Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Nagy Imre: Remittenda a selyemúton

Lassan, unottan kavarog a szürke por, kedvetlenül fújja a szél. Állok az úton, és várok. Melankólikus hangulatban azt szokás ilyenkor mondani: magam sem tudom, hogy mire. Hazugság. De legalábbis szemfényvesztés. Mindig tudjuk, mire várunk. Az egyszerű halandó magának hazudja, hogy nem, a rosszabik fajta, a művész, másoknak. Vásári megoldások. Pontosan tudjuk, mire várunk. Legföljebb azt is tudjuk: hiába. Tisztában vagyok ezzel én is. Mégis megálltam egy percre. És várok. Őt várom. Hogy felbukkanjon az úton, hosszú, ujjatlan kaftánjában, fején alaktalan szőrös kucsmájával. Aki messziről látja, annak úgy tűnhetne, talán tényleg egy tevehajcsár Hszian városából, vagy mirhával kereskedő kalmár Anatóliából. De lehetne szamarkandi dervis, esetleg Kasgarból – ahol az utak egyesültek – Heráton át Szpaszinu Kharaxba tartó szatén- és pézsmaárus. Csak közelebb lépve derülne ki, hogy kucsmája poliészter szálas, steppelt kaftánjának anyaga, suhogó, szintetikus, szabását házilag alakították. A Brahmaputra partján sosem hordtak ilyet. Csak a Nefelejcs utcában. A kilátástalan januári hajnalokat még elviselhetetlenebbé tették a Thököly út felől fújó névtelen szelek. Amelyek, mintha kajánul ördögi körbe járnának, befordultak a Péterffy Sándor utca sakán, hogy kettőt kanyarodva a Bethlenen keresztül újra becsapjanak a Nefelejcsbe. A házilag steppelt kabát talán egy keveset védett ellenük, de a mozgást garantáltan akadályozta, ahogy az újságos mindennap lehajolt nyitáskor, hogy a reggeli lapokat összefogó műanyag pántot elvágja.

Egy nyakkendő nélkül hordott zakót cserélt fel a polivynil kaftánra. Közvetlenül az anyagellátási osztályról lépett ki a hideg hajnali utcára, hogy ettől fogva nyomdafestéket tűrő szavakkal, és ne tervgazdálkodási adatokkal kalmárkodjon. Fiatalon olykor írta az újságot. Mostantól árulta. Amolyan skizoid prostituáltként: félig pénzért, félig szerelemből. Rálépett a hírlapárusok semmiből semmibe vezető selyemútjára. A selyemút elnevezés tőle származott. A debütáló hét végén keresztelte erre a Thökölytől a Péterffyig húzódó aszfaltsávot. Hiába futott (vagy inkább vánszorgott) az utca észak-nyugati irányba, keletibb volt, mint bármely évezred bármely perzsavására. Népeknek, nációknak, kultúráknak, lelkeknek és életeknek volt itt, többnyire meglehetősen olcsó, ára. Ázsia találkozott itt az Európának hazudott Ázsiával. Most, európai útlevéllel a zsebemben megint látni akarom az árust és a karavánokat. Ezért álltam ki az örökké vizeletszagú kapualjba, és szögezem tekintetemet a Keleti pályaudvar felől enyhén lejtő lélekkufár sztrádára.

Tagbaszakadt, lúdtalpain jellegzetesen kacsázó zsidó bukkan föl először a Városligetből idáig lopakodó párából. Agyonmálházott tevék, sejtelmes fényű selymek, drachmákat, obulusokat rejtő bőr iszákok, köpenyujjban bujkáló kabbalák, sokezer éves tanok és okosságok, faragott képeket tagadó, az örök túléléselixír receptjét óvó igazságok – ezt várná az ember egy a selyemúton ballagó izraelitától. Nem biztos, hogy ő nem rejtegette mindezt titkos lélekfiókokban, de az nyilvánvaló volt, hogy ebből semmi sem látszott rajta. Húsz évvel korábban, vállalati kollégaként, került az újságárussal jó barátságba, s itt, a selyemúton teljesen véletlenül botlottak – örömmel – újra egymásba. Az öregen, kopaszon is mosolygó kölyöknek megmaradt zsidó fiú közvetlenül a háború után alijázott. Ha már megúszta a vészkorszakot, nem szitkozódott, csak kiváncsi volt, léteznek-e jobb világok. Úgy mesélte, valójában nem tel-avivi kitelepülés volt ez, hanem egy kirándulás a monarchikus mágnások paradicsomába, Cellámzébe. „Az történt ugyanis,” – mesélte – „hogy a hajóról egyenesen a lakóhelyünkre vittek minket. Engem konkrétan egy, a latin betűs írás z-jéhez hasonlító, betűvel megjelölt cellába. Mert szobának azt nem lehetett nevezni. Cellám: „Z”. Már az nem tetszett neki, hogy társai közül többen is milyen könnyedén fasizálódtak, ha a rakodói munkában arab riválisok akadtak. Attól pedig végképp nem ájult el, hogy a kikötői robotolás után kiközvetítették mezőgazdasági munkára. Városi gyerek volt (azok a poros, iskolakerülős délelőttök a Garay téren...), de a tehenek fejése, amelytől élete végéig olyan szorítása volt, mint a satunak, mégsem jelentett problémát. A tehenek tulajdonosa már annál inkább: Dayan, a későbbi, már-már sztárok szintjén híres félszemű izraeli hadügyminiszter. Nem sokkal korábban vesztette el szemét a háborúban, s ez, saját bevallás szerint is, sokáig intoleránssá tette. Az egykori botcsinálta tehenész, a hetedik kerületből, ezt másként látta. Szerinte született agresszív pali volt, őt a legkisebb ügyetlenkedésért őszinte örömmel nádpálcázta. Talán ez volt az egyik legfőbb mozgatórugója, hogy végül hazaalijázott, a Dohány utcába. Nem tudni. Annyi bizonyos, hogy hatvanhétben, a tévé előtt ülve, a szocialista tábor hivatalos állásfoglalásától teljesen függetlenül, az araboknak drukkolt izrael hatnapos háborújában. Mindig fizetett a Népsportért, hiába kapta volna grátisz a barátjától.

