Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Farkas Molnár Péter: Írtam Budapesten...

A feladat igazán nem bonyolult. A kerítés mellett felhalmozott gerendákat és pallókat tegnap elszállították, a visszamaradt fahulladékot kell a kapu mellé kupacolnom. Méteres és annál rövidebb, évek óta a bokrok alatt korhadó deszkadarabok, létrafokok, néhány akácrönk, ilyesmik. Az ember fogja az egyébként egészen más feladatokra kitalált ásóvillát, végigcsúsztatja a földön, kiemel a kupacból egy adagot, talicskába szórja, aztán ismét és ismét, amíg a talicska megtelik. Akkor eltolja a kapuhoz, kibillenti. Megszakadni nem kell, és lehet közben gondolkodni mindenfélén. Mégiscsak más, mint például uránt bányászni a Mecsekben.

Az idő telik, a halom fogy. Kiborítom az utolsó adagot, a talicskát a falnak döntöm, a villát mellé állítom és rágyújtok. Elsétálok a pinceajtóhoz, benézek. Ormótlan, régi kredenc áll a dohos homályban. Szét kell szednem mozgatható darabokra és kihordanom ezt is a hulladékba. Kár érte, valamikor, a maga idején mutatós darab lehetett, de a pince nem tett jót neki. Menthetetlen. Leóvakodok a meredek lépcsőn és kihúzom helyükről a fiókokat, leakasztom az ajtókat. Kettőben még ép az üveg. Amikor végzek, elkezdek kicipelni sorjában mindent. Az ajtókat óvatosan a kerítésoszlopnak döntöm, a fiókokat melléjük állítom. Süt a nap, galamb ül a ház ereszén és én jól érzem magam, tíz nap után először nem szakadok meg a hőségben.

– Jó napot!

Visszafordulok a kapu felé. Idősebb nő áll az utcán, karján az ötvenes évekből itt maradt, öreg, fonott spárgaszatyor. Visszaköszönök, odamegyek hozzá. Rám néz, a tekintete üres. Várok, pár pillanattal később bátortalanul elmosolyodik.

– Ne tessék haragudni… A fát… Elvihetnénk a fát? Ha nem kell…

Furcsán, szaggatottan beszél, a hangja érdes, de vékony. Először nem értem, mit szeretne, idő kell hozzá, hogy felfogjam, a fahulladékot szeretné elvinni. Miért ne vihetné? Nekem csak útban van és nem foglalja majd a helyet a konténerben.

– Megyek akkor… Szólok…

Zavar ez a sajátos, szaggatott beszéd. Hová megy, kinek szól? Mindegy, majd kiderül. Engem vár a kredenc a pincében, ahonnan fura zaj csal fel pár perc múlva. Az asszony érkezik vissza egy férfival, aki kordészerű alkalmatosságot húz maga után, az összetákolt, drótháló oldalú szerkezet két gumi nélküli biciklikeréken gurul éktelen csörömpöléssel. A férfi köszön és valahová a farakás felé int:

– Szabad? Akkor…

Ő is befejezetlen mondatokkal kommunikál, mint a nő. Körülnéz, meglátja a gereblyét a barackfa mellett, rámutat: – Lehetne? Kellene, mert… Félrerakják a nagyobb deszkákat és az asszony gereblyézi az apraját, gondosan ügyelve még az arasznyi darabokra is. Ez talán most mulatságos, de a jeges téli éjszakákon egy-egy ilyen tíz centis fadarab is három perc meleget jelent. Nézem őket az árnyékból, óvatosan, nehogy észrevegyék. Se a férfi, se az asszony korát nem tudnám megmondani. Mindkettőjük arca ráncos, a bőrük száraz, vörös. Mint azoké, akik sok időt töltenek a szabadban. A férfi borostás, fehér, göndör haja a homlokába lóg, hátul a tarkóján hosszú, a fejtetőn már erősen ritkul. Lóg rajta az ujjatlan póló, a karja groteszk módon vékony és eres, inas. A nő haja is gondozatlan, bár tiszta. Az ő karja is vékony, nadrágja lábszárközépig ér, lábán széttaposott bőrszandál. A szeme szürke, valamikor szép lehetett, régen, amikor még volt élet a pillantásában. Hajolnak, szedik a fatörmeléket, pakolják a kordéba. Alulra az apraját, a tetejére, gondolom, majd a hosszabb darabok kerülnek. Lassú, kiszámított mozdulatokkal dolgoznak, összeszokottan, ügyelve egymásra. Nem ütköznek össze, nem verik ki egymás kezéből a nagyobb deszkadarabokat. Lassan fogy a farakás, szép súlya lesz a kordénak. Kalapácsot, csavarhúzót, fogót keresek, megyek a pincébe. Mielőtt belépnék a zöld vasajtón, még odanézek rájuk. Az asszonynak csak a feje búját látom.

