Szépirodalom

Ahol harmat csilláma elhal a ganéjban
Ahol elhervadt sás megmerevedve áll
A patak csordogáló dalába merülve
És hol tavaszszellemek serkennek 
álmos tölgyek rügyeiben
Ott vándorolunk kéz a kézben
Ábrándok himbálódzó ringásában
A fény, pocsolyák sáros,
agyagos sötétjébe rekedt, 
ködös tükörképei mentén.

Szavaim,
Csatornák mélyébe
Csobbanó vízcseppek.
Gyűrűző hullámok
egy végtelenül magányos 
mindenségben, 
visszhangra vágyó 
hangtalan sikolyok moraja 
a távoli égben.

Mozdulatlanságba merült szigetek
Èletszilánkok
Az örök folyam fogságában

Túl az erdő ködjében derengő
Borús álmokon,
Az éj árnyaitól hideg sziklák
közé ékelt fenyők 
göcsörtös gyökereitől sebzett
Ösvények 
sáros földjén is túl

Pacsirta lebeg időtlen
végtelen táj felett
az ég kék tengerén

élet és halál felett.

Arcomon a magány kínzó mosolya,
elveszett reményem párálló pora
Kínjában vajúdik, míg elszenderedik. 
Lassan, halkan, csendesedik vágyam.

Már érzem kezed kelletlen simítását, 
arcomat érinti az elsuhanó éjben,
Melyet miénknek reméltem.

Itt állok perlekedve magammal, 
vakságom ostorozva újra és újra. 
Miért nem láttam, miért nem tudtam 
határt szabni öntörvényem útjainak.

Kérlek, fogadj magadba mégis,
bár egy szóval, 
mint kiben léted újrafogant, 
hogy elengedhessem magamtól, 
mivé lenni vágytam veled, 
mit adni nem tudtál, 
amiért toporzékolva pereltem, 
s amit nélküled magaménak 
hiába is kívántam.

Elmúlt vágyaink villamosa
csörömpöl, csikorog, 
zaját elmossa a távoli csend, 
férces álmok szikrázó dere, 
csöpögő eresze. 
Szemed írisze 
izzik, emlékként cikázva 
az ébrenlét nyugtalan 
sóhajtásaiban. 
Vulkán torkából 
feltörő sikoly 
távolba vész 
súlytalan, hangtalan. 
Tátong a hiány, 
elhaló lángja hamvain. 
Szertefoszlik emlékké 
a létezés.

Nézd, magamat mivé 
tettem, hogy tiéd nem 
lehettem. 

Tavaszi mámorban 
virágzó, napvirágos 
kertem. 

Későn kimondott szeretlek
alszik a vállamon, égő juharfalevél
a szürke kabáton.
Ezernyi zöldből végtelen
palástot szőttek ránk odafent,
lassan csipkézték egymás mellé
a hόnapok fonalát.
– Öt év nagy idő, nincs mit tenni már. –
Simára fordított, fordítottra sima,
belopództál minden mozdulatomba.
Szemed hűvös kékje, szemem feketéje,
tinta oldódott élet vizében.
Tizenvalahány fejezet lezárva csendben,
de az Egész még mindig befejezetlen.
Ősz van és október. Ősz volt és október. 
Tiltott gyümölcsből ettünk, 
birsalmaízű csókok egy rozsdabarna erdőn.
A zörgő avarban lassan ránk borult az este,
-andante fátum- boltívet festett arany ecsettel
és az esőverte alkonyatban csendben könnyezett 
a bordó krizantém-szerelem fekete gyöngyöket.

Az elvált asszony alakja láthatatlan mendemondákból szőtt, titokzatos fátyollal van borítva. Időből font nehéz rétegei puha öleléssel leplezik az asszonyi lélek feneketlen kútjában rejtőző titkait. Akárcsak az aranybarna szemű, elvált asszonyként élő Fehér Emíliáét. Hajadonként nap mint nap hallgatta a magában csak varjaknak nevezett, hatalmas gyékénykosaraikat biciklire pakoló, mesék boszorkányaira emlékeztető, faluról falura járó, kontyaikat fekete kendő alá rejtő kerítőasszonyok babonás tanácsait, amint a kék hegyek csendjében álmodó leányoknak apró csecsebecséket árulván megsúgták, hány imát mondjanak, hányszor térdeljenek, hányszor fésüljék át hosszú, selymes hajukat éjjelente, hányszor sétálják körbe pontban éjfélkor a templomkertet azért, hogy a Teremtő végre elhozza a nekik szánt embert.

Mint két kamasz mikor felül az Élet
Rozsdamarta biciklijére kalapot
Emelvén köszönve a Halálnak
Maguk után repített luftballon-szerelem
Piros és mosolygó pillecukorfelhő
zöld patakon kacsázó álomkövek 
fellegekbe nyúló várat építenek.

