Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Farkas Molnár Péter: Álom

 

Álmodtam az éjjel.

Most nem a szokásos, zaklatott, sarokba szorítós álmot láttam.

Porzott a hó, felettem fekete volt az ég. Kopár ágak simultak a jegenyefa törzséhez. Az arcom csípte a hideg.

Alul fehér, fent fekete. Futott alattam a fehér, a fekete meg sűrű volt, szinte folyt.

Lábnyomok íródtak a hóba előttem.

A fekete háttérre szürke kalap meg sötétkék gyapjúkabát rajzolódott. A szél kavarta a havat. De csönd volt. Néma, hideg, tökéletes csönd. Ez azért fura, mert a hónak ropognia kellett volna, és a szélzúgás is hiányzott.

Valami keményen feküdtem, aztán szálltam és gurultam. Majd ismét. Keményen feküdtem, valami döccent, aztán a repülés, gurulás.

A fák, kerítések, házak, mind, olyan élességgel, mintha autó hajtana keresztül a képen.

Akkor világítanak így a háztetők, ha elhaladó fényszóró villant rájuk. A háttér sötét.

Csak a fény mozdul, és élesen villan fel, amit megvilágít.

Mint a régi filmek éjszakai utazásai.

 

Nagyapám kezét dicsérte a szánkó. Szekercével bárdolt akácból rótta össze, talpán fémszalag feszült, volt háttámlája meg lábtartója is. Felkunkorodó elejéhez hosszú kötelet kötött az öreg, ahogy ő mondta: istrángot. Festése nem volt, kinek is hiányzott volna, nem afféle cifra, városi készség volt ez a ródli, hanem olyan egyszerű. Tanyasi.

 

Novemberben Pesten a harcok elfajultak, mindenki a rádiót hallgatta. Apám egyszer csak felugrott és kiszaladt anyámhoz a konyhába. Csak annyit hallottam, „tűzszünet”, és még azt, hogy Ilonka néni, aztán csapódott az előszoba ajtaja.

Ilonka néni a nagyothalló – na jó: tök süket – társbérlő volt, anyámék néha rábíztak.

A tűzszünet jelentéséről – négy esztendős voltam akkor –, fogalmam sem lehetett, az ajtócsapódásból pedig tudhattam, hogy ketten maradtunk Ilonka „tantival”.

Felöltöztem. Ez azért különös, mert akkor először szedtem magamra a ruháim egyedül. Még a cipőm fűzőjét is sikerült megkötnöm. Igaz, később a csomót senki nem volt képes kibogozni, el kellett vágni. Sapkát is vettem, meg sálat. Nem akartam magamra haragítani anyámat, és legutóbb, amikor sapka és sál nélkül szöktem ki a gangra, nagyon dühös volt.

A bejárati ajtót anyámék bezárták. Én viszont tudtam, hogy a konyhaasztal fiókjában van egy másik kulcs. Kiszöktem.

Ahogy kiléptem a kapun, nagyon furcsa volt minden. A járdán törmelék, az úttesten csigába kunkorodva a villamos felsővezetéke, szemben, a Westend étterem kirakatába szorulva, kiégett, fekete vasszörny. Egy tank. Mellette a járdán, valami fehér kupac. Halott katona volt, mésszel leöntve. Ezt persze nem tudtam akkor, de féltem. Elindultam az Oktogon felé, az Aradi utca sarkán belesve embereket láttam a járdán. Sorban álltak. Befordultam és megláttam apámat. Odaszaladtam hozzá, kabátjába fúrtam magam, emlékszem a gyapjú és a naftalin szagának furcsa keverékére. Apám felkapott, és berohant velem a szemben lévő, nyitva hagyott kapun. Odakint pokoli lárma, dörrenések. Apám maga alá nyomott a hideg, sárga keramitkockákra.

 

Anyám már otthon volt, az idegességtől félőrülten ordítozott Ilonka „tantival”. Amikor meglátott bennünket, lerogyott a padlóra. Ilonka engem vett kezelésbe, apám anyámat. Megúsztuk.

 

Két nap múlva, reggel arra ébredtem, hogy nagyanyám ölel magához. Kezének, arcának, fekete, vastag gyapjúfonalból kötött nagykendőjének, amit télidőben kabát helyett hordott, furcsa, főtt tojásra emlékeztető szaga volt. A vonat lépcsőjén ülve tette meg az utat Nyíregyházától a Nyugati pályaudvarig. Hátizsákban cipelt magával egy griffmadár méretű libát, és egy hatalmas, legalább öt kilós kerek kenyeret.

