Távolodni a szeretett nőtől véletlenül ittfelejteni magad álmodban is könyvlapok közé rejteni a sokpénzt betörő miatt (regényes életed van) most születni mikor domborul a hold és éhes füvek tolakodnak a világra fejedet majd benövi a hajnal (küszöböd mögött a szél szimatol) még semmiből teremtettél még vízszemű vagy önfeledt közönyös hipnotizált
7. Lebegünk alá az örök tértelenbe de ne hidd hogy pesszimista valék nem áll tõlem távol a kényelem se mióta felnõttem s lettem langalét törpéknek közötte kosarasnak mokány ily viszonyokból kiszorít a lélek mely képzelet csak inkább füst és dohány vagy tértelen ûrömnél is mélyebb ne gondold hogy ûröm rosszkedv-szólam mióta felnõttem valék minden jóban benne noha kissé kívüle a kornak irányaim forgó táblái között vagyok a megtûrt és az üldözött akit elmebeteg kutyák csaholnak
Nem tudom merről jövök, csak a fényszögek bizonyosak, a küklopszi derű, a delfinalakú motorcsónak a Margit híd alatt, a házfalakra sprézett tört spanyol feliratok, ez a retardált közöny az esőerdei indiánarcokon. Farzsebemben Frazer Aranyága portugál kötésben és a teljes idegsejt-tan. Kevés hetéra kószál az utcán, néhány ismeretlen alkesz, idebent a szabadság féltömény fuvalmai, ahogy a meteorraj-szerű idő lestrapált elmém graduális gönceit semmivé fakítja. Plútói göreb, mondhatnám, ha napok óta le nem váltott zoknijaim ellenére sem éreznék atavisztikus ingereket Frank Zappa kakofóniáihoz méltó kísérőként, szatyornyi söreimmel beállítani derűs szórólapkihordó cimborám üdülőjébe.
A Zerind egy Wunderkind – ha éppen nem hisztizik. A Zerind egy Wunderkind – ha nem veri a padlót. A Zerind egy Wunderkind – ha nem lóg mindig nagyapán. A Zerind egy Wunderkind – mert ő az én unokám.
Még a világvége előtt gyorsan hagyjuk el mi is városainkat. Amint azt a maják tették annak idején. Hagyjuk el Budapestet, New Yorkot, Tokiót, ez tökijó lenne a kukázók és a hitetlenek számára. Pláne, ha úgy gondoljuk, hogy a Hortobágyon nem lesz világvége.
Úgy tűnik, én mindig mozdulatlan vagyok és mégis állandóan máshol találom magam (találomra?). Talán csak a talaj, a hely vándorol alólam. Talán csak az lehet, hogy a Föld forog és én gravitációmentesen lebegek néhány centire fölötte, aztán, amikor leteszem a lábam, már máshol vagyok.
Pudinggal szoktam lemosni a kölyköket. Vaníliapudinggal, csokipudinggal, néha valamilyen gyümölcsössel is, ha akciós áron vehetek ilyet. És ettől tiszták lesznek a gyerekek, mivel lenyalják magukat.
A Duna-parton sétáltam vagy harmincöt éve, amikor szembe jöttél velem. Én veled szembe, te meg velem szembe, mintha direkt így hozta volna a sors. Tudtam, hogy most, rögtön cselekednem kell. Ezért elsétáltam melletted, biccentettünk egymásnak, ennyi. Azóta sem tudom, ki voltál. ki lettél. Vagy voltál-e egyáltalán, ha nem most találtalak ki.
Az éjjel váratlanul kimentem a konyhába, felgyújtottam a lámpát, és egy óriási pókot láttam mászni a csempén. Gondolkodás nélkül rácsaptam, és elvettem egy életet, szinte akaratlanul. A pókokat különben is szeretem. Nem félek tőlük, nem veszem le a pókhálót a lakásomban, hadd éljenek a pókok is, és irtsák a szúnyogokat, legyeket, mert azokat viszont nem szeretem. Óriási pók volt, sok legyet és szúnyogot ehetett meg a lakásomban meghagyott hálóin. Hirtelen mozdulat volt, reflex-szerű. Visszajöttem a szobába, s nem hagyott nyugodni ez a barbár tettem. Aztán, vagy egy órával később, ismét kimentem rágyújtani, s egy kisebb-nagy pókot láttam álldogálni a mosogatómon. Azt is agyoncsaptam. Talán a férje után kutatott, talán őt kereste. Most már együtt lehetnek valami pók-mennyországban, én meg nem tudtam aludni egész éjjel. Ki fog most már pókhálót fonni körém?
Néhány napja vendégségben voltam és ott is aludtam. Valaki azt mondta reggel: „ebben a pizsamában úgy nézel ki, mint a nagyapám”. „Nem – mondtam én – ebben a pizsamában én a saját nagyapám vagyok. Annak idején meghaltam vele, most pedig ő él bennem.”
A zongora – most jut eszembe, hökken meg Leó – úgy vicsorítja a fogsorát, mint sok dühös oroszlán, amikor egy nagy fogsort csinál együtt. Csakhogy a zongora szépen muzsikál meg zenél és szól, az oroszlánok meg csak horkolnak-brummognak-hörögnek összevissza.
Sehogyan sincs hajnal, pedig már fél négy is lehet. Hát ez mi a fene? – mondja Leó, Bizonyára nagyon tél van vagy pedig a hajnal a sötéttől nem látszik.
Ajjaj, a spenót! – tűnődik ismét Leó –. Zöld, fű-szerű vacak, hiába fűszerezed. De "sicc, mind megenni" – mondja anya –, "ettől leszel derék legény, mint Popeye" (s popejnak olvasod – tudod). Hogy a csuda vinné el!
Az iskola már kezdi szorítani a lábam. Ezért is sántikálok, főleg rosszban. Vagyis, csak úgy sántikálok, minden hátsó gondolat nélkül, különösen csütörtökön. El is késem, persze. Nem én tehetek róla, hogy éppen csütörtökön az első óránk matek!
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
