Ha író volnék, Luca, írnék neked egy egész könyvet. Megírnálak nekem. Magadnak. Te volnál a nőalakom. Mosolyogsz, azt mondod, bolond vagyok, tudom, hogy annak tartasz, mikor az összes regényes szépségedet csak tapogatom az anyagokban. Mindig, mindegyikben. Látod, ugye? Ha beléd vágytam, és te épp a piacon diskuráltál a zöldséges fiúval, kifaragtalak káposztatorzsából. És sárgarépából. A gyerekeknek tetszett. Mohón felfaltak. Olyankor mintha sosem lettél volna velem, újra csak megpróbáltalak elképzelni. És elkezdtem formázni az arcod, agyagból tapasztottalak össze, agyagból, anyagból gyúrtalak, és féltékenyen pofoztalak vizes kézzel. Sikamlós ajkakat formáztam rád, vártalak, aztán csak csépeltem az arcod. Aztán a zöldségesre gondoltam, és a tíz ujjamat merítettem beléd, ökölbe szorult a kezem a koponyádban.
most már mindörökké talizmán a szegycsontodon hordhatnád láncon de én beléd marom viszem a tested beléd kapaszkodom két ember súlya plusz a hordalék ha te vagy kívül mintha új bőrt hordanék bolond vagy és fényes én meg csak úgy kurvásan szemérmes ölbe vennélek sírva akarok fakadni ölbe vennélek úgy akarok maradni várni hogy lassuljon a lélegzeted mielőtt elalszol küldök rád igézetet fel fog pattanni a szemhéjad vészesen közel
Ázni esővel, szerteszállni széllel, döcörögni egy szekér kerekével, letörni száradt, megfáradt faággal, lélegezni a friss föld orrlyukával, fütyörészni a suttyós madárdallal, leszakadni az ázott folyóparttal, a semmit összekötni az egésszel, és zöld lenni a fűszál örömével,
Pitypalatty a palatypittyel beszélget, ki volt, aki szétszedte az egészet, leltek hozzá tizenhárom darabot, mit valaki jókedvében faragott, azt gondolták ha jó görbe, ha jó nagy, össze lehet illeszteni hajónak, s addig lesték hová valók a részek, míg egy hullám elvitte az egészet.
Keresem, mint egy menhelyet, hová bújtattad lelkemet? Alul se, fönt se kint se bent, de mindenhonnan megteremt, valahol ott lehet talán kezed terített asztalán, kenyér, a bor, meg az, ami akkora csönd, hogy hallani.
A templomkertben leste pár darab, mint érleli a termését a Nap, a mi falunkban nem volt otthona, így nem maradt fönn, hogy került oda, és az se, hogy egy magja egy karát, hogy gyémántot mér, bűnök aranyát, s hogy melyik áldóbb – burok, vagy a mag, a hittankönyben nem voltak szavak, hát lelkünk ezért nem lett meggyötört, ha kiköptük, hogy falja föl a föld, de barna bőrén átszakadt a fény, és mézelt sárga béle édesén, az ízből újabb világ bújt elő, s mi ettünk mindent, ami ehető, nagy rongylabdának néztük a Napot, a világ hozzánk gondtalanodott, de nekem most is zsák gyémántot ér, a furcsa mézű szentjánoskenyér.
Csak vas-melege tüzelődik vissza, meg alatta a pattogódó szikra, a körbe-cső terítni-szárogatni, a konyha szívverése volt a platni, nagy, öntött fazék gőzölgött fölötte, a telt időben alig szánták többre, az éhe nagy volt, nyeldekelt a beste, a hasogatott agácot szerette, de falatozni be-beállt a sorba, a lecsupaszolt kukoricatorzsa, egy parasztgrill volt, sült-főtt minden rajta, és boldogult, ha anyám úgy akarta, megroppant rajt a héjába sült krumpli, a sterc, a prézli-reszelékes nudli, ott pirult kenyér foltos-feketére, sok tündér-étek epekedett érte, az igazát is, szeszélyét is tűrtük, ha sámedliken körbekerekültük, és áldozódva lettünk odaföntről, a fölé barnult deszkamennyezetből.
A sárga gömbök úgy lógtak a fákról, mint akik minden tudnak a világról, a szilvafát, az öregedő körtét, a két barackfa mindenik gyümölcsét, a cseresznyén az égre korhadt ágat, a lábnyomot, mi ott maradt utánad, a tavaszt, ahogy szirmot bont az ágnak, a csirrogását sok vendégmadárnak, a napfényt, esőt, nyárnapok futását, a madárfüttyös hajnal hasadását, a súlyra hajtott ágak büszke álmát, a fákat, kik a szelet zabolázzák, a rigócsalád íves föl-le röptét, a kerítést, a búvós zugok csöndjét, és bokor, fa, fű széles mosolyt ölt föl, amikor elősárgulnak a zöldből, nagy utolsónak maradnak a kertben, s hogy fanyar ízük sejdítse a nyelvem, az őszi napfényt végső nászra kérik, és bársonybőrük kőkeményre érik.
Van, amikor elhagy minden, árva fillér lesz a kincsem, mégis mindig ingyen kapok minden áldott, drága napot, sírok, rívok mikor máris tele van a bugyelláris, hogy osszam be egyszer bölcsen, hogy örömöm mire költsem.
Hétfői ebéd (A menü: Zellerkrémleves, félelemmel; B menü: Zellerkrémleves, bizonytalansággal)
Már megint az a ronda, bizonytalan, erőtlen érzés… délután háromkor jött. Ültem az étteremben, ebédelni próbáltam, de az első kanál zellerkrémlevessel már ott is termett a gyomromban: a félelmet éreztem. Mintha megint valahol máshol kellene lennem. Megint az az eszeveszett taxi toporogna az ajtómban „változtass” rendszámmal.
Újra mennem kell valahova? Egyszerűen a zsigereimben éreztem, hogy valahol máshol kellene lennem. A második kanál zellerkrémleves a bizonytalanságot küldte egész a gyomromig.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