A kredencnek már csak a váza áll, azt fűrészelni kell majd. Vagy szétütni kalapáccsal. Kicsit erőszakos, de gyors megoldás, én pedig szeretnék kivételesen korán végezni. Leteszem a fogót a pinceablak párkányára, falapokat veszek a hónom alá és elindulok fel, a csorba betonlépcsőn. Falnak döntöm amit felcipeltem és nézek a kapu felé. Az én faguberáló embereim nincsenek sehol, a hangjukat se hallom. Elsétálok a kapuig és megdermedek: a férfi félig ül, félig fekszik, hátát a járdán álló vastag akác törzsének támasztva. A nő előtte térdel, valamit motyog. Odamegyek, akkor hallom csak a hangját:

– Mi van veled? Mi van veled? – ezt hajtogatja vég nélkül ismételgetve. Karjával tétován hadonászik, mint aki fél hozzáérni a másikhoz.

– Mi történt? – kérdezem és lehajolok a férfihoz. Az asszony néz rám, remeg a szája és a hangja is, ahogy mondja: – Lehajolt, megszédült. Elesett, felült… Most nem tudom… Nem szól…

Közelebb hajolok, lenyúlok a fekvő ember hóna alá, kicsit megemelem, felültetem. Talán kényelmesebb neki így. Az arca, szája szürke, ráncaiból a verejték az állára csorog, onnan a pólójára csöppen. – Jobban van? – próbálom szóra bírni. Zihálva kapkodja a levegőt, a kérdésre csak bólint. – Mi történt? Tud válaszolni?

Inkább hörög, mint beszél: – Nem tudom. Megszédültem. – Leheletével az arcomba csap a szúrós acetonszag. Nyúlok a telefonomért, közben egyre feszültebb leszek. Az acetonos lehelet a cukorbetegség egyik jele. Az asszony közben a szatyrában matat, üveget vesz elő, kibújik kopott ingéből és vizet csorgat rá. Olyan vigyázó gyengédséggel törölgeti a férfi arcát, mintha a kisbabája lenne.

– Jól vagy? Jól vagy? Jól vagy? – kérdezi minden törlésnél. Az ember még mindig zihál és verejtékezik, de mosolyog és bólint, újra és újra. Lassan felnyúl, megfogja a társa kezét. Az asszony szipog, csorognak a könnyei, törölgeti az orrát. Próbál mosolyogni ő is.

 

A mentő megáll az úttest túloldalán, fiatal mentőápoló száll ki az egyik ajtón, a másikon még fiatalabb doktornő. Az ápoló vállán hatalmas táska. A doktornő leguggol a férfi mellé.

– Mi történt? A férfi csak a fejét rázza, zihál és izzad. A doktornő tesz egy újabb kísérletet.

– Halló, uram! Mi történt? Hallja amit mondok? Tud válaszolni?

Választ most sem kap, hát először az asszonyra néz, aztán rám.

– Lehajolt és megszédült – mondom. – Érti, amit kérdeznek tőle, de nem képes kommunikálni.

A doktornő tekintete rám villan, aztán megcsóválja a fejét: – Hát, így nehéz lesz.

– Nem biztos. Szerintem legalább két napja nem evett.

Ismét szúrós pillantás a válasz.

– Miből gondolja?

– A leheletéből. Ha közelebb hajol, megérzi majd.

Az orvos előrehajol és elfintorodik, amikor megcsapja az orrát az erős, semmivel össze nem téveszthető acetonszag.

– Uram, hallja amit mondok? Mikor evett utoljára?

A férfi zihál, int, aztán gyenge hangon válaszol: – Tegnap.

– Tegnap mikor?

– Reggel.

– Mit evett?

– Kenyeret. Párizsit…

A doktornő int az ápolónak, aki előkészíti az infúziót, aztán gyors mozdulatokkal beköti a férfi karjába. Hordágyért megy, a sofőr is kiszáll, beteszik a férfit a kocsiba.

– Asszonyom, itt vannak a férje iratai?