Időközben Hanzi és Franci érkezik a selyemút Keleti felőli oldaláról. Mindig jó testvérek voltak. Ennek lefőbb bizonyítéka, hogy szemtől szembe és a másik háta mögött is folyamatosan szidalmazták egymást. Ha ezt idegen tette bármelyikükkel, a másik fivér habozás nélkül, a tettlegességet is vállalva, testvére védelmére kelt. A fiatalabb is elmúlt nyolcvan, agyuk, mint a húszéveseké. Legfőképp, ha a lovakról mesélhettek. S mivel az újságárus maga is rajongója a kancáknak, méneknek, paripáknak, nem pusztán udvariasságból hallgatja türelemmel a történeteket, tele négy- és kétlábú legendákkal. Hanzi és Franci Bécsben születtek. Magyarnak és örök lóversenyesnek. A hintalótól a derbinyerő Rózsalovagig (szürke mén, vérében arab vonallal) egymással rivalizáltak. Európa legjobb pályáin ültek a szulkiban, hajtották a kocsi elé fogott lócsodákat. Átügettek háborúkon, forradalmakon, kávéházakon és ágyakon. Szorongattak uralkodói, mecénási, párttitkári kezeket, nagy- és félvilági hölgyeket. Ha kimentek a pályára, még mindig kalapolták őket. A bódéhoz – mi másért? – Turfért jártak. Valójában inkább mesélni. Kézfogásukon még érződött a gyeplő, amelyet Balaton, Aranyvirág vagy Bocsánat szája feszített. Szerencsés embernek tartották magukat. Valóban azok voltak. Nem érhették meg, hogy pláza választja el a temetői kanyart a főtribün mementónak maradt darabjától.

Hosszúra szabott kincstári posztók közelednek. Aljuk ősztől tavaszig a földet súrolta. Szinte nyikorgott a por a vasalt csizmák alatt, ahogy az úton a patrol kimérten haladt. Az őrség tagjai keletről jöttek, keverékek voltak. A parancsnok kékszemű északi, a két alantas lehetett mongol, üzbég, kazah, ujgur, azerbejdzsán vagy dagesztáni. Pusztákon, sivatagokon, ismeretlen hegyeken keltek át, hogy ráléphessenek a selyemútra. Nem önszántukból. Tányérsapkájuk alá a köpeny helyett sokkal inkább kaftán illett volna: igazi kereskedők voltak. Árultak csizmát, rohamkést, kaviárt, gázolajat. Örök kalmárok és örök győztesek. Kétszer mégis vereséget szenvedtek itt. Régebben, amikor benzinpalackos gyerekek, és most, amikor bőszoknyás asszonyok ellen hadakoztak. A sarki húsbolt kirakatában főtt kolbászozók legnagyobb ámulatára a három cigányasszony visítva esett a katonáknak, centisre vágott hajukat nem tudták tépni, hát körmükkel az arcukba vájtak. A világ legerősebb gyalogsága futamodott meg mintás szoknyájú, nagymellű, köpködve átkozódó fúriák elől. Alulmaradtak a gagyi japán kvarcóráért vívott csatában. A három szovjet rubellal akart fizetni, nem a megállapodás szerint, kemény valutával. Kelet feszült keletnek, mint mikor Bajazid bukott el Timur Lenk ellen az ankarai csatában, s tölthette élete hátra lévő részét egy vasketrec fogságában. A cigány asszonyok férfiaik nélkül harcoltak, talán ettől lettek igazán bátrak: tíz körmük és ősi ösztönük a Baross téri aluljáróba űzte az ujgur vagy azeri szovjet bakákat.

