Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Fredrich Vilmos: Kampec (2. fejezet)

Már előző este felmentem a padlásra aludni, hogy szokjam. Megint olyan volt az egész, mint augusztusban, amikor az egész család, de főleg anyám, azon zizgett, hogy minden remek legyen szeptemberre, mert a Kinguska gimnazista lesz. Nagy kaland, én akkor már három éve az voltam. Szombatra vártuk a cserediákját Franciaországból, és persze az én szobámat kellett neki odaadni, és nekem kellett a kempingágyon éjszakáznom egy hétig. Választhattam a nappali, meg a padlás között.

A nappali eleve kiesett a vázás incidens miatt. Amiért egyébként, anyám egy hétig nem volt hajlandó szóba állni velem. Apám is morc volt, de kiderült, hogy nem annyira a vázát sajnálja, inkább a munkájával van baja. Vagyis a munkahelyével.

Kábelgyár. A világ legundorítóbb helyeinek egyike. Nem gondoltam volna, hogy ezen a helyen lehet olyan magasan valamiféle mérce, amit apám nem tud megugrani. Hamar levágtam, hogy most a nekifutás zajlik, ha leveri a lécet, kirúgják. Erre jó a diploma meg egy élet munkája - ahogy apám szokta dörmögni, főleg a hétvégi ebédeknél. Hogy ezek olyanok, hogy ezeket nem érdekli, hogy egy élet munkája hever előttük. Meg, hogy neki egy családot kell eltartania. Nem érdekli ezeket... semmi! Erről az utolsó mondatról meg az jutott eszembe, hogy hát, nem gondoltam, hogy lehet valami közös apám főnökeiben és bennem.

Délutánonként sűrűbben mentem be Jocóhoz a lakótelepre, hogy szabaduljak anyám ádáz pillantásaitól. Nem szólt ő semmit, csak úgy nézett.

Mondom Jocinak, muterom totál offon van, amiatt, hogy  mi lesz ha fatert kirúgják. Tényleg, mi lesz?
Ja, a kérótok fele részletre van, még ki sincs fizetve, mi? – röhög Jocó.
Hát ezaz, bazmeg, még a végén elköltik a kocsipénzemet is. Nem elég, hogy tavaly a jogsi árát alig tudtam kikönyörögni keresztaputól meg fatertól, idén majd benyögik, hogy adjam vissza, vagy mi..? – nem jutottunk sokra a töprengéssel.

Letöltögettünk új filmeket a netről, aztán átmentünk hozzánk megnézni. Amikor üres volt a lakás. Nem akartam arra gondolni, hogy mi lesz, ha apám elveszti a munkáját. Valahogy eddig is megoldották. Valami csak lesz. Nagyanyám szokta mondani, hogy úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna. Mindig ez volt a válasza, ha anyám eszeveszett panaszáradatban tört ki mondjuk egy karácsonyi ebéd közben.

Jólvan, Klárika, senkinek se könnyű, de tudod, sose volt még úgy, hogy valahogy...
Tudom, Anyuka. Tudom, mert te mindig megmondod...
Jaj, Klári, kérlek – nyögte közbe ilyenkor apám – kérlek, nem lehetne ezt máskor megbeszélni? – mintha lenne rajta mit megbeszélni.

Anyám majd jól sírva fakad. Idén tutira, amikor a maradékokat kotorgatja bele a vadonatúj konyhamalacba. Eddig is síri hangulat volt nálunk a maradékok körül. Valahogy mindig ott. Idén biztosan eljutunk a könnyekig. Anyám majd sír amiatt, hogy az a jó kis konyhamalac még ki sincs fizetve és máris meg kell válnia tőle, ha apámat kirúgják.

És ugye, még ez a cserediák is itt van, etetni kell egy egész hétig. Ennek nem lehet feltálalni az ebédmaradékot vacsorára, ez majd biztos nem eszi meg a rakott krumplit kovászos uborkával, anyám szerint. Ez egy francia, ez majd biztosan válogat. Lehet venni a méregdrága sajtokat, és ki tudja még miféle igényei lesznek. Na de, Kinguska igazán megérdemel ennyit, mert cserébe jövőre ő utazik Franciaországba. Hogy juthatna el egyszerűbben a divat fővárosába? És igazán, a szülőktől ez a legkevesebb. Ezeket hallgatom egy hónapja. Pedig még Kinguska se tudja, miféle franciát látunk majd vendégül. Jocó meg egész hónapban azon röhög, hogy majd mehetek csigát szedni a rétre minden hajnalban.

