Szeifert Natália: 7
Voltak hamar elunt gyűjtemények, a bélyeg szinte azonnal, a szalvétán száz darab után próbáltam ki az összes ollónkat, aztán sokáig semmi, csak a kavicsok és kövek.
Hétéves vagyok, hetedik tavasz, a bátyám magával visz dolgozni, én vagyok a kabalája. Kabalababa soha életében nem kelt még hajnali négykor. Didergek, hogy a fogam összekoccan, ülök a magas ülésben a teherautóban, nézem az utat. A beton soha még ilyen kék nem volt. A fák soha nem voltak ennyire fiatalok és erősek, az ég még soha nem volt ennyire nyitva és közel. Ámulatba esek abban a pillanatban, beég, életem első igazi ámulata, mert nem kintről jön, hanem egészen belülről. Szívügy. Mohóság. Fel akarom falni ezt az egyszerűséget, belélegezni, letüdőzni, benntartani, menni, most már mindig úton lenni, hagyni, hogy minden elszaladjon mellettünk, nézni oldalra, néha hátra, nézni egyszerre mindent, mindent látni, minden fontosat meglátni, meg nem állni, hagyni, hogy húzzon előre, hagyni, hagyni, mindent elhagyni.
Átszeljük az országot keresztben, délben már sósat izzadunk, rövidnadrágos lábamat perzseli a nap, pont rám süt, hogyan üljek, hogy ne égessen ennyire, északra húzunk, üres raklapokkal telik meg a plató, forduló, pihenő az autópályán, száraz sült krumpli, kannás víz, hogy szomjan ne haljunk, órák az úton, alumíniumgyár belső udvarán lassú piros por, láttál már ilyet, ez a bauxit, már mindjárt otthon vagyunk, innen üresen gurulunk a telepre, azt nevezzük most otthonnak, beláthatatlan, hatalmas placc, parkoló óriásoknak, középen leterített ponyva, ezt most összehajtogatjuk, ekkora ponyvát nem lehet összehajtogatni, de össze lehet.
Hé öcsi, kérsz egy sört, kérdezi a hátam mögül egy medvehang, amikor odafordulok, rögtön látja, hogy nem vagyok öcsi, hiába hétéves, azért már nem vagyok fiús, csak idén levágták a hajamat, úgyhogy ad egy kólát. Gyuri. Bemutatkozik, széles tenyerébe csapok, bozontos szakálla van és a nyakában egy megfeketedett bőrzsinóron kopott, kicsit deformálódott érme, egy régi százdínáros lóg, azt bámulom egész este. Sosem veszi le, mondja, évek óta. Iszunk, mint a nagyok. A nap lemegy, a beton süt még.
Megint dideregni kezdek, ez a fáradtság, hallgatom, hogy beszélgetnek, felét sem értem, a bátyám odaad egy nagy pulóvert, belebújok, elnézem őket, a műköves padlót a pihenőben, fél szemmel irigyen a nénit, aki lehúzhatja a kávégép karját, aztán azt az érmét megint. Amikor elköszönünk, Gyuri feláll, leoldja a nyakából a zsinórt, átköti az enyémbe, hordjad, mondja, megkócolja a hajamat. Három vagy négy évig hordom, és valahogy elkezdenek gyűlni az érmék, mintha ez az egy darab vonzaná magához a többit. Ismerősök nekem adnak maréknyi aprókat országokból, ahol nyaraltak, aztán ha kérdezik, azt mondom, gyűjtöm, országok szerint sorba rendezem őket, kisebb dobozok a nagyobb dobozban, feliratozom, soha semmit nem tartok rendben, vadászni kezdem a forgalmi sorokat, alkalmi kibocsátásokat, néha még veszek is egy-egy tükörveretes (pp) darabot, szükség szerint újabb dobozokat nyitok, Gyurit soha többé nem látom.
Megjelent: 2014-08-05 08:19:02
 |
|
Szeifert Natália (Zirc, 1979) író, költő, szerkesztő
|
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
