Hittük, mi valóban erősek leszünk őszinték, igazak, szépek nem őröl szét hazugság és önzés súlyos malomköve – a múló évek mi nem hazudjuk szépnek a csúnyát jónak a gonoszt, okosnak butát mi nem mondjuk a láncra, hogy ékszer, s az igazság gyémántját adjuk tovább. Felnőttünk aztán, s hiába hitünk erősebbek már az érvek élni kell, dolgozni, nevelni gyermekünk a szép szavak semmit sem érnek csak belül vívjuk az utóvéd- harcokat sok aljasság ellen a végső csatát de karunk még erős, hitünk a régi: ha tiszta a szívünk, nem törnek át!
Végül a te erőd sem volt már elég elkopott vérted, mint halál mögött az ember kezem még tudja, ez cső, ez tár, ez agy a mozdulat megvan, de hol van már a fegyver mellyel, mint gyermek, szőnyegen játszottam s merészen nyújtóztam plafonig válladon nem reszketett lábam, ha mondtad: Ugorj!
sárga és vérarany palettán fényeid kikeverte, átfesti tegnapi harsányzöld világát láthatatlan óriás ecsettel, rendezi színpompás halál- tusád egy misztikus varázs;
fordít az idő tengelyén;
díszesen, szűzen, szeplőtelen elvéreztet fagyos tenyerén; kiszemelt téged egy Nagyúr, kiszemelt magának a Halál , vár az első éjszaka jogán, míg leterít, s magába ölel a tél.
Mikor az éjjel hajnalpírra vált, megkoronázza a parti ősplatánt megkérdem tőle, tanúm vallatom: Árnyékunk sejlett tényleg a vízen? A hullám-mosta térben ácsorogva tényleg léptünket látta összefonva míg elsimult a fényikrás föveny?
Ha nem vagy , a titkot kire bízzam? Milyen hazába, kinek írjam? Milyen motetta szent hevére, Milyen ezüstbe fürdő éjre, Milyen barbár, durva szavakra, Lódobogásra, lélekharangra, Milyen vajúdó állati testre, Milyen villámra, fergetegre, Milyen ugarba vetett magra, Milyen vulkáni tűz-salakra, Milyen kardélen kéklő fényre, Milyen irdatlan szenvedélyre? Égő könnyek, ha megerednek Milyen folyammal versenyezzek, Milyen áradás, lavina átok Rejtse magába elmúlásod, Zsombékjaim zsurlóhegyére Milyen apadó ártatlan vérre Hová rejtsem el hallgatásom Keresztre vert feltámadásom A fájdalmat mert szóra bírtam? Ha nem vagy, a titkot kire bízzam?
Íráshalmazt zokszóval sűrűn teleírva kap fel könnyeden, vág földhöz újra ez a tomboló időorkán, s úgy mossa el, mint játék-papírhajót a háborgó tenger.
Ó, boldog idő, mely még azt sem tudta: előbb van a bűntudat, mint a bűn, és a butaság paradicsomában minden tettre vált – elé-fölé-mögé- és főleg hátsó gondolatra nem tellett soha, benső beszéd se volt, ugyan, minek is kéne, kérdés se volt, de minden állítás előszöri az összes élmények közül, és élni jó, és élni tett, magunk is úgy vagyunk, cselekménye egy úrnak, s ha belegondolunk – máris ott a bűn, az én, összevetés, a miért.
attól is, akit aligha ismerünk: – magunktól, aki ruháját mind belőled ölti, bárki vagy; és azt hitted, míg róla olvasol vagy hallasz – története nem a tiéd, akár még únhatod, ha könyv – lecsaphatod, és nem is úgy van – de egyszer: rájössz, jogod mert semmi bánni így vele, ki volt-van-lesz, de végülis sosincs; lehetne, mégsincs; minden ember istenről szól, legább beszél a szentem; hiába oly zavart a nagy percekben mondana nagy dolgokat: de nincsen – az életét biggyeszti fecskefészek sárdarabja – lesz lélekmadár és játszi villanás vagy se – nem érdekes: a fészek sok tojásra készen vár, a szárnyalás meg oly biztos, ha van láb, mire áll.
szépek a temetések – enyém mindegyik. akit ott látok, hiányból célt kanyarít, megölel a legfőbb szeretet jegyében, arról beszél, mit máskor szégyellni illik.
a kántor beleénekel közhelyeket: születéssel, elmúlással vagyunk tele, megint itt állunk, akár tavaly, s ez így lesz, míg végre akad ülő vagy fekvő helyem.
találkozni minek. úgy megyek el mellette, mintha legbensőbb ismerősöm lenne, akinél oly mindegy: ő-e, nem-é, mert ami oly közel, annál közelebb amúgy se lehet, azt magában viseli az ember,
Voltak hamar elunt gyűjtemények, a bélyeg szinte azonnal, a szalvétán száz darab után próbáltam ki az összes ollónkat, aztán sokáig semmi, csak a kavicsok és kövek. Hétéves vagyok, hetedik tavasz, a bátyám magával visz dolgozni, én vagyok a kabalája. Kabalababa soha életében nem kelt még hajnali négykor. Didergek, hogy a fogam összekoccan, ülök a magas ülésben a teherautóban, nézem az utat. A beton soha még ilyen kék nem volt. A fák soha nem voltak ennyire fiatalok és erősek, az ég még soha nem volt ennyire nyitva és közel. Ámulatba esek abban a pillanatban, beég, életem első igazi ámulata, mert nem kintről jön, hanem egészen belülről. Szívügy. Mohóság. Fel akarom falni ezt az egyszerűséget, belélegezni, letüdőzni, benntartani, menni, most már mindig úton lenni, hagyni, hogy minden elszaladjon mellettünk, nézni oldalra, néha hátra, nézni egyszerre mindent, mindent látni, minden fontosat meglátni, meg nem állni, hagyni, hogy húzzon előre, hagyni, hagyni, mindent elhagyni.