Szombaton reggel a gimnázium előtt álltunk. A reggelt úgy értem, hogy tíz órakor, amikor hétvégén még aludni szoktam. Már este sem engedtek sehova, hogy időben fel tudjak kelni. Az egész család ott állt a suli kapuja előtt és vártuk, hogy a busz meghozza Pestről a repülőtérről a cserediákokat. Más szerencsétlenek is ott lehelgették a kezüket, ott volt például a Barta Zoli is, kockás sállal a nyaka körül, délcegen, az anyját karolva át, mint valami arisztokrata. Aztán a Kovács Angi, alattunk jár egy évfolyammal. Egyszer randiztam vele. Mondhatjuk, hogy randiztam. Elmentünk diszkóba. Bögyös barna, most is kint a fél melle, a kabátja nyitva, fekete cippzáros felső gondosan addig cippzározva, hogy melle szoláriumszínű dombjai kivillanhassanak. Nem igaz, hogy nem fázik a melle. A Kovács Angit csak az nem húzta még meg az évfolyamból, aki nagyon nem akarta. Én nem tudtam eldönteni, mennyire akarom. Végül is nem volt rossz, persze ittunk meg minden. Nem hittem, hogy tényleg ilyen könnyen megy. Azóta se voltam senkivel. A legjobb az volt benne, hogy nekem is megvolt. Hogy nem lógtam ki a sorból.

Aztán az igazgatónőnk, aki tök olyan, mint egy fekete varjú, na, ő is ott volt. A lépcsőn didergett, az orra igazán csőrszerűvé vált, ahogy kipirosodott a hidegben. Hiába, mindjárt itt a tél. Mind fázunk, bizonytalanok vagyunk, van-e már olyan hideg, a szülők ostobaságokról fecsegnek, hogy elüssék az időt, a jó diákok egyik lábukról a másikra állnak, zavartan, az apák és anyák tekinteteinek kereszttüzében.

Kinga húgom, mint egy bazári majom feszített mellettünk, narancsszínű kalapban. Az egyéniség. Nagyon szerettem volna bárhol máshol lenni. Inkább a számítógép előtt, vagy az ágyban, vagy a vécén ülve, használtautó-bazárt olvasva, vagy Jocóéknál a konyhában, hideg cukkini rakottast eszegetve. Tepsiből, kanállal. Az anyja azt valami elképesztően jól csinálja.

Akkor az igazgatónő torokköszörülve megpróbálta közölni az egybegyűltekkel, hogy késett a gép, vagy valami ilyesmit, de túlságosan szanaszét álldogáltunk, így nem értettünk belőle semmit. Erre anyám pont a Barta apjától kérdezte meg, hogy mit is mondott az igazgatónő. Ott bájolgott vele az orrom előtt. A pasi legalább egynyolcvanöt magas, állandóan úgy néz ki, mintha skatulyából húzták volna elő, öltönyben jár, és furcsán beszél. Mintha állandóan hivatalos ügyben járna el. Hivatalosan közölte, hogy a repülőgép, amivel a diákok jöttek, körülbelül fél órát késett, ezért még egy darabig várakoznunk kell. Aztán hozzáfűzte, hogy még itt didereghetünk egy ideig, és nevetgélni próbált hozzá, mintha valami vicceset mondott volna. Anyám lelkesen visszakacagott. Túl lelkesen. Mit jópofozik itt ezzel a faszival? Én gondolatban homlokon lőttem a Barta apját egy Smith & Wessonnal. Egy szép, fekete Governorral.

Hazamenni már nem volt értelme, ottmaradni továbbra sem volt kedvem. Álltam bávatagon, mint egy igazi seggfej, egy balfácán, akit megint belerángattak egy olyan szituba, amihez nem csak köze nincs, de türelme se nagyon. Néztem a húgomat, ahogy cseverészik az osztálytársaival. Oldódtak. Rázta magát, ahogy anyánktól tanulta. Magassarkúban járt, hogy magasabbnak látsszék, mint amekkora. Mintha rühellné, hogy alig százhatvan centi. Nálam fél fejjel alacsonyabb, de csajban az pont jó. Igaz, hogy magassarkúban karcsúbbnak is tűnt. A seggére ráfeszült a fekete nadrág, valami fényes anyagból volt, méregdrágán vette, emlékszem, egy egész estét ezért raplizott végig anyánkkal. Valami márkás cucc. A szobája ajtaját úgy bevágta, hogy kitörött belőle az üveg. Végül is jobban járt, mert furnérlappal pótolták, így legalább nem szűrődik be hozzá az emeleti világítás. Nálam egy régi pléd van az ajtóra szögelve belülről.

Ott forgolódott a többi elsős közt, integetett, nevetgélt, néztem, és simán el tudtam képzelni, hogy fényes karriert fut majd be a fényes anyagok, feszülő trikók meg a sminkek jajdefényes világában.

Valahogy mégis eltelt az idő, megérkezett a busz, letódult róla egy halom srác meg lány, fekete bőrűek is voltak köztük, szőkésbarna meg sötétbarna fürtök, csíkos sapkák, seggig érő hajú lányok, drága sporthátizsákok, kerekes bőröndök. Az igazgatónő egy papírt szorongatott, azon volt az érkezők névsora. Egyszer csak Kinga odavezetett hozzánk egy göndör hajú, szemüveges srácot, aki nagyjából velem lehetett egyidős. Ő volt Franĉois, a francia. Tiszta röhej. Egy teljes hétig ott fog ólálkodni a lakásban. Használni fogja a vécét, a fürdőszobát, külön helye lesz az étkezőben. Reggel, délben, este nézhetem a fejét. És egyikünk se tud franciául. 

  
  
 

Fredrich Vilmos (1983)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.