Videó

Az Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

ablaknyi keretbe zárva
tavasz-nyár-ősz-tél éjszakába
hol nem változnak soha a fények
kicsit meghal az ember kicsit ébred

nem számít napsütés se köd
állok a csukott ablak mögött
szél susog avar zörög

ablaknyi keretbe zárva
várok hóra várok sárra
öltözöm fekete fehér szárnyba

ne gondolj most a régre kérlek
a vers csaló s csak sírok érted
ki becsapott megcsalt elszökött
kit hiába várok a zárt ablak mögött

 

Egy letűnt korszakról írni nem mindig hálás feladat. Az embereket inkább a jelen érdekli, És igazuk van. Hogy ezek után miért idézem fel mégis a Ceauşescu-korszakot? Talán egy régi adósság törlesztéseképpen. Mindenesetre megragadom az alkalmat, és megpróbálom felvázolni menekülésem történetét.

 

HURKOT VETNEK

Helyszín Nagyvárad a ’80-as évek körül. Itt, helyesebben, Várad környékén dolgoztam magyar- és romántanárként. Húsz-negyven kilométerre a lakásomtól, vagyis viszonylag messze és mindig másutt keringtem-forogtam az akkor divatos rotációs elv törvényei szerint.

Hogy mi a rotációs elv? A néhai diktátor egyik találmánya, melynek értelmében időszakonként mindnyájunkat áthelyezett, megingáztatott, vagy átképezett. A tanárt tanítóvá, a tanítónőt takarítónővé, szövőmunkássá... így lett belőlem is tanító, idegenvezető, gebines, aminek persze sem a tanulók, sem én nem sok hasznát láttuk. Eltekintve a tanfelügyelőségtől, aki, kihasználva a munkanélküliségben rejlő lehetőségeket, minden katedrát áruba bocsátott. A nők természetben fizettek, a férfiak pénzben, elsősorban a szuplinitorok (ideiglenesen helyettesítő tanárok), akik, noha ugyanolyan diplomájuk volt, mint bármely „befutott” pedagógusnak, az oktatók legkiszolgáltatottabb rétegét alkották. És alkotják ma is Romániában, főleg az, akinek se pénze, se protektora, ezzel szemben gerinces és magyar.

 

In memoriam K.

Az ember megáll egy idegen városban,
épületek formáját, emberek tekintetét
fürkészi, negyedosztályú kocsmák
asztalaira könyököl, aztán
elmegy a temetőbe,
fejfákat, sírköveket bámul, leül
egy padra és saját, évekkel pazarló,
nagyképű életére gondol,
egy szétrobbanó szélvédő üveg
cserepeit látja megcsillanni a napsütésben
egy frontális összeütközés robaját
véli hallani a délutáni csöndben,
egy félig olvasott könyvre gondol, miközben
friss vizet visz a virágokra, melyek alatt
gyökeret eresztett egy szőke hajszál.

 

Kik ezek az emberek? Nem emlékezett arra, hogy társaságot vár. Igaz, mostanában egyre nehezebben emlékezik. A múltkor is... Mikor? A napok olyan egyformák. Talán valakinek a születésnapja… Igen, ez lehetséges, összejött a család, ünnepelni. Kiét? Az övét biztosan nem, neki ugyanis októberben van. Most pedig május. Hársfavirágzás. Szegény, megboldogult ura, mennyire szerette a hársvirág illatát! Esténként kiültek a kertbe a csillagos ég alá…

Itt hagyta egyedül. Idejét sem tudja, mióta él egymagában. Talán az egyedüllét miatt. Rokonok, akik úgy gondolták, megtörik az egybemosódó napok monotonitását.

Milyen figyelmesek! Körülötte állnak. A magas fiatalember. Valamit magyaráz. Mit mond? A ház már az övék? Miféle ház? Egy papírt lobogtat a kezében…

 

„Valami ajtót bezártak örökre…”
(J. L. Borges)

Mihez is kezdhetnénk tanult
tehetetlenségünkkel? Semmibe
nyúló mozdulatainkkal? Falhoz
verődő mondatainkkal?

A fák korán reggel még csak
a vállukat vonogatják. A madarak
meg csak a magukét fújják napestig.
Valami ránk gördül, mint a kő.
A visszájára forduló idő.

 

Ott állok a polc előtt és válogatok a joghurtok között, tapogatom a dobozokat, nem repedtek-e, és silabizálgatom a lejárat dátumát. A lopóleső ekkor odalép mellém, megfogja a karomat, látszik, mond nekem valamit, mert felém fordítja a fejét, és mintha mozogna az álla is. Aztán bekísér az irodába.