Na, most kiugrik a villamosvezető a fülkéjéből, igen, általában ez van, ezért állok mindig az első ajtóhoz, hogy lássák, hogy nem könnyű felszállni a kerekes szatyorral, banyatank, azt mondják rá a fiatalok, de hát nem tehetek én arról. Kosárcipeléshez már szárazak a fonatok a karomon, és hát az az erő sincs már, hova lett, ki tudja. Magas ez a lépcső, magam még csak-csak felkapaszkodnék, de a kerekes szatyromat nem tudom egyedül feltenni. Ilyenkor vágja ki a sofőr a kalicka ajtaját, megfogja a táska fogantyúját, és feldobja az utastérbe. Jól odavágta most is, csak el ne törjön az alja, ahol a kerék van, tavaly is így törött el.
Amikor az öreg Szigeti doki meghalt, senki nem sírt annyira kétségbeesve, mint a Zakkant Tóni. Zakkant Tóni nem volt mindig zakkant, nem volt ő bolond, csak egy kicsit lökött. Nem volt vele egyébként semmi baj. Régen ő is a szénbányában dolgozott, mint a Bányászpista, amíg egy robbantásnál meg nem nyomta kicsit a lég. Legalábbis a Bányászpista így mesélte egyik délután a Felsőkocsmában, amikor kivételesen rögtön idesietett a vonatról. El kellett mesélni a balesetet, nem tudott volna aznap hazamenni, levetkőzni, felvenni az overálját, megetetni az állatokat, de legfőképpen nem akart találkoznia feleségével. A felesége nem ismerte a Tónit, pedig jó gyerek volt az. Ha segítség kellett, a Tóni jött először, és mindent pöpecül megcsinált. Éppen az volt most is a baj, későn kecmergett kifelé a tárnából. Még valamit igazított. Mert precíz gyerek volt, annyi biztos. Mióta a felesége elhagyta, vagyis leköltözött a Balatonra az anyjához, és elvitte a gyerekeket is, a Tóni nem találta a helyét. Ha nem dolgozott és éppen nem Felsőkocsmában vagy az Alsókocsmában ült, akkor az utcákon sétált.
Meglátod, apádat majd az ördög viszi el , mondogatta Lázárné a fiának. A kis Andriska hallotta ezt, amikor a kert végében csücsült az öreg fűzfáról lógó hintában, amit az apja eszkábált egy ágyvégből, miután a nagymama meghalt. Látja ma is a koszosbarna térdeit, gyenge lábszárait, a bokájára csúszott térdzoknit, a kerekorrú cipőt, hallja, ahogy surrog a levegő a füle mellett, és hol közelebbről, hol távolabbról szól az anyja hangja, csak úgy süt belőle a gyűlölet. Andriskának fogalma sincs arról, mi a gyűlölet, de tudja, hogy minden ember rossz valamiért. A szomszédok balról azért, mert újabban igen jól megy nekik, jobbról azért, mert léhűtő népek, a szembeszomszéd Teremi bácsiéknak mindig jól ment, igen gyanúsak, mellettük meg azok a rohadt zsidók laknak, az nem is kérdés, és mindennek tetejébe minden nap legalább egyszer szóba kerül az ördög, ami az apját fogja elvinni. Mert az apja iszik, mint az állat, legalábbis Anyuka így mondja, habár Andriska sosem látott még állatot a kocsmában. Élőt legalábbis.
Minden a legnagyobb rendben. A felső polcon befőttek, a legfőbb téli édesség, mellettük lekvár, savanyúság, keserűség. Mestergerendára kötve szárad a fűszer. Kicsit lecsípek belőle, amikor úgy döntök, hogy a szégyent is élvezni fogom. Mindenki ide jár a környékről levesért. Érett augusztusi napfényt főzök bele télen, apró szelencékben ragyog. Magokat szárítok a tenyeremen. A bőrömről párolog az álom, kirajzolódnak rajta az utak, hogy bárki idetaláljon. Messziről is érzik az illatom. A bekötőútra fordulva már bizseregnek tarkóban, ha hajnalban fűszereset álmodtam. Mesélik, hogy tudták előre. Fenyőmagot szórnak a terítőre, feltűzöm a hajam, százhárman jönnek ma, tegnap számoltam. Magamban dúdolok ringatódalt. Gőzben forgok, néha kiszalad a számon a hangom. A mérgeket a hátsó sorban tartom.
Felosztottuk a világot, és hogy ne fájjon annyira, soha nem beszélünk róla. Nézd, ez a fekete nejlonzsák, amit a szél cibál minden (minden) éjjel, az enyém. A macska homorúsága, ahogy bekúszik a rozsdás vaskapu alatt.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
