Mászni egyre feljebb, kapaszkodni fokról fokra, nem nézni, hogy zsugorodnak a tárgyak, ami fontos, úgyis besűrűsödik, pingpongasztal zöldje beépül a növényzet klorofilljébe, visszaépíti a természet, benne zöldell tovább, hálója összetartja a Földet, nem számít már játszmák izgalma, pulzus lüktetése, arcok lázrózsái, nem számít, ki nyeri a meccset – fölfelé nézni, tartani a fényirányt.
Sintár bácsit nem lehetett látni a kutyája nélkül. Össze voltak nőve, mint két hű barát. Rex olyan kutya volt, hogy jobban értett magyarul, mint sok ember. Egyszer az öreg a kertben nyomkodta a bicikli gumiját: lapos volt. Odavetette csak úgy foghegyről: - Rex, menj fel a padlásra, és hozd le a pumpát! A kutya fölszaladt a meredek padláslétrán, és már jött is le, szájában a pumpával.
Azt hiszed, ismered. Részeddé vált. Megismerhető, letapogatható, azt hiszed, felfedheti magát. Arca van, hangja, kiterjedése. Ízlése, gondolatai. Bankszámlája huszonnégy jegyű, nyakbősége évtizedek óta változatlan, ajtaján házszám, jól olvasható. Postaládájában békeidőben megrendelt folyóiratok emléknyomai.
Retus közben, ahogy épül vissza a felület, lassan kitelnek a hiányok, kibontja magát a márvány erezet, glettálarcát levedli az átfestések alól előbukkanó fényaranyozás, egyszer csak kibomlik a barokk. A faragvány megtelik élettel, és három évszázad távlatából - mint megelevenedő árny- előlép a mester.
Ismét izzó augusztus végi délután volt, a Dunakanyar tele fürdőzőkkel. A Szigetorr hemzsegett a nyaralóktól, akik még utoljára meg akartak merítkezni a Duna langyos hullámaiban. Alig fértem oda a víz szélén veszteglő kenunkhoz, amivel férjem evezett föl a csúcsra. Én gyalog sétáltam ki a faluból, hatalmas pocakom miatt már nem volt ajánlatos hosszabb csónaktúrát tenni. Útközben azért festegettem kicsit, de az igazi téma még hátra volt. Júniusban diplomáztam, állást nem tudtam szerezni, mivel terhes nő már akkor sem kellett senkinek, nem is beszélve a toxémiáról, tehát pénz híján tájképet akartam adni a szülészorvosomnak.
Amikor az asszonyok minden szerda este eljöttek a bibliaórára, egyesével szállingóztak, mint az első hópelyhek, frissen pasztázott fűzős cipőjüket tétován húzogatva a lábtörlőn, mintha kint akarnának hagyni minden tisztátalant, hogy megtisztulva lépjenek be Isten házába, az Áldás, békesség úgy fordult ki belőlük, mint ásónyomból
Porlepte doboz, gyűrt papundekli, esendősége megrendít, sorstárssá emelkedik. A kopott kartonfedél alól kiszabadul, terjeng az ősök lehelete, a megbélyegzett kacatok padlásán életre kel a múlt.
Milyen képtelen vállalkozás megismerni valakit. Jelekből olvasunk, összerakjuk, mint buddhisták a tarka homokképet. Valami látvány létre is jön, amire azt mondjuk, kész. Ilyen. De ha szétcsúsznak a homok- szemek, kezdhetjük elölről. Az már egy másik arc. Pedig az is ő, ugyanazok az elemek. Csak egy szélfuvintás utáni állapot.
Minden változatodban felmutatod színeidet. Ránk vetíted, rajtunk képződik a reflex. Meg kell ismernünk színvalóságunkat, hogy alkalomadtán színt valljunk, ha egy fényesebb világban számon kéretnének árnyalataink.
Mi nem mondogattuk egymásnak, hogy szeretlek, együtt nőttünk föl, elröhögtük volna magunkat. Egyszer mondta angolul, de annak súlya volt. Csak érezzük és éljük, naponta.
Két éve töprengek, hová lettél. Mint az aranyfüstlemez, csillogó felszín, valóságosabb, mint bármi a világon, igazi kincs, de ha nagyobbat lélegzem, eltűnik egy pillanat alatt. Összetapad, porszemmé válik. Annyi aranyat szívtam már be, a kórboncnokok össze fognak veszni a tüdőmön. Pedig elemeiben minden megvan, csak már nem áll össze többé laparannyá. Eltűnt a felület. Te magadban tűntél el. Figyelj csak befelé, ott kell lenned valahol.
Kiöntött sörhab folyt végig a kezeden szoknyád összegyűrve hevert combod alatt akár egy elhasznált zsebkendő mintha távcsővel néztük volna egymást pedig olyan közel ültünk hogy egymás lábába rúgtunk az asztal alatt aztán azt mondtad vége miközben a dohányfüst a szádból a nyakam köré vándorolt azóta sálat hordok és nőket csavarok bele
Nem lesz hiszti visszafogom magam zsoké a lovakat a cél után értem hogy túl vagyunk egy ponton innen egy szabadtér kezdődik egy mező ami még nincs beültetve villanyoszlopokkal és a kábeltévé sem furakodott a közelünkbe a föld alatt saját magunknak kell elkészíteni a játékainkat ezen a megnevezhetetlen földrészen Bakonyvalahol
Persze hogy elszúrtad nem kellett volna azt a kiló almát megvenned főleg ha vissza is beszélt mint a szomszéd öreglány a múltkor mikor nem zártad be a rácsajtót mondtam hogy a piacon csak a hallgatag egészen csöndes gyümölcsökkel szemezz
Mert akkor én láttam hogy a fejük helyén valami más van megakartak téveszteni nevető állkapcsokat mosolygó ínyhúsokat mutogattak felém különböző frizurákkal akartak elbizonytalanítani hogy ne vegyem észre valójában mit rejtegetnek de én láttam őket
Maga köré csavarja haját vigyáz rá hogy ne húzza végig a betonon ne akadjon be a kanálisba az összecsapódó buszajtókba úgy védi a tekintetektől ahogy gyilkos védi azt ami nem az övé
Bankok között mint kifosztott tőzsdeügynök csatangolok anyukák háromfejű csecsemőiket babakocsiztatják arcukra a vastag rúzs örök mosolyt satíroz a fotocellás ajtónál merénylők állnak sorban közülük némelyek el nem szívott csikket morzsolgatnak idegesen ujjaik között mások izzadt tenyerüket csúsztatják le-föl a géppisztoly markolatán a posztmodernek tússzal érkeznek
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