A nő ijedten bámul a doktornőre, aztán rám. A doktornő megismétli a kérdést, lassan, tagoltan, szépen artikulálva, mintha gyerekhez vagy fogyatékkal élőhöz szólna. Nem állom meg szó nélkül:

– Bocsásson meg, de minden szavát érti. Nem alkoholista, nem fogyatékos, és főképp nem demens. Csak kétségbeesett.

A doktornő nehezen épül fel a sokkból. Ott állok előtte nyakig koszosan, az arcom csupa por, amibe csíkokat vájt az izzadság, a ruhám mocskos. Epés hangon kérdezi:

– Pszichológia szakot is végzett?

Megértem, persze. Lehet, hogy a szigorló évét tölti a mentőszolgálatnál, lehet, hogy a kórházi munkája mellett a szabadnapjain mentőzik, hogy kiegészítse a keresetét. De lehet az is, hogy nehezen szánja rá magát a kitelepülésre, mondjuk Angliába. Azonban mindenképpen túlterhelt és rosszul fizetett. Nem akarom bántani, nem akarok vitát, még ha elfogadhatatlannak tartom is a viselkedését. És annak az embernek a kocsiban minél előbb segítségre van szüksége, tehát jó lesz rövidre zárni ezt az egészet.

– Nem, nem végeztem, viszont ismerem őket – hazudom szemérmetlenül. – Itt laknak a Hengermű utcában. Ha megmondja melyik kórházba viszik a férfit, a felesége beviszi utána a szükséges iratokat.

A doktornő a sofőrre néz, az válaszol. Ide viszik a Jáhn Ferenc kórházba, a többi már nem az ő dolguk. Sietve a kocsihoz mennek, csapódnak az ajtók, süvölt a sziréna. A szomszéd ház kertjében a fiatal vizsla panaszosan felsír, és pár pillanat múlva visszhangzik az utca a kutyák sikoltó vonyításától.

 

– Hát most én… Most én mit…? Én ezt… Most hogyan fogok…?

Az asszony áll a fával megpúpozott kordé mellett és ömlenek belőle a félmondatok. A szatyrát gyűri kétségbeesetten, a válla néha megremeg. – Messze laknak? – kérdezem, ő meg a fejét rázza.

– Nem. Nem messze… A túloldalon. Ferenc utca…

– Jöjjön, menjünk! – Sóhajtok és nekifeszülök a kordé rúdjának. Nehéz a fuvar, szegény asszony nem tudná elhúzni egyedül. A kerekek istentelenül zörögnek, szép mutatvány lesz átvergődni az Üllői út túloldalára. Amerre megyünk, az emberek megállnak, megbámulnak bennünket.

Befordulunk a Ferenc utcába, kerülgetem a parkoló autókat, a kordé időről időre nagyot döccen, ránt magával. Fúj a szél, de kimelegszem, néha az ingem ujjával megtörlöm az arcom. Az asszony jön mellettem, lesüti a szemét, az úton végig a földet nézte. Most megáll és a világ legnyomorúságosabb kerítése felé int: – Ott… Az… A kerítés deszkái minden irányba dőlnek, az utca és a kert felé, meg egymásra is. A feketére érett léckaput csak az imádság, és legalább tíz méter drót tartják a helyén. Az asszony kinyitja, én pedig lassan betolom szállítmányomat, végig a földbe süppedt, keskeny téglajárdán, el a ház mellett, egy alig méter magas, vakolatlan építményhez.

– Tyúkól… Tartottunk… Amíg bírtuk…

A hangja csupa lemondás. Már nem zavarnak a félmondatok, gondolatban befejezem őket. „Amíg bírtuk erővel, amíg bírtuk pénzzel, amíg futotta kukoricára és híztak a tyúkok, hogy aztán bennünket hizlaljanak.”

Két fa közé kifeszített kötélen ruha szárad, látszik, hogy nemrég mosták őket, félig még nedvesek.

