Én is beszélek, az ügyfélszolgálatos is beszél. Én sem értem, ő sem érti. Én azt sem, amit kérdezek, ő azt sem, amit válaszol, csak mondjuk, zavarban vagyunk, utánam még meglehetősen sokan várnak, mögötte bármikor felbukkanhat hallgatózni egy kolléga, hát halkan ejtjük a szavakat, amiért ő mintha hálás lenne, én meg így nem igazán hallom, de végül is mindegy, hisz nem sokat konyítok ezekhez a dolgokhoz, bár érzésem szerint ő sem.
A régi szék, az ágy, a gyűrött paplan ugyanúgy, ahogy kilépek az ajtón. Ha egyszer visszatérnék, így találnám. A párkány, ahol lábamat lógattam annyiszor. Itt szedtél virágot. Most fúj a szél, köd van. A templom tornyának sötét tömege mint viharfelleg, kedvemre nehezül. Mintha más lenne most, hogy utoljára látom - olyan komoly, idegen, mintha nem is dőltünk volna falainak lépcsőin borokkal. Mennyi találkozás és elválás megint!
"Minden lélegzetvétel megsebez, és leterít valahány szívverés." (Pilinszky)
nem vagyok képben. hol lehet? megvolt, csak útközben elveszett? muszáj megkeresnem. az igéket most gyomlálni kell. nem látni tőlük a Paradicsomot. kapálom, szedem. ahelyett, hogy jelzőket használnék. és csak úgy állnék a színe előtt. talán itt van a közelemben. akik ismerik, azt mondják, lehet akár a zsebemben is.
Leülsz az asztalhoz, ő veled szemben, feketében, hiszel a könyökében, hajában, lágy hajlatában, éjjel a köldökébe suttogod: jó, hogy mellettem álltál, és mondod még, hűtlen voltál, ő sír, testébe temetkezel, hajnalban törlöd telefonodból anyádat.
Valami szebb helyett a körút van az ablakunkban. Minden reggel így ébreszt. Azt mondtad, ebbe vagy szerelmes, és hogy inkább ebbe kéne nekem is. Ezért nem bírod elviselni hallgatásaim, mert akkor te is belülről hallatszol. Lefekvés előtt olyanokra gondolunk, amiket a tengerparton kellene csinálnunk. Vagy legalább a fürdőszobában. Elviselhető lassúsággal korrodálódni. Vanból a nincs felé, nehogy hirtelen legyen vége. Félálomban megrándul a lábad,
…mosod a nyár szennyesét. Az izzadt, fülledt, szerelem szagú szennyest. Mosod már régen. Fehéríted. Sehogy nem múlnak a foltok. Mindig újra és újra ugyanott eszed le a ruhádat.
Már nem is akarod kimosni. Eldöntötted. A foltokkal együtt a tiéd. Hordod, cipeled magadon a szerelem skarlát betűjét. Már nem nézed melyik nyár, mikor varrta rád. Azt meg főleg nem, hogy ki. Egyszerűen elfogadod, hogy a nyár hozta, a kánikula, a fülledt, izzasztó meleg. Nem keresed azt, hogyan moshatnád tisztára a foltot magadon.
Változtatsz. Csendben vagy. Már nem beszélsz. Néma vagy. Észre sem veszed, hogy süket is. Nem hallod a saját hangodat. Nagy a csend benned. Ürességre váltott minden.
Mint női test, a Hold fátyla alatt. Selyemgubóba zárt, alvó akarat. S a kéz, amely tartja, a gondolat. Meleg színek és mély hangok. Inas kábulat. Mintha lágy pórázon sétáltatná lelkét a test. Egy akt árnya a falon: csöpögő eresz. Nem szabad kialudnia magát ennél mélyebben a felhasított léleknek. Nem hatolni tovább a tarka fényekbe! Ha rajong is titkon, más ne élvezze!
Figyeli, hogy van-e a szívében méz? A szeretett, elválasztott, szent rész. Az ész időnként elhagyja a hajót. Vele szökik a gond, a kiábrándulás. Fantázia eszi a valót. Másik vonalon jön a beájulás.
Kiszejárás után szervezték meg a bált, egy húsvéti, nagyböjt végi ünneplést. Kislányként sokat álmodott arról, hogy egy vékony bajszú, karpaszományos lesz majd az, aki először táncba viszi, akinek szelíden a vállára hajthatja a fejét, és addig – addig forognak együtt, míg csak világ a világ.
