Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

     – Épp jókor érkeztünk, nézd csak ezt a nagy-nagy ünnepi diadalmenetet, milyen monumentális, szervezett és rendezett, csodálatos, csodálatos!!!
     – Látom, Ghabbal a díszfelfordulást, bocsi, díszfelvonulást, mi akar ez lenni valójában?
     – Ez a Shahin, a vezír diadalmenete.
    – Gondolom a Shahin az két és fél méteres pali, aki csicsás harciszekéren dülleszti mellkasát, ezüst vörös tolltarajos sisakban, vörös palástban, oldalán vöröslézer karddal, kocsiját négy sudár jaguár vontatja.

 

     Hát indult a két lány...,de nem virágot szenni. Brünhilda könnyű léptekkel, bár bal lábát kicsit fájlalva, melyet Szép Irén oly cefetül helyben hagyott. Vanda csúnyán sántítva, falábát erősen húzva, szegény csak egész karcsú, izmos testének minden erejét, lendületét bevetve tudta azt mozgatni, ugye csípőízület híján is, de azért hősiesen tartotta az iramot, így egyszerre értek Irén áramvonalas, testre szabott, kétszemélyes suhanójához. Csak hát a kalóznő kénytelen volt falábát lecsatolni, mert az űrjárómű pilótafülkéjébe csak behajtott lábbal férhetni, a vendégláb leszerelését egyébként fél kézzel is könnyedén oldotta meg, s le az ormótlan fatuskót csípejérűl. Akkor az iromba bal láb procuratort felkapta, a mellyihez szoríjotta, majd ugyanazon lendülettel Brünhildához dobta ily szók kíséretében:
– Tedd a suhanómba, szépségem.

 

Az ács nem ér ma rá, lemondta a munkát.
Most hová kerülök, jaj, mit tettem?
A völgyben várják, hogy feltűnjön az árnyék
helyettem, második napja nem ettem.

Harmadikból így lesz tévedésből első.
A fogason test nélküli kabát.
Addig csaltam, amíg valaki szembejött,
rám nézett, aztán feláldozta magát.

 

 

Netrológ
-    egy valaha élt költő sírtalan táblájára


Szerettem volna a réged lenni,
erdőket bújva, gombát keresve
avar közt matatni, széllel bélelt
kabátban járni, éjjel szeretve.

Most csak a véged vagyok, ez maradt,
a talált tárgyak osztálya bezárt,
egy néni kopogtat az ablakon,
menjek már, errefelé rég nem járt

 


Ha el tudod engedni – még épen tud érkezni.
A visszafogott perc csak a mutatót tolja el.
Az idő lejárt, hidd el most a csendet. Meg fogod
találni. Valaki még hátranéz, jegyet kezel,

és visszanéz megint, hátha utánaintegetsz.
Hideg a világ, úgy érzed, a cipzárt jól húzd fel.
Meg fog majd érkezni, ringó kikötőbe, máshol,
és akkor örülni fogsz, hiszen tőled indult el.

 

Rég jártunk itt.
A forrás elapadt,
a szent fa kiszáradt,
a háromlábú aranyszék üres.
Az út járhatatlan, sáros,
düledezik az álhitekből
összetákolt város.
A káprázat falai kemények.
Bortól homályos szemekben
csalóka fények villannak,
piszkos kéz kutat a romok között
aprópénz után.
Dohos idő a redőnyök mögött.
A törmelék alatt még felsejlik
egy régi rend alaprajza,
de az élet innen már
rég továbbköltözött.

 


Néhány kép maradt,
szavak. Kert, hajlék, otthon.
Elfagyott bokron

nem fészkel madár.
Mások tüzét tápláltuk,
nincs fény, nincs határ.

 

 

búvópatakként rejtőzünk
időnként összemos minket
egymással az Isten
mint a szétválogatatlan
piszkos ruhát

 

 

már nem épít
másoknak gyűjt téglára
újra elmegy a templomba
ahol megkeresztelték
nem vadászik
ízt nem érez
sem emléke sem varázsa
elszámol a maradékkal
lehámlik az ég bőréről

 

Hány hektáron fér el békésen a lélek?
Nappal is kell útlevél az alvilágba?
Ki fogadja be azt, akit ember sem? Csak
a szív tolvajkulcsa illik minden zárba.

Van, aki elhiszi, hogy mindent elveszít?
Ki kopog? Valaki még kószál a kertben.
Hol botorkál az, aki nem tud elmenni,
vajon mit nem lehet elmondani versben?