A ház kicsi, talán negyven négyzetméter az egész. A teteje horpadt, a színe sötét tégla-barna. Nagy foltokban mállik fal, de a föld a ház körül tiszta, látom a seprű nyomát, a lehullott vakolatot eltakarították. Az ajtó kicsinyke, üvegezett tornácra szolgál, a küszöb magas, megbotlok benne. A konyha sötét, az egyetlen, apró ablakon alig jut be fény. Asztal, két szék meg egy hasadt ülőkéjű hokedli áll jobbra a falnál. A sarokban egymedencés mosogató, félig szétrohadva. Különb állapotban volt, amit a múlt héten kivittünk a konténerbe, mindenféle törmelékkel együtt. Csepegtető tálca nincs, csak egy nagy, vastag, megbarnult vágódeszka támaszkodik a falnak. A mosogató fölött félig vak tükör és egy öt literes vízmelegítő. A sarokban régi, rozsdásodó teatűzhely képviseli az otthon melegét, öntöttvas lapján centi széles repedés. A tűzhely felett, a falba vert kampósszegre akasztva nagy, piros vájdling mutatja szemérmetlenül kerek fenekét. Tenyérnyi darabon lepergett róla a zománc. Valószínűbb, hogy a mosógépet pótolja, minthogy tésztadagasztásra használják. A padló szürke, öntött műkő vörös bordűrrel. Az ötvenes évek eleje óta nem készül már ilyen sehol. Vastag repedések futnak rajta keresztül – kasul. Nem lehet egyszerű felmosni itt. Ahol megsüppedt a padló, biztos tócsákba gyűlik a víz. A konyhából belátok a szobába, ágy, szekrény, mustárszínűre mázolt széles deszkákból rakott hajópadló. A két helyiség között nincs ajtó, gondolom télen egyszerűbb így a fűtés.

– Kávé… nincs. Meg se tudom kínálni…

Int, hogy üljek le. Még egyszer körülnézek. Két dolgot nem látok. Üveget vagy mosatlan poharat, és evésre utaló jeleket. Elöl hagyott tányért, kést, kenyeret becsomagolva vagy anélkül. Morzsákat legalább.

Az asszony a szobában motoz, nehezen húzza ki a szekrény fiókját. Papírokkal a kezében jön vissza, szétteríti őket a konyhaasztal szürke eternit lapján. Személyi igazolvány, egy nejlonzacskóban orvosi kartonok, leletek. – TB kártya? – kérdezem.

– Itt van az is… A zacskóban… Lejárt…

– Lejárt?

– Lejárt… Legutóbb mondta a doktor… Nem jár gyógyszer…

– Hát nem kapnak segélyt?

– Kapunk… Pár ezret havonta. Nem tudunk fizetni. A papát hívták régebben… Ment, dolgozott… Kőművesekkel… Ásott is… Mostanában nem kell… Csak a villanyra legyen… Anélkül este…

Nem tudom meg mi van este, gondolom sötét. De ott a vízmelegítő, áram nélkül meleg víz sincs.

– Hol dolgoztak? – kérdezem, csak hogy megtörjem a csendet.

– Azelőtt… Jó régen, a fonóban… Lőrinci fonó… Kitanultam szövőnőnek… Ott ismertem meg a papát is… A tanácstól, a házat, annak idején… Kaptuk. Huszonöt forint volt a lakbér… Meg a víz, villany, volt ugye akkor… Gáz is volt még…

Egészen elcsendesedik a hangja, alig hallom mit motyog. Nézi az ölében a két kezét, rázkódik a válla. Szipog.

– Jövőre harminc éve… Akkor jöttem fel Pestre…

– Hol élt addig?

– Apátiban…

Apáti… Monostorapáti? Zalaapáti? Jászapáti? Végül is, nem mindegy?

– Megkérdezhetem hány éves?

– Negyvenkilenc. A papa ötvennégy…

Megdöbbenek. Ha megkérdeznek, én a férfit hatvanötnek tippeltem volna, az asszonyt is közel a hatvanhoz.

– Apám… ahogy meghalt… Rosszul éltünk, tudja…? Jöttek emberek Pestről… hívták a fiatalokat… dolgozni. Eljöttem, kitanultam… Szövőnő…

Megértek hirtelen mindent. A negyvenes évek végétől az erőszakos proletarizálás. Az új, elvhű, szocialista értelmiség kinevelése, a régi polgári értelmiség helyére. Ezzel együtt járt persze, hogy a szándéknak megfelelően a polgári értékrend lassacskán eltűnt. Csak éppen nem lépett a helyébe semmi. A szocialista értékrend, ha meg is született, az ideológusokon kívül nem jelentett senkinek semmit. És később, tíz évente újra és újra megjelentek a falvakban azok, akik összeverbuválták a fiatalokat. Azokat, akiknek nem adott megélhetést a termelőszövetkezet és a föld. Meg azokat, akik elhitték, hogy az életük megváltozik, más lesz, könnyebb lesz. A tehetségesebbekből, kitartóbbakból, élelmesebbekből megszülettek a szocializmus patríciusai. A szerényebb képességűeket meg felszívta először a bánya, a vasút, aztán a nehéz-, majd a könnyűipar. Gyárak épültek, azokba pedig munkások kellettek. És a munkás kezelhetőbb, mint a makacs, óvatos, állandóan és mindenben kételkedő paraszt. A földművesbe nem nevelhető bele a proletár-öntudat, mert rendelkezik egy egészen másfajta öntudattal, amit még a szüleitől, nagyszüleitől és az ősei végtelen sorától örökölt.