Vonultak az úton le-föl ők is. A himbálódzó járású, mindig hangos, gagyizó, markecoló színes ruhások. Az újságos elődjét saját használatra tartották – ahogy ők mondták – csicskának. Az első napon neki is elmondták mi a rend: ők nejlonszatyrokból árulják a hamis kvarcórákat, de mindig csak kettőt-hármat tartanak maguknál, hogy a rendőr ne tudjon bizonyítani rájuk, a többit itt, a bódéban tárolják, s ha az árus félelemből vagy jutalomért „fölnyomná” őket, hát még a családja is megnézheti magát, vakuljanak meg, ha nem. Az újságos új alapra helyezte ezt az üzleti vállalkozást. Megjelölt egy konkrét, de nem túlzó összeget, amelyért vállalja a tárolást. A cigányok rábólintottak. Nap végén csapatban jöttek a megmaradt készletért. A vezér kan bajszánál csak bicepsze volt fenyegetőbb. Azt mondta, meggondolták, ők osztják itt a törvényt, pénz nélkül viszik az órákat. Elégedetten bólintottak, amikor az újságos szó nélkül benyúlt az áruért az összekészített remittenda, a visszamaradt, eladatlan elszámolásra tornyozott lapok árnyékába. Már zárni készült, de a bódé pultrészén még ott hevert a minta lapkínálat, a sosem csituló huzat ellen tenyérnyi vasnehezékek alá szorítva. Kitette a pultra a nejlont tele órával. Majd mielőtt a kan érte nyúlhatott volna, porrá zúzta a teljes készletet, a kezéhez legközelebb eső, erősen rozsdásodó, formátlan vastárggyal. „Vihetitek” – mondta hangsúlytalan hangon, és a törmeléket kidobta az utcára. Másnap a környék vajdája várta a hajnali nyitásnál. Sosem látta még senki levett kalappal. Pecsétgyűrűs kezét az újságos felé nyújtotta. Megkövette az előző napi incidensért, és egy komolyabb összeget ajánlott, ha továbbra is üzleti kapcsolatban maradnának. Az újságos elfogadta a kinyújtott kezet. És az ajánlatot is.

A valutázó arabok sosem ajánlottak üzletet. Szexújságokat vásároltak nagy tételben, és szívesebben fizettek dollárral vagy márkával. Végre nem kellet Bécsből csempészniük a nyomtatott frivolitást, most már itt is hozzá lehetett jutni legálisan egy-egy kiadványhoz, a szocialista erkölcs túllépett az iszlámon, egyszerűbb volt így hazaküldeni a család minden férfi tagjának. A valutázáson kívül volt valami üzletük a lengyel törölközőárusokkal is, de kívülálló számára ez megfejthetetlen gazdasági társulás maradt. Az üzérkedéshez egyre gyakrabban használtak, ki tudja, honnan idekerült kínai személyzetet.

A selyemút személyzetét viszont a környékbeliek alkották. A csencselők, ha jött a szükség, az újságos bódé melletti butik mosdóját használták, átalányban fizettek érte. Az utca túloldalán a dohos fölszinti szobakonyhában egytál ételt lehetett kapni, Sárosi nénitől nagyságrendekkel olcsóbban, mint a valaha volt Csikágó, a külső hétkerület népnyelvében még mindig a régi kocsmára emlékeztető nevet viselő Fehér Ökörhöz címzett önkiszolgálóban. Húsfej nemhogy olcsón, de egyenesen ingyen szolgáltatott. Hajnélküli, tarkóján hurkaredőnyös fejéért kapta becenevét – szintén az újságostól – az utca egyetlen rasszistája. Skinheadként a Ligetben kereste ellenszolgáltatás nélkül a pogromlehetőségeket. A selyemút népeivel – itt kisebbségben volt – kiegyensúlyozott kapcsolatot ápolt. A Moskovicz házaspár nem szolgáltatott, hanem követelt. Aushcwitzban maradt a családjuk, így alapítottak ketten együtt egy újat. Az Új Életet rajtuk kívül senki nem vásárolta, de elvárták – jattért cserébe –, hogy mindig eltegye nekik a legfrissebbet az újságos. E. T. dialízis kezelésről érkezett naponta a selyemút bódé jelölte megállójához. Aranka volt a valódi neve, megjelenése tette hazavágyódó filmsztárrá. Ő maga nem vágyódott haza, oda, ahol senki nem várta, inkább árulni szeretett, kis testével tényleg földönkívüli módon kucorogva a kiadóablak szűk nyílásában. Pénzt nem kért, örült, hogy segíthet: addig az újságos el tud menni az önkiszolgáló mellékhelyiségébe a dolgára.

Szükségek és a szükségletek alakították az aszfaltozott karavánút életét.

Úgy döntöttem, még egy percet várok. Becsukott szemem előtt elhaladt már minden zarándok. Mostanában ritka erre a karaván. De ezt a ráadás percet még kivárom. Hátha végül mégicsak felbukkan ő is steppelt kaftánjában. Amíg várakozom, nekitámasztom hátam a bérház oldalán futó elektromos vezeték lefűrészelt, csonkban végződő csövének. Ebből kapta egykor az áramot a bódé dróton lógó csupasz villanykörtéje, amely furcsa árnyékokat formált, ahogy a huzatban szüntelenül imbolygott az embermagasságúra stócolt remittenda fölött.

  
  
 

Nagy Imre (1964) író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.