 

 

körbeüljük az asztalt
kártyavárat építünk
tányért csapkodunk
pálcát törünk egymás feje fölött
szeret-nemszeretet játszunk
miközben a sarokban egy légy
a pók hálójában vívja
haláltusáját

 

 

Mire gondolhatott a kisfiú, amikor
a gyereklét rácsán keresztül
bámulta a félelmes világot,
szemével egy kúszónövény
türelmetlen, fényéhes indáit követte,
évekkel később a mindent
beszövő repkényt
a házon, amelyből nagyapját
vitték el.

 

Egy mikroaionnal később, az Abüsszoszon, hova mindenek odavonattak kiváltképp az elveszettek

     Az Öreg Kapus hajának szálait valami láthatatlan mágnes az égbolt delelője felé vonzotta. Ez az apró jel árulta el felfelé és befelé irányultságát, mintegy metakommunikációs szimbólum közölte a külvilággal, hogy önnönmaga leglényege a jelenségvilág mögötti esszenciális tartalmakra éhes. Két élőlényt vezetett kézen fogva éjjel és nappal, mióta azok becsapódtak udvarába, mint egy meteorit vagy mennykő. Egyikük a humanoidok esetleg az antropomorf istenek képviselője volt, jól fejlett fiatal nőstény, magas szőke, kék szemű. A másik Küklopsz, neme bizonytalan, óriás, rőt, kétfejű. Az aggastyán fülét egyszer csak macskafinomságú lépés és tompa kopogás váltakozása csapta meg. Hátratekintett, mert a különös, felemás zörej a háta mögül érkezett, így most már láthatta is a zaj okozóját, nos az érzéklet fején fekete csuklya volt, felső testét tengerésztiszti egyenruha fedte, valamelyik lábát pillanatnyilag, egészében egy ormótlan fatuskó helyettesítette. Aranysújtásos zubbonyának egyik ujját végénél fogva zakójára tűzte, mint egy kitüntetést / Természetesen nem volt benne kar silány Nelson admirális-utánzat /. A fekete csuklyán halálfej fehérlett. Agresszíven zörgetett a bölcs ajtaján, vagyis: hüvelykujját az öreg misztikus homlokán vízszintes irányból megkocogtatta. Ugyanis az Öreg Kapus, a Hetedik Vén már teljesen feléje fordult csatolt részeivel együtt (értsd olvasó úgy, hogy a szőke nővel és a küklopsszal egyetemben, kiknek ugye a kezit szorongatta éjjel és nappal).

 

Odabotorkál az ablakhoz. Szétnyitja a zsalut, világosságra vágyik. Nehezen szokik hozzá a szeme, hetek óta úgy él, mint egy vakond. Hunyorog, bántja szemét a fény, persze, hiszen jó ideje nem mozdult ki a lakásból. Kinéz az ablakon, akkor is, mert levegő kell, meg kék ég, hadd szűrődjék be a retinán, a bőrén keresztül valami. Bármi.
Milyen egyenesek a házfalak! Régóta csak görbének, körvonaltalannak érzékelt mindent, magát is. Ha a szomszédot nem hallaná időnként köhögni, még azt gondolhatnám, hogy néhány percre boldognak is érzi magát. Nem, mégsem, az az átkozott köhögés nem hagyja, zavarja, sebzi a fülét. Becsukja az ablakot, hátha akkor tompábban hallja a ritmikus, bosszantó harákolást. De akkor meg nincs levegő. Napok óta nem szellőztetett. Minek? Ne jöjjön fel ide senki. Szégyell idehozni bárkit is, mondjuk ki.

 

Mama kislány. Azt játssza, hogy
én vagyok a babája.
Ha megnövök, enyém lesz a
harangvirág-szoknyája.

Szerintem rá hasonlítok,
tengerében csepp vagyok.
Mama titokban királylány,
tündérekkel társalog.

 

Kevéssé, sőt alig ismert élettörténeted, családfád, akár mint Melkisédeké, mi Urunk előképéé, 
                                                            Te, szentté tett szent a szentek gyülekezetében.

Történeted szálait, aranyból, legendából, aurából, vagy inkább aureából szőtték későbbi századok!? 
Te, aranyfüstölésű ikonja Krisztusnak. 

Már születésed napján felálltál fürdőkádadban, és a böjti napokon csak egyszer szoptál,
                                                             Te aszkéta-kisded.

