Szeifert Natália: Öreg ördög
Meglátod, apádat majd az ördög viszi el , mondogatta Lázárné a fiának.
A kis Andriska hallotta ezt, amikor a kert végében csücsült az öreg fűzfáról lógó hintában, amit az apja eszkábált egy ágyvégből, miután a nagymama meghalt. Látja ma is a koszosbarna térdeit, gyenge lábszárait, a bokájára csúszott térdzoknit, a kerekorrú cipőt, hallja, ahogy surrog a levegő a füle mellett, és hol közelebbről, hol távolabbról szól az anyja hangja, csak úgy süt belőle a gyűlölet.
Andriskának fogalma sincs arról, mi a gyűlölet, de tudja, hogy minden ember rossz valamiért. A szomszédok balról azért, mert újabban igen jól megy nekik, jobbról azért, mert léhűtő népek, a szembeszomszéd Teremi bácsiéknak mindig jól ment, igen gyanúsak, mellettük meg azok a rohadt zsidók laknak, az nem is kérdés, és mindennek tetejébe minden nap legalább egyszer szóba kerül az ördög, ami az apját fogja elvinni. Mert az apja iszik, mint az állat, legalábbis Anyuka így mondja, habár Andriska sosem látott még állatot a kocsmában. Élőt legalábbis.
Hallja az ördögöt, amikor hazajön az iskolából, hallja, amikor focizni megy a nagypályára a falu végére. Az ördög jön el apádért hamarosan, mondja Anyuka, amikor András estefelé megérkezik a városi gimnáziumból. Hallja minden hétvégén, aztán havonta, aztán ünnepekkor, amikor haza-hazalátogat a saját kocsiján. Anyuka büszke a mérnök fiára, Apa borral kínálja, nem lehet, köszöni, de ma még hazavezet, nem alszik otthon, neki már nem is ez az otthon, ezt persze nem mondja. Editet is csak hónapok múlva viszi el bemutatni, Anyuka csirkét vág aznap, aztán nem jönnek majdnem egy évig.
Aztán eltelik még két év, amikor András fog egy üres papírdossziét, ráírja szép nagy betűkkel, hogy Apa.
Abba teszi a halotti bizonyítványt, azzal megy a TemetkezésiFerihez, gyerekkora óta nem látta. Szép, nagydarab ember lett a Feri, kicsit kopaszodik, fehér rövidujjú ing van rajta, nyár van, a karja olajbarnára sült, kézfogása erős, mintha mindig azt gyakorolná, hogyan kell az élőket visszarántani a sír pereméről. Részvéte van, kifejezi, András bólogat, aztán a háta mögé teszi a kezét, úgy sétál a koporsók között, ahogyan a gyárban szokott a gyártósorok mentén, csak most nincs rajta a köpenye. Csak ez az átizzadt ing. Ne legyen túl díszes, ne legyen túl nagy, nem lesz nyitott, hogy milyen legyen a szemfedő, azt már a Lázár néni megmondta tegnap. Vajon hogy fog Apa beleférni egy ilyen kis dobozba, gondolkodik András, aztán bemennek a hűtőbe, ahogy a Feri nevezi, habár először lebeszélné, végül azt mondja, rendbe tették, amennyire lehetett, úgyhogy, ha gondolja, magára hagyja. András gondolja.
Úgy lett, az ördög vitte el, felkapaszkodott a gyomrából, a torkán keresztül a száján át lépett a külvilágra, ömlött a vér a puha pilledunnára, eláztatta a tükrös ágyneműt, mint egy vörös áradás valami pokoli gátszakadásnál, az ördög a gége ereinél fogva cibálta magával az ő apját a másvilágra. Ott van hát a teste, soványan, sárgán, kissé oldalra csavarodva, örökre ebben a pózban, a bal válla leér, a jobb nem. Még nincs huszonnégy órája, hogy köhögni kezdett, felült, volt már ilyen, Anyuka tudta, hogy a mentőt kell hívni, ha az ura vérbuborékokat öklendezik, de már most nem volt mit tenni. Régebben bedugtak egy csövet a torkába, levegőt fújtak bele fecskendővel, mint egy lufiba, az elszorította, amíg valahogy el nem állt, valahogy meg nem csinálták a kórházban. Most már nem lehetett ezt többször, Anyuka is mintha tudta volna, hogy nem lehet, és ahogy elmentek a mentők, felhívta a fiát.
Apádat megint bevitték, mondta, és András is jól sejtette, amit ebből a kicsiny mondatból sejteni lehetett. Bedobta a kocsiba az öltönyt, a fehér inget, aztán indult.
Az öreg Lázárt tisztességben eltemették, szép számmal eljöttek a népek, voltak a szomszéd falvakból is, sokfelé járt, sokan szerették. Anyuka hosszan jajveszékelt a sír mellet, András csak nézte, hogy hát végül is, igaza lett, vajon miért hisztériázik annyira.
Mindennek már tizenkilenc éve. Anyuka azalatt lassan egyre kisebb lett, három éve csak az ágyat nyomta egy intézetben.
A gonoszság konzerválta , mondta Edit, amikor szóba jött, hogy karácsonykor meglátogatják, ha meglesz még. Nem is viszik a gyerekeket, minek, csak megijednének. Majd az Edit húgáéknál hagyják őket egy délutánra.
Pár nappal ünnepek előtt csörgött a vezetékes telefon. Mostanában alig használták, András meglepetten vette fel, hümmögött, bólogatott, amíg hallgatta, aztán elővett egy üres papírdossziét és ráírta szép nagy betűkkel, hogy Anyuka.
Pedig már éppen azt hitték, hogy ő lesz az asszony, aki se az ördögnek, se az istennek nem tud meghalni. Végül csak meg, mert valahogy meg kell.
Megjelent: 2014-08-04 22:03:33
 |
|
Szeifert Natália (Zirc, 1979) író, költő, szerkesztő
|
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
