VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
SzépirodalomCsúcsforgalomban felnyomakodni a 4-6-os villamosra: az intim szféra önkéntes és teljes feladása. Sodródom a tömeggel, túl későn jut eszembe, hogy kihátráljak, hogy esetleg megvárjam a következőt vagy elinduljak gyalog. Belekeveredtem a biomasszába, úgyhogy bepréselődök, harc a talpalatnyi helyekért, még néhány négyzetcentiméterért, egy könyök a bordáim közé vág, több test szaga csapódik az orromba, mint amennyit egy hét alatt összesen érezni szoktam.
Az elém és az ajtó közé szorult fickó erősen kopott, de makulátlanul tiszta, vasalt ingét bámulom a kabátja szárnyai között. Kórházba megy a feleségéhez, csak előbb egy szelet pizzát vesz neki valahol. - Azt kívánja – mondja fennhangon, nem tudom, kinek, azt hiszem, csak úgy bele az embererdőbe. Sör, cigi, napraforgó letelepszik egy padra, Nő: Hallottam-e mindent? Férfi: Miért kell neked mindent hallanod? Nő: Jaj, félek, hogy nem hallottam mindent. Férfi: Ne jajgass annyit! Baj van talán a füleiddel? Nő: Az a baj, amit nem hallottam, amit nem hallottam meg. Férfi: Pedig én vagyok a megmondhatója, hogy mindig csak fülelsz, mindig éberkedsz. Nő: Most nem voltam az, mármint éber. Így nem hallottam semmit. Férfi: Mégis mit kellett volna hallanod? Nő: Ne kérdezgess folyton! Ez is a te hibád, ez is miattad történt. Férfi: Miket gügyögsz? Nő: Igenis a te hibád, hogy nem hallottam meg. Férfi: Te tényleg bolond vagy, egy mániákus hülye! Nő: Most végre hallgass, végre csendet akarok! Férfi: Te nem vagy lázas véletlenül? Egyre jobban bosszant, hogy egy felhúzott gramofont hallgatok. A táncosnő cipőt fűz Degas festői ihletése Ahogy lehajol a nő. Minden porcikája fehér. Mélyeket horkolt. Talán rossz álmai lehettek, idegesen mozogtak a szempillái. Beteg volt Zsuzsa asszony. A fia egyetlen reménysége éltette.
Zoli négy órában dolgozott egy iskolában takarítóként. Ő sem állt makkegészséges ember hírében. Azért vállalt ilyen munkát. Zsuzsa a nyugdíjából élt. Zoli mindig vett neki aprósüteményt, ha vásárolni ment a boltba. Ő hordta neki az ebédet is. Jól megvoltak kettesben. Zsuzsa sokat mesélt a második világháborúról, az ötvenes évek nyomorúságáról, meg arról az időről általában, amikor még kutya baja sem volt, s varrónőként kereste a kenyerét. „De az már régen volt.” a tökfehér papír A tökfehér papír Egy nap Tibi, a békásmegyeri hajléktalan arra ébredt a Veres Péter Gimnázium előtti összkomfortos padján, hogy egy hatalmas embersereg veszi körbe. Szokásos reggeli menetrendjének megfelelően kidörzsölte a szeméből a csipákat és a koszgalacsinokat, elolvasta az aznapi takarójaként használt újságok vezércikkeit, kivette egyik szatyrából a palackos bort, jól meghúzta, krahácsolt egy jóízűt, felállt, majd leverte hugyos nadrágjáról a port. Kíváncsian vakargatta repedezett körme hegyével hiányos bozontját a feje tetején, hogy mégis mire várhat itt ez a tömeg. Egy kicsit járt-kelt közöttük, majd kiválasztott magának egy kevésbé antipatikus személyt, és ezt mondta: … nos, az a helyzet, hogy Tibi egyetlen mondatát sem tűrné meg a nyomdafesték, de a lényeg, hogy megkérdezte miért vannak itt. – Ma van a Kinizsi Százas – válaszolt neki a férfi. Vidámparkban Akár tulajdon gépkocsinkban, Forog a kormány két kezünkben, Dömök Joli néni a kalocsai kórház elfekvőjében egykedvűen nézte szobája falán a hámló, kórházzöld olajfestéket, s látta, hogy barnássárga csík választja el a fölötte levő fehér meszeléstől. Eszébe jutott, hogy otthon a Csabonyi utcában régen mindig kimeszelték a lakóépület összes helyiségét, ha halott volt a háznál. Ki tudja, mi értelme volt ennek a szokásnak… Ez a csík szántszándékkal ilyen csúnya, vagy csak nem volt másik szín? Egyáltalán, mi szükség volt rá, hogy a zöldre festett részt elválasszák a meszeléstől? Joli néni a századik születésnapja felé közeledett. Nem kellett többé senkinek, egyik gyerekének sem, egyébként is, már a gyerekei is kezdtek elhalni mellőle. Ezért ragadt itt két hónapja, november elején, az elfekvő ideiglenes örökkévalóságában. Most sem kellett, és a születésekor sem. Ő volt az utolsó jövevény, és a szülei egy darabig töprengtek is, rátegyék-e a párnát, de aztán arra gondoltak, hátha öregségükre majd ez a kicsi lány fogja eltartani őket. Számvetés 2014 Uram! hínár hálója fojtogat, Klári ügyvéd volt. Védőügyvéd, és otthon áldozat. A férje és az anyja áldozata. A kettejük közötti csaták áldozata. Anyja elviselhetetlen felsőbbrendűség érzetének, és férje pökkhendiségének áldozata. Ez jó. A pókhasú pökkhendi.