Jégvirágot ölt az ablak. Smaragdzöld
csöndben
Csipkébe öltözik mint zsenge menyasszony.
Párkány ölében szunnyadó idő.
Február dorombol.

Kedvesem bal vállára tegnap éjjel
Fehér madár szállt.
Reptében felhő vizét itta.
Legyező szárnyát szélesre tárta.
Gyöngyházfényben fürdött
Barna haját bontó, ébredő Hajnal.

Lázrózsa ég a telihold arcán
Kék gyökerei sötét takarót szőnek.
Lángszirmokból gyúlnak csillagok.
Zöld indákon árva percek ülnek.
A sarokban áll még a repedezett váza
Benne megszáradt rózsák, mi magunk.
Barna zakódért tegnap sem jöttél.
Zsebében Shakespeare szonettek
angolul.

(Eső előtt)

Levendulaéjben mosdanak a fák 
karjaikkal végtelen magasba nyúlnak
görbült asszonyujjaikkal az eget simítják
varázsigét olvasnak a növekvő Holdra.
Álommal hímzett szemhéjak a dunyhák 
alattuk egy-egy lélek szunnyad illatag.
Fehér papíron szétfolyó akvarell az Élet.
Fekete felhőkbe törli könnyeit az Isten is.
Csak a Halál zenél zörgő falevélen
Feneketlen kelyhekbe önti perceink.

Szeptember volt mikor láthatatlan
siratóasszonyok koszorút fontak bronzszínű 
Napsugárból és anyám barna hajába szőtték
Fehér lepedővel borították megfáradt testét
Zsoltárt könnyezve kísérték a kórházi ágyból
Gépek és zsinórok fogságából a Léthe fölé.
Simára csókolták elgyötört arcát vállát 
pitypangpihéből horgolt kendővel borították
Fülébe Dávid énekét dúdolták altatónak
könyörögték hadd menjen Istenem mindig feléd
puha vállkendő melegítette 
duzzadt csontkalitkába zárt szívét.

Mirtse Zsuzsa: Ad honorem B. B.

Ezeket a verseket virágos jókedvemben írtam Balassi Bálint tiszteletére,

ki a  jó bor, a szép nők és egyéb világi vigasságok mellett

hazájáról és Istenéről sem feledkezett meg

I. 

Kiben Venus szolgálatjára ajánlja magát,

asszonnépeknek vigasztalására

Születtem én egykor, Venus örömére,

Eképp e’ vitézben talált emberére:

Látván az nagy véremet, szolgájául téve.

Kegyes Venus, téged szivesen szolgállak,

Földi lyányaidnak nagy vigasságára,

Kik is az szerelmükben érted áldozának.

Küldj szép szüzet nékem, hamvas orczájával,

Kivánj érett asszont tapasztalatjával,

Mindeniket fogadom, szüvem szép szavával.

Egy szobából jövünk, egy házból, egy vérből, egy világból. Jóval idősebb, mint én. Felnőttnek mondják, én meg gyerek vagyok. Hat építőkocka hever előttem, színesek, fából vannak, egy-egy évem mind, a gyerekkorom. Hat kockából építeni nehéz, kérincsélem, adna az övéből kölcsön valamennyit, bármennyit, neki úgyis már annyi van, na, igazán, naaa, annyira vágyom rá! Nem ad, nem adhat. Dobál a vízbe inkább, mintha ott kioldódhatna majd belőlem valami, vizes gyerekhajam napfényben izzó sárgarézdrót, három marék szeplő pirosló gyerekarcomon, feje fölé emel, visítok, mert visítani kell, hogy ne halljam odabentről a szörnyű hangokat. Hat kockámból tornyot építek, de nem köti össze az ő várával az én tornyomat semmi sem.

Bezárultál. Úgy maradsz. Fekszel az
ágyadon. Távolból ízlelem
arcodat. Te mosolyogsz. Hívlak.
Fagy borít. Beborít az alkonyat…

Beszélgetést hallok. Egyszerre 
több Anyám morzsolja fejem.
Butuskán bámulok. Magamhoz
már megvan az én-eszem.

Szép Holdam fényesülj, ragyogj!
Öröm réteken andalogj.
Az, hogy vagyunk, döbbenet, döbbenet…
Holtig vesd rám szitakötő-szemed.

Gyűrött lettem mint a gyenge hajnal.
Látod-e kedves, fel mit építettem?
Lehet, hogy nem mindig tiszta hanggal,
de kockát kockára értünk tettem.

Mi lettünk e néha hang, néha csend szobácska,
két dobbanás között szünet.
Ez a magunkat folyton egymásért
kergető őrület.