Szeifert Natália: Osztás
Felosztottuk a világot, és hogy ne fájjon annyira,
soha nem beszélünk róla.
Nézd, ez a fekete nejlonzsák, amit a szél cibál
minden (minden) éjjel, az enyém.
A macska homorúsága, ahogy bekúszik a
rozsdás vaskapu alatt.
A cérna, amit a galambok lábáról szedtek le az
állatvédők. (Dermedten állok két villamos között,
nézem az idegtépő táncot, nem lehet elhinni,
két puffadt városi galamb veszett csapkodása a sínek
között, nem tudjuk, mondja a bakancsos, hogy
keverednek ezekbe a szálakba, honnan jönnek egyáltalán,
hol szedik össze, de rengeteg madár pusztul
el évente a cérnák és madzagok miatt, kesztyűben
fogja meg őket, a sapkás elvágja a szálakat,
elrebbennek, semmi, nézem, egy kis csomó cérnaszál
itt maradt, az enyém.)
A házak délnyugati élei és oldalai az enyémek, a küszöbök,
alattuk az évtizedes kosz és minden egyes lépés, ami fölöttük
elhaladt, de a lábak nem.
Ahogy minden öntudatlan hajnali rándulásod.
A leszakadó gombok, a pillanat, ahogy eleresztik magukat.
(Ki varrja vissza és kinek a kezével.)
A mozdulat, amivel ölteni szokás, a világ összes kezében és
az a kis mélyedés, amit a tűk hagynak az ujjbegyekben, de
a kész munka nem.
A fogak koccanása, ahogy a cérnát elharapják, de az ollók
élének villanása nem.
A véletlen szúrás, a kibuggyanó vércseppek hullása, de a folt
már a tiéd.
Megjelent: 2014-08-04 21:49:39
 |
|
Szeifert Natália (Zirc, 1979) író, költő, szerkesztő
|
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