A pókhasú pökkhendi és a madárcsontú asszony meséje.
Mert Klári madárcsontú volt. Mint az anyja. Ugyanazok a vonások, ugyanaz az arc, ha rájuk nézel, mégis más jut róluk eszedbe. Az öreg nem a ráncaitól rideg. Belülről üt ki a bőrén a gonoszság. Az ő szeme vág. Penge szája csak a saját kegyetlen igazságát mondja. Így él. Így élt túl. Ki tudja mit. Biztosan nem mesélné el senkinek, legfőképp nem a lányainak. Klári lágyra tört. Ívei még ránctalanok, a meghunyászkodás szemében ül. Ilyen a húga is. A sámán halála Anitának
Akkoriban már hosszú ideje vándorolt a törzs, és ő egyre kevésbé értette, hova és miért. Beszéltek ellenségről; ellenségről, aki erős és számos, és csak a menekülés véd tőle. De azelőtt, az ő fiatal korában is volt ellenség, s akkor sohasem futottak el. Büszkén vették föl a harcot. Nem is tartották volna férfinak magukat, ha szökésre gondolnak. Ljudmila Ulickaja Nem szép. No igen, talán a szeme. A néni a negyedikről a néni a negyedikről valaki azt mondta a csillagok akikben még nem ébredt a tudat ott ahol a kék egekben elvész függ-feszül született s feltámadt tanít és vigasztal A hideg napról napra nőtt a házak között. Csalókán áltatta az embert napközben, kigombolt kabát, lakásban hagyott sál. A sétát követő második napon, kora reggeli kocsisköhögés és vörös orr ébresztette. A forró, citromos, gyömbéres tea után smink. Sok smink. Fogadkozás, többé soha. Mindig sálban és kabátban, pulcsiban, vastag zokniban, bundabugyiban is, ha kell. A pókháló finomságú harisnya, a feszes combokat megvillantó szoknya megmarad tavaszra. Őszre. A második sötétbarna vonal a szemhéjon. Soha nem fekete. a nővérem aki van nincs nagyon oda a karácsonyért nem szereti magányos emberekre gondol széthullott családokra járdán őgyelgő sikátorokban ődöngő istent kereső hajléktalan lelkekre... nincs kedve sütni főzni havat lapátolni semmihez ami adódik nem érti miért a jézuska hoz ajándékot miért a feltétel nélküli szeretet miért a sok idétlen játék és reklám miért nem elég a sokszor elrebegett egyetlen szó miért a sok kivágott fenyő szénné égett dísz émelyítő szaloncukor... mi végre az ünnep ki mit ünnepel? mire emlékezik mit remél? a nővérem aki van nem gondol nagyon a karácsonyra de van hogy helyette is írjak és mert a nővérem aki van bőszen és hangtalan reméli eljön a másnap elmegyek hozzá elmondom neki ezt az egészet mert a nővérem nem tálal ki de nagyon is van mert a karácsony majd körülvesz és nem kell több szó sem ajándék sem torta sem más a nővéremnek aki van aki nincs nagyon oda az ünnepért... Álmodtam az éjjel. Most nem a szokásos, zaklatott, sarokba szorítós álmot láttam. Porzott a hó, felettem fekete volt az ég. Kopár ágak simultak a jegenyefa törzséhez. Az arcom csípte a hideg. Alul fehér, fent fekete. Futott alattam a fehér, a fekete meg sűrű volt, szinte folyt. Lábnyomok íródtak a hóba előttem. A fekete háttérre szürke kalap meg sötétkék gyapjúkabát rajzolódott. A szél kavarta a havat. De csönd volt. Néma, hideg, tökéletes csönd. Ez azért fura, mert a hónak ropognia kellett volna, és a szélzúgás is hiányzott. 
|