Sírtam, nem értettem, miért kell mamámmal mennem. Mellékutcákon, kerülővel jutottunk el a Nyugatiig, négyszer is megállítottak bennünket katonák, a szavukat nem értettük.

Sötét volt, amikor a vonat elindult, engem mamám a csomagtartóba fektetett. Fáztam.

Néha felébredtem, lenézve mamám ezüstfehér haját láttam, a háromágú fonatot feje tetejére tűzve viselte. Olyan volt, mint egy briós. Elaludtam újra.

Világos volt, amikor megérkeztünk Nyíregyházára. Csak a hidegre emlékszem, és a tömegre. A havat nem takarították le a peronokról, tébláboltunk a latyakban, az emberek lökdöstek, taszigáltak. Később szovjet háborús filmekben láttam ilyen vasúti jeleneteket. A vagonok tetején is emberek ültek. Nem tudom mikor, és hová indult az a vonat, ha elindult egyáltalán.

Valami sötét, zajos helyiségben is jártunk, mamám sokáig kiabált, fülén a nagy, fekete bakelitkagylóval. Aztán én teát kaptam egy mogorva, bajszos embertől. Nagyon sokáig ültünk a hideg váróteremben, többször elaludhattam, mert a képek, amikre emlékszem, nagyon töredezettek.

Aztán megjött papám, felkapott és vitt magával kifelé.

Az állomás előtt ott állt Huszár, meg Csillag, a két sárga, öreg ló. Én pedig majd’ kiugrottam papám karjából.

– Szánkó!

Papám pokrócokba bugyolált, és maga mellé ültetett a bakra, az ostort a kezembe nyomta. Megvártuk, míg mama felkepeckedik hátra, a szalmával kibélelt „kasba”, aztán papa intett:

– Hajtsunk, mert nyakunkon az este.

Én suhintottam az ostorral, papa engedett a gyeplőn, és szép ívben fordult a szánkó Fehértó irányába.

Otthon anyámék leköltöztek a pincébe, a többi lakóval együtt.

A bakról valahogy hátra kerültem a szúrós szalmára, akkor ébredtem fel, amikor befordultunk a ház udvarára. Akkor se sok időre, csak amíg Rojtost, az öreg komondort orron fricskáztam.

Hálából meghempergetett a hóban.

 

A karácsonyra emlékszem. Papámmal akartam menni minden áron, mert ő estefelé baltát akasztott a karjára és elindult fenyőfát keríteni. Persze nem mehettem, az első alkalomra még tizenegy évet kellett várnom.

Lábdobogásra és halk énekszóra ébredtem. Ott lógott a kis fenyő a gerendára akasztva magasan, hogy csak a férfifejek ütődhessenek hozzá, az asztalon gyertyák égtek, a fácska ágain csillogott a sztaniolba tekert dió, pár félig megmattult üvegdísz, meg csúcsán az angyal, az is üvegből. Énekeltem én is, hogy mennyből az angyal…

A mákos gubát én akkor még nagyon utáltam, de a sült alma a rápirult, barnára égett cukorral, máig is a legkedvesebb csemegém.

Szomorú volt az a karácsony, sapkát kaptam ajándékba, füles sapkát kék posztóból, olyan szúrósat, amibe azonnal belefő a gyerek üstöke és viszket kegyetlenül. Sírtam, hiányoztak anyámék.

Aztán az új év első délutánján megjött apám. Estig beszélgettek, boroztak nagyapámmal. Amikor besötétedett, papám felállt és kiment, apám meg öltöztetni kezdett. Kérdeztem, hová megyünk, de csak nevetett: – Majd meglátod.

Kimentünk a csikorgó szatmári fagyba. És a tornác előtt ott állt nagyapám, a maga eszkábálta ródlival. Pokrócot most nem kaptam, nem tervezték hosszúra a próbautat. Apám belekapaszkodott a hosszú kötélbe és futott, ki a kövesútra, csúszkálva szaladt, húzta maga után a fiát. Aztán egyszer csak megállt, a szánkó tovább siklott, megfarolt, én pedig szálltam, fejem felett a koromfekete égbolt, alattam a fehér, porzó hó. Repültem, láttam egy pillanatra a jegenye kopár ágait, a házak tetejét, aztán belehemperedtem a vastag, puha hóba. Kacagtam, köpködtem a havat, és futottam apám után, aki szökni próbált. Ropogott a hó, csúszkáltam, orra buktam…

 

Lábnyomok íródnak a hóba előttem.

A fekete háttérre szürke kalap meg sötétkék gyapjúkabát rajzolódik.

Apám kabátban, kalapban, nyakából libeg a félrecsúszott sál.

  
  
 

Farkas Molnár Péter (1952) író, novellista, szerkesztő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat főszerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.