 

A monitor újra zsizsikes, a szemüveges, kissé verejtékszagú alak rákönyököl az asztalra, nem kér, inkább utasít, hogy írjam alá a jegyzőkönyvet, akkor elengednek, úgyis minden ellenem szól, nem úszhatom meg, de ugye, az enyhítő körülmények. Én mondom, hogy a felvételen nem látszik semmi a feltételezett lopásból, meg nálam sem találtak semmit, még táskám sincs, amiben rejtegethetném a holmit, csak egy bankkártya volt, és van a zsebemben, tehát nem írok alá, és engedjenek el, vagy hívjanak rendőrt, de akkor ügyvédet is, mert vegyék tudomásul, hogy ezt nem hagyom annyiban. Némileg kifulladtam, így, egy szuszra kicsit hosszú volt, de érzem, hogy nyeregben vagyok, ezek csak kekeckednek.

 

Ködszurkálós, álmatag sugárral bujkál a Nap
Sápadt szenteste előtt. Nyirkosak a háztetők.

Asszony ballag kis csomaggal – tétován kelt, mint a hajnal,
Meg-megáll egy kirakatnál, sóhajban szíve kalimpál.

Kabátján folt, az is szakadt, cipőjén szürkés szigszalag,
Vállán súly e csúf Karácsony – görnyedt pára leng a fákon.

 

Műjégpálya

fagypont alatt
behullnak az emlékek
mennyire szerettem volna
titokban jégpályát
rajzoltam a becsukott
ablakra

de most már csak
az ünnepek és a fagy

amikor kiszellőztetek
szétcsúsznak ők is
a korcsolya élén

 

Hol volt, hol nem volt, talán itt, vagy valahol másutt egy kislány, aki szeretett volna találkozni a betlehemi kis Jézussal. Kiszaladt az utcára, és keresni kezdte a betlehemi csillagot. Az majd engem is elvezet hozzá, - gondolta. Nézte, nézte a csillagokat, kutatta közülük a legfényesebbet. Bizony hiába, mert szinte minden csillag egyformán világított. Csüggedten visszafordult, amikor észrevette, hogy egy sokkal fényesebb csillag szaladt fel az égre. Megtorpant, és ujjongni kezdett. Megvan a csillagom, elindulok utána! Ám a csillag nem mozdult. Töprengett a kislány: - Ez meg hogy lehet?

 

Karácsony este

Feldíszített fenyőfa,
szeretet jelképe,
angyal tette ide a
szoba közepére.

Örvendező gyerekek
állnak körülötte,
hajas baba, autó,
kerül a kezekbe.

A szobában kisvasút
szalad körbe – körbe,
mellette áll apuka,
mint a váltó őre.

 

Szent Este: Karácsony illata

Matchboxot, legót és villanyvasutat –
Ezeket tettem a fenyőfa alá a fiamnak.
Húsz éve. Most Bibliát. Hanglemezt és némi pénzt.
Egy kis borítékban. Mellé egy ige. „Az igaz ember
hitből él.” Luther erre a mondatra építette a reformációt.
Anya töltött káposztát főzött, a mama bejglit sütött.
Húsz éve is, most is. A lányomnak egy férjet hozott
tavaly a Nagy Ajándékozó. A Mennyei Atyánk.
Az én szerelmem, a feleségem sálat kapott.
A frankfurti könyvvásáron vettem. Húsz éve.

 

Talán a Hold tette, talán a nedves hideg, nem tudta, csak ment sétálva és fütyörészett.

Lassan baktatott végig a gyalogjárón, amelyet egykor, a történelem előtti időkben apró, sárga gyöngykaviccsal hintettek be. Ezek a kavicsok azután lassanként a földbe nyomódtak, milliónyi talp tiporta már őket, nem voltak sárgák, valami piszkosszürke árnyalatúra változtak, alattuk megállt az olvadt latyak, trágyalé színű.

Kerülgette a pocsolyákat, lóbálta a táskáját, fütyörészett. Csak úgy, hang nélkül, magában, magának. Nézelődött. Nem mintha sok látnivaló akadt volna, igazság szerint a park kihalt volt, decemberben a hajléktalanok is elhúzódtak innen, nem tudni hová. Most nem alszik a padokon senki. Nem köd szitált, valami finom, ezüstös pára lebegett a fák közt, fénylő, nyirkos mázzal vonva be az üres padokat, a kandeláberek kopott fémtestét. Nyirkos volt az arca, a kabátja, a kalapja. A hideg bekúszott a ruhája alá, merev keze alig érezte a cigaretta parazsának melegét. Ha most valaki sípcsonton rúgná, olyan hangot adna, mint az összekoccanó kristálypoharak.