Ez a két ember dolgozott és élt, ahogy abban az időben kellett és lehetett élni. Volt pénzük ennivalóra, futotta lakbérre, vízre, villanyra. Még gázra is. Éltek, viszonylagos biztonságban. Falusi gyökereik hamar elkorhadtak, a városhoz pedig csak hajszálerekkel tudtak hozzákötődni.

A textilgyártás könnyűiparnak minősült. Három műszakban, visszeresedő lábbal, szaggató derékkal, sajgó könyök- és vállízületekkel, a fáradtságtól égő szemmel, öt szövőgépen dolgozni olyan könnyű volt, hogy nyugdíjkedvezménnyel honorálta az elmúlt rendszer. Aztán jött a váltás, meg ami ezzel együtt járt. A magyar textilipar termékeit vették a nagy német, angol, francia és amerikai ruházati cégek. De természetesen privatizálták, mondván: gazdaságtalanul termelnek. Nem tudom ki vásárolta meg a Lőrinci fonót, csak azt tudom, hogy nem termelőkapacitást vásárolt. Csupán kiiktatta a piacról a kelet-európai konkurenciát. A gyárban dolgozóknak pedig maradt az utca.

– Nem jelentkezett átképzésre?

– De… Sokszor… Nem kellett, csak kozmetikus… Műkörmös… Hát mondja meg… Nézze meg…

„Nézzen rám! Hát úgy nézek én ki, mint egy kozmetikus? Mint egy műkörmös?” Ismét összerakom, kiegészítem magamban a félbehagyott mondatokat.

Lassan felgyűlik bennem a keserűség. Ezeknek a szerencsétleneknek nincs semmi esélyük. Nem volt már a rendszerváltás pillanatában sem, most pedig, amikor államtitkár nyilatkozik arról, hogy akinek semmije sincs, az annyit is ér, hogyan lehetne? Ezek az emberek vezekelnek két, egymást követő rendszer bűneiért. Nekik csak egy vétkük van: nem tudnak teremteni. Vajon hogy élték meg? Mit éreztek, amikor eladogattak sorban mindent – bútort, rádiót, tévét, ha volt? Mikor jöttek rá, hogy lejtőre kerültek, amin akkor is csúsznak folyamatosan, ha kapaszkodnak abba a régi, viszonylagos biztonságba, egykori életükbe, az emlékeikbe?

Elmagyarázom az asszonynak, hogyan jut el a kórházba. Kicsit megnyugszik, tudja hol a buszmegálló, merre jár a busz. Hálálkodik, suta félmondatokkal. Elköszönök, mielőtt ismét elsírná magát, visszasétálok a pincéhez és a kredencem maradékához.

 

Kollégám CD-t tesz a lemezgyaluba. Hobótól a Vadászat szól, közben elmesélem neki, mi történt. Csóválja a fejét, rágyújt. Sokáig nem szól semmit. Végül messzire pöccinti a körmére égett csikket és int: – Gyere, már alig van valami hátra, hajtsuk meg, végezzünk korán. 

Lehetek vadász?
Nem, csak halász! – mondja az apja a fiának.
Nem mehet mindenki vadásznak.”

 

A zene szól, zizzen a fűrész. Dolgozunk. Közben meghozzák az újabb konténert, a kredenc is elfogy lassanként.

Első a rend, aztán a csend!
Fegyelem! Figyelem!”

 

A lomot, felesleges holmit belehányjuk a konténerbe, összegereblyézem a törmeléket. Mosakszunk, átöltözünk, mehetünk haza.

Állok a megállóban a villamosra várva, és fülemben ott cseng a két sor:

Lassan lépdel a fűben a vak zenészek kara.

Mondjátok, emberek: ez már Európa?”

 

Írtam Budapesten, 2013. augusztus 14-én.

  
  
 

Farkas Molnár Péter (1952) író, novellista, szerkesztő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat főszerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.