VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
SzépirodalomEgy begombolt buldog tombol. Bolhája hája kergeti a plafonra, mert nő és gyarapszik. Ő pedig már olyan, mint a csipkefa bimbója, fa is bimbó is. Csipkedve is megehetetlen ez a kis szörnyeteg, ami őt zabálja épp. Amikor felülök a mozdonyra, nem tudom, A nyelv kapuja Lars von Trier - apokrif Az álmosság hirtelen támad, A lélek beszívja, ami írja. Korai Klerensz. Korán érkezett, este 21:00-ra, pedig meg sem konkretizáltak időpontot. A férfi önmaga döntött úgy, hogy ekkor érkezik. A hegytetőn álló kisebb csillagvizsgáló úgy magasodott előtte, mint egy nagy, csillagvizsgáló alakú valami. Mintha egy űrből ereszkedett űredény volna, aki egy domb tetején parkol, takarosan, az este hátterében. A kupoláján ejtett hosszanti nyílás egy óriáscsemete perselye, ott ér bedobálni. Klerensz szívében lila méretű vágyak égtek egymás után. Az épület előtti kocsifelhajtóra érkezett, majd leállította a motort. Bezárta a kocsit a biztonsági csipogóval, majd gúnárszerű léptekkel elindult az épület felé. „ÉN SZERETEM A BÚS PESTI NÉPET, Én itt élek, ahol még a galambok is cigányok. A mi falunkban minden ősszel megtartották a szüreti bált. Nem olyan egyszerű táncmulatság volt ám ez, mint a többi. Már hetekkel előtte készült rá az egész falu apraja, nagyja. Kora délután, a szüreti fölvonulással kezdődött az ünnep. Elöl haladt egy ökrös szekér földíszítve a legszebb szőlőfürtökkel. A kocsiderékban meg hatalmas présből csordogált a must. Két nekigyürkőzött férfi húzta a prés rúdját, s a kármentőből egy nagy hordóba meregették a nedűt. Nyár Itt ülök e néma teraszon, Már előző este felmentem a padlásra aludni, hogy szokjam. Megint olyan volt az egész, mint augusztusban, amikor az egész család, de főleg anyám, azon zizgett, hogy minden remek legyen szeptemberre, mert a Kinguska gimnazista lesz. Nagy kaland, én akkor már három éve az voltam. Szombatra vártuk a cserediákját Franciaországból, és persze az én szobámat kellett neki odaadni, és nekem kellett a kempingágyon éjszakáznom egy hétig. Választhattam a nappali, meg a padlás között. Búvárcsirke Anyu csirkét sütött nekem vacsorára, A feladat igazán nem bonyolult. A kerítés mellett felhalmozott gerendákat és pallókat tegnap elszállították, a visszamaradt fahulladékot kell a kapu mellé kupacolnom. Méteres és annál rövidebb, évek óta a bokrok alatt korhadó deszkadarabok, létrafokok, néhány akácrönk, ilyesmik. Az ember fogja az egyébként egészen más feladatokra kitalált ásóvillát, végigcsúsztatja a földön, kiemel a kupacból egy adagot, talicskába szórja, aztán ismét és ismét, amíg a talicska megtelik. Akkor eltolja a kapuhoz, kibillenti. Megszakadni nem kell, és lehet közben gondolkodni mindenfélén. Mégiscsak más, mint például uránt bányászni a Mecsekben. Bura Koponya koppan. „A holnap 16:45-kor kezdődik...” Soha nem titkoltam, hogy az elmúlt hat-hét évben az életünk nem szólt másról, csak a költözésről. Dobozokból éltünk, és egy idő után, mindennapi életünk belefért egy sporttáskába. Ha kirándulni mentünk, már nem vettünk apró emléktárgyakat, mert úgysem volt hova tenni. Egy egész raktár roskadozott múltunk darabjaitól. A mi múltunk. Az enyém és a két lányomé. Hat-hét év egy gyermek életében rengeteg. Ennyi idő alatt gyermekből kamasz, fiatal felnőtt válhat, vagy a kamaszból igazi felnőtt, de az is előfordulhat, hogy egy, a szívünknek nagyon kedves, gyermek halála is bekövetkezhet, akiből már soha nem lesz felnőtt. Másodvirágzás Esőért sóhajt a délután viszem a szenteltvizet nagy cserépkorsókban nagy cserépkorsókban újra A várat a 60-as évek elején fedeztem fel magamnak, amikor még szó sem volt újjáépítésről. Nagyszerű rom volt, csak a leghátul elrejtett palotasor tartotta magát, és a szögletes bástya, amelyet nem tudom, miért neveztek el hollandinak. A romokat kerítés védte, de az évek múlásával a palánk megadta magát, és a lezárt területre csak az nem tévedt be, aki nem akart. Maga a vár kevéssé érdekelt, és sohasem szerettem. Nagyságában nem volt semmi szépség, szépségében semmi földöntúli, és a királyaink is nagyon jól megvoltak a váruk nélkül, egyéb sasfészkek és kastélyok birtokában. Nagyzási hóbort Rólam tévutakat fognak elnevezni Emlékemre szobrot állítanak majd Lassan, unottan kavarog a szürke por, kedvetlenül fújja a szél. Állok az úton, és várok. Melankólikus hangulatban azt szokás ilyenkor mondani: magam sem tudom, hogy mire. Hazugság. De legalábbis szemfényvesztés. Mindig tudjuk, mire várunk. Az egyszerű halandó magának hazudja, hogy nem, a rosszabik fajta, a művész, másoknak. Vásári megoldások. Pontosan tudjuk, mire várunk. Legföljebb azt is tudjuk: hiába. Tisztában vagyok ezzel én is. Mégis megálltam egy percre. És várok. Őt várom. Hogy felbukkanjon az úton, hosszú, ujjatlan kaftánjában, fején alaktalan szőrös kucsmájával. Aki messziről látja, annak úgy tűnhetne, talán tényleg egy tevehajcsár Hszian városából, vagy mirhával kereskedő kalmár Anatóliából. Az ilyesmik mindig a másodperc tört része alatt történnek. Szólni akartam Jocónak, hogy le fogja verni, de mire kinyitottam a számat, már csak a csörömpölést halottam. Hangot sem adtam ki, talán csak valami lehelésféle jöhetett ki a számon, és már tudtam, hogy nincs értelme a kimondani. Meglengette a matekkönyvet, akkor láttam, hogy a piros kabátjának a csücske ott hasít a levegőben, vészesen közel ahhoz a rohadék vázához. Mintha egy lassított felvételt néznék. Mint egy gazzal benőtt veszélyjelző tábla, úgy állt ott az a váza. Nehogy feltűnjön. Jocó meg egy rombolásra kárhoztatott vörös üstökös, csapkodott, hadonászott, vergődött. Aztán megállt, és nézte a törmeléket. A búvár Magamat én is elveszejtem, Itt nincsenek utak, irányok, (akár az ég s a fellegek, az arcok elsüllyedt kövek: 
|