 

itt az új karácsony add
felednem a vágyamat
tűrni ostorod nyomát
mérgezzen a megszokás

ne legyen fám se, dísztelen
nekem ne légy jó istenem

 

Az utas leszállt a hátsó ajtón. A sofőr hosszan csengetett, megvárta, míg az elsőn felszáll a botját szorongató, idős férfi. Azt is megvárta, míg kezeli a jegyét, csak aztán pörgette föl menetkészen a motort. Már csukódott befelé a hátsó ajtó két szárnya, amikor egy csizmás női láb jelent meg a szűkülő résben. Azután egy táskát tartó kéz ragadta meg a kapaszkodót és a sofőr rokonságát pocskondiázó női fej tolakodott elő a lépcsőn. A kocsi fékje jól vizsgázott. Az utasok mind rábólintottak.

─ A jó édes anyádat csukd oda legközelebb, te szarházi bunkó! ─ tolta föl magát az újra kinyílt ajtón át egy szemmel láthatóan az ötvenes éveit taposó asszony. ─ Látták mit csinált velem? Látták? ─ huppant le a legközelebbi ülésre. ─ No, majd én megmutatom neki, kivel csinálhatja ezt! Felírom a rendszámát, és följelentem, csak szálljunk le! Látták? ─ nézett szét az utasokon a helyeslést várva. ─ Büntessék meg az ilyet, hogy belefeketedjen!

 

Holnap karácsony és még egy csomó ajándék hiányzik. Sok mindent elkészítettünk házilag, ötlet is lenne még bőben, de már nincs rájuk idő. A nagy közös ünneplésre eljön a rokonság apraja-nagyja, mintegy ötven-hatvan ember, mindenkinek kell, hogy jusson valami meglepetés. Igaz, Jézus megszületését a közös igeolvasással, énekléssel is bensőségesen meg tudnánk ünnepelni, de egymás megajándékozásának tradíciója már hozzátartozik a karácsonyhoz, többször próbáltuk egyszerűsíteni, de az örömszerzés igénye mindig visszavarázsolja a fa alá egymás iránti szeretetünk tárgyiasított relikviáit.

 

közelednek az ünnepek szaporodik a szívverés
nagyon oda kell figyelni a szeretetre
ilyenkor a pénztárosok is érzékenyebbek
és a szupermarketekben helyén kell legyen az ész
mit bízunk az angyalokra s mi amit feltétlenül venni kell

amikor közelednek az ünnepek
elővesszük a régi szaloncukros dobozt
ellenőrizzük elegendő-e a gyógyszer
vagy inkább most menjünk patikába
mert ügyeleten váltani úri luxus

 

A nagypiacon sürögtek-forogtak az emberek. Családostul, kislánnyal, maszatos szájú kisfiúval, és voltak bottal járó öregasszonyok is, vagy olyanok, akik csak magányosan nézelődtek.

Egy negyven év körüli, kicsit borostás arcú férfi épp paradicsomot lop, amikor a kofa észreveszi.

- Na de Uram!

A férfi visszateszi a paradicsomot.

- Elnézést, nem akartam.

 

Isten elvárja, hogy várjuk.
Jelenlétét tudni, nem érezni kell!
Újjászületünk, ha ránk lehel.
Mert a szívet örömmel tölti el.

Nem szubsztanciák tartják az eget.
Hanem az Úr szava, a szeretet.
A várakozás ideje csak keret.
Megmerül a fényben a lélek és a tett.

Mit érez a szív, honnan veszi az erőt?
S hitben járnak-e a gondban levők?
Vagy csak szó a remény, tradíció a bizalom.

Istent imádja titkon minden atom.
Meglesz, amit az ember hittel kimond.
Isten hatalom, erős orom.

Örömömben a kezét fogom.

 

I.

 

Budatrehányban egy férfi a helyi ruhaboltban símaszkot vásárolt, fizetés után felvette azt, pisztolyt rántott, és eltulajdonította az aznapi bevételt. A rendőrség ismeretlen elkövető ellen indított eljárást, személyleírás nem készült.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal