Szeifert Natália: Három gyerek, két kerék
Na, most kiugrik a villamosvezető a fülkéjéből, igen, általában ez van, ezért állok mindig az első ajtóhoz, hogy lássák, hogy nem könnyű felszállni a kerekes szatyorral, banyatank, azt mondják rá a fiatalok, de hát nem tehetek én arról. Kosárcipeléshez már szárazak a fonatok a karomon, és hát az az erő sincs már, hova lett, ki tudja.
Magas ez a lépcső, magam még csak-csak felkapaszkodnék, de a kerekes szatyromat nem tudom egyedül feltenni. Ilyenkor vágja ki a sofőr a kalicka ajtaját, megfogja a táska fogantyúját, és feldobja az utastérbe. Jól odavágta most is, csak el ne törjön az alja, ahol a kerék van, tavaly is így törött el.
Mennyit gondolkodtam, hogy hogyan is történhetett, mire rájöttem, hogy biztosan az az odavágás volt az oka. Szegény Jánosomnak még otthon van a kamrában a szerszámos ládája, abban találtam egy kis szigszalagot, azzal ragasztottam meg, úgy-ahogy. Aztán Julikámék jöttek karácsony előtt, látták, hogy néz ki, hát istenem, piros szigszalag volt csak, úgyhogy karácsonyra hoztak egy újat, ezt itt. Mondtam, hogy jó nekem a régi, de a gyerekek hajthatatlanok, ha adni akarnak valamit, vagy ha kérni.
Megértem én a villamosvezetőt is, nem az ő dolga, nincsen neki ideje minden megállóban kiszállni. Mindig azért fohászkodok a megállóban, hogy legyen egy kedves fiatalember, aki majd segít, hogy ne kelljen megvárni a sofőrt, amíg kiszáll a helyéről, ne kelljen hallani, hogy azt mondja, jöjjön mama, mintha legalábbis az öreganyja volnék, ne kelljen ott állni talpig szégyenben az első kocsiban, mert van, amelyik káromkodik is, nem nekem mondja, csak úgy maga elé, de azért én nagyon érzem.
Nyolcvan felé majd maga sem ugrál olyan könnyen, mondanám, de nem mondom, ott van a nyelvem hegyén, de benntartom, mert nem akarom még jobban megharagítani őket. És ahogy elnézem ezeket az ideges fiatalembereket, könnyen lehet, hogy sose lesznek nyolcvan felé.
Egy plusz teher vagyok nekik, ennek a mainak is, aki egyébként szakasztott úgy néz ki, mint a Kovalics Tibi, az egyik elsős osztályomból, akár a fia is lehetne. Ügyes kis gyerek volt a Tibi.
Piri néni, mondta, nekem már szépen kunkorodik a cicabetű, gömbölyödik a dió, nem lehetne, hogy továbbmenjek a gukkerre? A gét nevezte így, először nem értettem, aztán elmondta, hogy azért, mert a nyomtatott kis g neki olyan volt, mint a nagyanyja gukkerja, csak elfordítva. Attól fogva minden osztályomnak elmeséltem, hogy ők is mosolyogjanak, és úgy is lett, megszerették ezt a furcsa kis betűt. Húsz osztály, annyiszor húsz-harminc gyerek itt a kerületben, még mindig majdnem mindnek emlékszem a nevére, néha még ők is megismernek.
Tegnap is megismert a Marika az esztékában, vagyis a szakorvosi rendelőben. Nagyon kedves volt, egészen meg voltam hatva, olyan jóindulattal bökte belém a vérvételi tűt, szinte lágyan. Elvált, mesélte, van két gyereke, oda járnak a régi iskolánkba, már tudnak olvasni, de nem szeretnek, nem olyan már semmi, mint amikor ő járt, mert ő szeretett járni, mondja, főleg az elején, amikor még én tanítottam, de jó is volt, mosolyog. Kicsit nekem elfutja ilyenkor a könny a szememet, de nem sírdogálok, elmúlt, ami elmúlt.
Osztályozó értekezlet, május egy, kisdobosok, úttörők, tanulmányi kirándulás a kiserdőbe, osztály vigyázz, szervusztok, én vagyok a Piri néni, én leszek veletek az óvó néni helyett mostantól, és egy kicsit másképp fogunk játszani, de ne féljetek, ez a sok furcsa betű majd mind a barátotok lesz az év végére.
Csak nem fáj a szúrás, kérdezte a Marika. Nem, dehogy fáj, mondtam neki.
Van itt most nekem ez a hályog a bal szememen, amiről azt mondja az orvos, hogy nem az, hanem valami más lehet, de nem akarja elkiabálni, nem akar ijesztgetni, hát ezzel aztán ki vagyok segítve. Két napja nem alszom, várom az eredményt. Megyek vissza az esztékába, hát ez nekem már esztéká marad, aztán vissza az orvoshoz, utána a piacra, hogy legyen otthon egy kis hús, ha jönnek a hétvégén a Zolikámék vagy a Julikámék. Petikém majd csak újévkor jön, ha tud, Ausztráliából. Ha megérem. Ne mondjon ilyet, anyuka, mondja mindig a Juli férje, a Csabi, az egy jó ember. Úgy eszi a csirkepaprikást, mint a mennyei mannát, dicséri, cuppog hozzá, és mindig megjavítja a tűzhelyemet, és mindig mondja, hogy ki kéne cserélni egy újra, én meg mondom, hogy erre a kis időre már minek, és akkor kezdjük elölről.
Na, most leszállok. Le se ültem, néha jobb állva maradni, akkor nem kell átnyomakodni senkin, meg hát nem olyan könnyű ezzel a csípőprotézissel leülni meg felállni. Lassan így vagyok mindennel, pótalkatrészeim vannak, javítgatnak, megragasztanak, habár nem nagyon látszik, én tudom, hogy pirossal.
Megjelent: 2014-08-05 08:14:52
 |
|
Szeifert Natália (Zirc, 1979) író, költő, szerkesztő
|
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