– Már akkora vagyok, mint te, majdnem. Kopaszodó apuci, majd szólok a fogmanónak, hogy hozzon neked fogakat. Hű, de büdös a szád – mondta a nagyfia, miközben a férfi ivott egy kortyot a fémlevélből kinyomott pirulára. Nem szólt semmit, bement a nagyszobába, ledőlt az ágyra, úgy döntött, nem csinál semmit, menjen nélküle a világ, vannak itt hozzá elegen. Mintha elaludt volna. A kisfia ment be hozzá. Kívülről hiába szólongatta. Talán öregszik? Romlik a hallása? De hiszen elkezdett vigyázni magára – már valami vérzsíroldót is fölíratott magának, talán még a cukrára is elkezd figyelni, hiszen az apja olyan korán… emlékszik a sebek nehézkes gyógyulására, apja negyven évvel ezelőtti rossz leheletére… A fiú újra kérdezte: – Apa, eljössz velünk a lovakhoz? Elvisszük a dinnyehéjat, te mondtad. Bentről valami hörgésféle.
S valamit olykor azért tesz – vesz. Ha inspirált. Csak legyen, aki megkérdezze. Mit csinált? Nóra áthajol a balkonon, mint egy muskátli. A szobájában szépen nő a vers-fű. A „gondolkodás” kertjében rendezkedett be. A laptop csöndben morajlik, mint az exhibicionizmus. Kis virágcserépben várakozik az abszolút rózsa. Majd reflexeket leplez le a kontextus. Foglyul ejti a beletörődést. A baj nem ott kezdődik, hogy az elképzelések a beszéden kívülre szorultak, mintha titkok lennének, és csak időnként adnak örömteli érzést. Hanem a legtárgyilagosabb akarat megbuktatása késik, mint elgondolás?
Lehetnék persze máshol is semmi nem törvényszerű vagy minden az. Lehetnék más városban is hol anyám, apám nyugszik de élnének még a csöngetés hangjára felneszelnének anya nyitna ajtót a köszöntés után a konyhába vezetne majd apát látnám, amint a tv-ben sportot néz szurkol, hallgat, és megjegyzéseket fűz az eseményekhez. Mesélnék elalvásig. Lehetnék egy pályaudvaron a hajnali vonatra várva mellyel hitvesem érkezik együtt mennénk tovább s maradna minden a régiben ahogy van: halott szülők feleség, gyerek két szoba, rongyos könyvek s a változás puha reménye.
Tegnap azt mondta valaki, hogy Isten magányos. Sohasem gondoltam bele ebbe a dologba igazán, valahogy nekem természetesnek tűnt, hogy Isten itt van köztünk, bennünk, körülöttünk, de hogy magányos lenne, az meg sem fordult a fejemben. Mindig úgy gondoltam rá, hogy éldegél valahol a lét és nemlét határán, teszi a dolgát, ad és elvesz, felemel, és porba taszít, utakat jelöl ki, és utakról térít le, ítélkezik és megbocsát, meghallgat, kívánságokat teljesít vagy éppen elutasít. Meg sem fordult a fejemben, hogy mindeközben magányos lenne. Elképzelem egy napját. Egy átlagos, hétköznapot, amikor semmi rendkívüli nem zavarja meg a nyugalmat. Sehol nem üti fel a fejét járvány, nem robbantanak ki vallási háborút, nincs repülőgép-szerencsétlenség se árvíz, de még egy tűzhányó sem lépett működésbe.
A manzárdnak tetőablaka van. Csak az égre lehet látni ugyanúgy ahogy a zuhanyfülkére nyílóból is. Az emelet másik szobájába egyszer nézett be, mikor elment a panzióba és a hátsó szoba mellett döntött. A kis előszobából az a három ajtó nyílik meg a bejárat, ahhoz kulcsot kapott. Télvégére jár. Néha még szitál a hó. Az ablak ferde tábláján nézi a pillanatokig élő pelyheket, az olvadásukat. A szoba, a tető síkjának megfelelően zsugorodik, elfogy. Talán a méternyi magasságot ha eléri ahol lezárja a fal, ahonnan szobának nyilvánították.
Már megint csomagolnak, a köpönyegajtón is kattannak a lakatok. A szokásos útvonalon és a családra akkor jellemző, akkurátus időkezeléssel érkeznek az állomásra. Másfél órával az indulás előtt... Retép, aki már nem bedergett, most nem aludt el, fel-le rohangált a pirkadó hajnal mindennél megfogóbb tisztaságában. A nap is csak álmos nyújtózkodás után hajlandó a feje búbjánál többet kiemelni a láthatár mögül, s bár egészen nappali a világosság, mégis az éjt nappaltól elválasztó csoda. Egészen ide, vagy oda nem tartozó, még nem nappal, már nem éjszaka, hanem hajnal. Néhány tehervonat robogott el mind a két irányba, olyankor a vigyázzba merevedett, zászlót lengető bakter mögül mindig feltűnt szülei közül az egyik.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