 

– Gyermekeim, leányok, milóiak, hadapródok és egy(begy)ben űrnők – persze (hogy) felemelkedett ekkor a tábornok 215 centi hosszú s legalább 170 centi széles besűrült, asztrálpetyhüdt valósága a szép leányok (az Univerzum leendő legrettegettebb katonanőnépe) és Wong áhítattal szegezték reá tekintetüket –, bennetek van minden bizodalmunk, Thanotodozor őmikroszentségének és fönnségének, a Forgásgépagy Alapítvány Soros Ölelnökének, az Intergalaktikáris Fő-világosító Bizottmány Fejének, a Minden-Hatóság Mindenerejének, a Rend-Űrség kozmikus Űr-rendfőnökének, a démoniták Corpus Grandiosusának avagy Főürdüngösének, a daimoneus generálisok Generálisszimuszának és Daimónjának, a dágoniták Élének, a Nép Biztosának, a Köz Rendjének, és az ő felséges nejének ,királynő anyánknak, Matéria Anyatrösztnek, és az ő Magisterüknek, kik a dolgozó hímosztály fenséges egyenlőségének jóvoltából és megbízásából köz-elhatalmazottként közhatalmasok, és a daimóneusoknak, dágonitáknak, a daimonoidok élfajának és a dolgozó férfinépnek tán utolsó reménye, csodás csodafegyverei!

 

        – Helló Vanda, hát téged is lehet látni? A Szvarga-Olümposz-Valhalla-Avalon hiperszomatikus mennyeknek hála, hogy újra egészben vagy. Kezdettől fogva tudtuk, hogy te képes leszel visszaszerezni. Milyen boldog lesz az öreg tábornok, ha megpillant bal tipegővel felszerelkezve, ő is bízott benned, sőt drukkolt neked és hát, íme eredményesen drukkolt, – zümmögte a két dáma, kik most a görög drámákból a kart terjesztik ki, helyesebben pillanatnyilag jobb híján helyettesítik. 
        – Mindig te voltál a kedvence – vette át a szót s most már egyedül beszélt tovább a nyúlánkabb, magasabb leány. Elfogódottan átölelte Hildát, jobb és bal orcájára leánypajtási csókokat cuppantott.

 

Vésztőy Brünhilda csak ámult-bámult, amikor megérkezett a Dágonra, s meglátta a lenyűgöző gigantopoliszt, Abbadont, a Daimoniai Világ(egyetem)birodalom fővárosát. Ez az egész hiper- és megaváros rettentőn fölfelé törekve, mivelhogy csupa felhőkarcolókból álla, melyek a maguk 1500-2000 emeletjével, átlag tíz mérföldes hosszúságukkal már önmagukban kitesznek egy metropoliszt, többmilliós lakosságukkal így egyenként egy egész hivatalkörzetet; hatóságokat, tribunátusokat, milittáns szervezeteket, áruházláncokat, szórakozónegyedeket és természetesen lakószektorokat foglalnak magukba. Mert a démonok (vagy ahogy magukat szeretik hivatni: a daimóniaiak) sokan vannak, mint az ízeltlábúak, a gonoszok, az oroszok meg a sáskák, siserák hadai, mintegy tízmilliárdan ezért kell nékik ily nagy-nagy, kilenc és háromnegyed milliárdos főváros, ily hosszúságos épületekkel a maradék kétszázötven milliócska tanyasi viszont szórványtornyokban őgyeleg, Daimóniaszerte, köztük és körülük, pedig az aboriginális kéjrabszolganép, kínszülőtt, szanszkülott zavandalák.

 

        Ekkor a bokrok sűrűjéből egy daliás, világos hajú, meleg-kék szemű, kifejezetten jóképű fiatalember lépett elő. Kezeire fémanyagú, ezüstösen csillogó robotkéz vala erősítve melyből, ha akar akár célzatos villámot, sőt még koncentrált fényt is bocsáthat ki, na meg természetesen a százhegyű robottüsketőrt, a kerekded öldöklő sünit, (ahogy magok közt becézve nevezik) minővel a Vén Gazember és Fia Rt.-t felszámolta az elébb, egyszóval a haramiák életét kioltotta. De ez a gépesített fémkéz az előbb felsoroltakon túl arányosan izomzatos karja sebességét tízszeresére gyorsíthatja, ha kell, ilyenkor ökölcsapásai ökörcsapásnak minősíthetők, oly bődületesek. Erős felsőtestén, robosztus mellkasán lila trikó feszült (mint Amandáén is) lábain valaminő különös anyagú, testhez tapadó, lilaárnyalatú elasztikus plasztiknadrágféle volt. S el ne felejtkezzünk ama metalloszi robotcsizmájáról, melynek antigravitációs szerkentyűje lehetővé teszi tulajdonosa levegőbe emelkedését, mitöbb hogy fergeteges sebességgel cikázhasson fel-le, előre-hátra. 

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal