Szépirodalom

Diogenész elunta magát a hosszú ideje saját tulajdonú ingatlanát képező hordóban. Hanyatt feküdt, fázósan és meglehetősen mogorva kedvvel magára húzkodta vedlett birkaszőr takaróját. Két karját a feje alá helyezte, mintegy leplezve ezzel a párna hiányát. Hideg este volt, fázott és a pokolba kívánta a pillanatot, amikor öntelt büszkeséggel szegénységi fogadalmat tett. Unatkozott. Hol van már az idő, amikor beszólt a világhódító Alexandrosznak, mondván: Sanyi, ne takard már el előlem a napot! Régebben lehetett szórakozni, és ő tudott is szórakozni. Legfőképp szeretett városa, Szinopé népével.

Rosszkedve ellenére elhúzta a száját, csaknem mosolygott. Eszébe ötlött a nap, amikor visszatért Olümpiából és megkérdezték tőle: − Nagy tömeg volt ott?

− Nagy tömeg volt, de kevés ember − felelte ő akkor és cinikus nevetéssel élvezte a rámeredő tekintetekből áradó bamba ostobaságot.

10

ma Isten szegényes, apró és szelíd.

nincs rajta semmi szép. néha mosoly villan csupasz bőrén,

mint medernélküli vízfolyásokba dobott kavics.

rajta a jelen, amiben olykor téved.

pontosan akkor, amikor én is.

Csend van. Rég jártam kinn a rétemen, ahol a fák összekuszálják ágaikkal az ég haját. Ma különösen szépek a kavicsok a folyó mellett, kobalt-fehér és okker színűek, némelyik opál.

Egy bokor szembecsap. A csipkebogyó szőrétől majdnem megfulladok. Kiszedem a pihéit, és majszolom. Lekvárrá érlelte, sötétre csípte a dér.

egyszer ettem hattyút

rossz volt a húsa édes
a sütőbe bele alig fért

hattyút enni rút dolog
csodák csodája
hogy ki nem hánytam

lelkifurdalásom van azóta
pedig eltelt már csaknem
harminc év

mennyi hattyú szállt el
mennyi barát
szerelem

a hattyú halála előtt soha
nem énekel

Pörgősszoknya

hol vannak pöccintő
búcsúdélutáni similabdák,
hová pergett belőlük
műhelyillatú afrik?
hol vannak ama
pörgősrevasalt kartonszoknyák,
miket nyakigtapasztott szélgép
leánykák rózsacombjairól…, és
hol vannak szívecskés,
lágyvajvénuszdomb rejtekű
vérrobbantó alsóneműjük immár?…
megkormosodtak avas idők.
hullnak bálnaszigonyos emlékek,
hullnak száradhatlan sárba,
szitálnak számolatlan semmivé,
akárha pudválló csontokból
elkótyavetyélt tisztamész,
akárha dögkút homályába
újrásan bétemült évszakok.
megférgesedett telihold is.

Kántor Zsolt

Violinkulcs és kukac

Az íróasztalon pihentek egymás mellett.

Egy-egy celofánon, mint két magányos ligatúra.

A kukac a kódexmásoló szerzeteseket idézte.

Így tudták leírni a francia á-t. A toll felemelése nélkül.

Mert a visszakanyarodás lett az ékezet. A hangsúly.

Héberül rétesnek hívják, belorusz nyelven csiga.

A violinkulcs, a G kulcs, meg egy gólya.

A hang, amin a Föld rezeg.

FÉNYMAG. A hegedűszólam bolygója.

Amihez viszonyítva hangolják a hangszereket.

A létezést.

S egyszerre csak egymásba csúszott a két jel.

Egymásra mászott két celofán.

Anya épp leütött egy akkordot a zongorán.

Belépett az ajtón apa.

A Bach koncertről jött haza.

S kukac, avagy a csiga, belebújt a violinkulcs bugyraiba.

Éjszaka egybekeltek.

A kottavonalak közé nőtt körtefán.

A csend emblémájává váltak.

S lettek egy test.

Abszolút magány.

Egyetemi éveim során sok érdekes emberrel ismerkedtem meg. Köztük Dr. Dux Erikkel, a gépészkari matematika tanszék tanárával. Vele a Budapesti Műszaki Egyetemre történt felvételemet megelőző előkészítő tanfolyamon találkoztam először. Ő volt hivatott pótolni a középiskolai matematikai tanulmányaim hiányosságait. Erikkel később jóban lettünk, és gyakran találkoztunk az Egyetem közelében lévő sörözőkben, presszókban. Hatalmas termete, enyhén szakadt, hajléktalan kinézete, és mindig könyvekkel, jegyzetekkel teli, háború előtti évekből való kopott bőr aktatáskája tette őt egyedivé, és a feledhetetlen mackós járása. Erik több középiskolai matematika tankönyv írója volt. Nekem korábban is volt egy képem a zsenikről, akik nem foglalkoznak a külsejükkel, de a fejükben egyedülálló módon áll össze a rend, a saját belső rendjük, amely mások számára teljesen zavaros, és érthetetlen. Erik zsenialitása azonban felülmúlt minden addigi elképzelésemet.

Rozsdás

1.

Ősz. Rozsdás. (Elmúlás.) Illat, éjjel.

Ellenőr kéri. Hogyha nincs, kivárja.

(Kapaszkodom.) A busz döccen. (Hiába.

Régi emlék szökik be a széllel.)

Egy ablak nyitva. Szemét szerteszéjjel.

Lomis remél még holnapot a mába.

Csipkebogyó hull. Kopasz akácfa.

Egy rőt levél kapaszkodik az ágba.

Könyörgés

Majd magunkra húzzuk barna őszünk,
nem játszunk, már nem kergetőzünk,
mohás odú-sötétbe bújva össze
várjuk, jössz-e,

vergődünk, örök vigyorba dermedt
arccal könyörgünk kis figyelmet,
marunk, amerre sejtünk kezet, lábat,
mint az állat,

világtalannak ha ránk találnál
félelmeink falánk falánál,
ne fordulj el, segíts, hogy újra lássunk,
Messiásunk.

Szóval nem tudom, számodra milyen az érzés. Az érzés, hogy itt hagyod ezt a helyet mindörökre. A szemközti kapu mögül már nem morog rád az a szomorú eb, ha éjszaka érkezel. Nem látod többé a nyírfa fekete-fehér mintáját, és nem bámulod itt a lassan lehulló falevelek halott táncát sem.

Ahogy halványulni fognak a dolgok, már nem fog jelenteni semmit az itteni pékségből jövő friss kenyérillat. A buszok letargikus nyögése és dízelolajszagú ajtónyitása a szuszogással. A bitumenbe rajzolt hajszálerek mintája, melyek között nyáron a forróságtól bátor vagy szédült hangyákat nézted megállva, melyek jó nagy kitérőkkel és összevissza kanyarokkal, de rendesen közeledtek az utca közepe felé, semmibe véve azt a vonalat, amely szürkébben jelezte, az autógumik ott rohannak el.

Itt vagyok a kótel¹ tövében. Szinte belebújok a falba.

Jeruzsálem lüktet, izzik mögöttem. Kiveszem a táskámból

a levelem, amit Istennek címeztem. Becsúsztatom két kő közé.

Az van benne, hogy autót szeretnék. Egy új lakást Pesten.

Vissza akarom kapni a munkahelyem. A könyvkiadót.

Egy jóindulatú, gazdag tulajdonossal. Sok karcsú kötettel.

S fizetésemelést kérek a páromnak. Gyors fölemelkedést.

– Szóljon, ha nem hallgatnak a szép szóra, és én majd rendőrt hívok – mondta Mrs. Kovalziek.

    Legszívesebben odavágtam volna a fejéhez, bizony, az kéne ide, tekintélyt parancsoló, egyenruhás rendőr, aki a fegyverét is előrántja, ha kell, sőt talán még a levegőbe is lő néhányszor. Akkor majd csend lesz, rend és nyugalom. Úgy, ahogy az egy könyvtárhoz illik.

    A suhancok visszasomfordáltak az asztalukhoz, és ez is felettébb bosszantott. Mrs. Kovalzieknek elég volt annyit mondani: kitiltja őket mindörökre, ha nem nyugszanak. Erre befogták a szájukat, eloldalogtak.

Történhet életünk ünnep és hétköznapjain, az időfolyam
bármelyik, térsíkkal határolt szegletén, légkondicionált
bolti termekben, munkahelyek folyosóin, édes
dallamokban ringó táncparketteken, vasútállomáson
vagy álló fogadáson,
történhet bárhol, ahol megpillantva felismerjük
egymást, egyensúlyából kibillent zárkózottságunk
fegyelmezett arcvonásainkba kapaszkodik, mosolyra
rántva arcizmaink,
fékez a lendület, kidobja horgonyát,
nézd, most megállnak, köszönnek,
nem mennek tovább.
Kezünket kinyújtva megérintünk,
kezünket adva megérintetünk.
Kapuját tárva előmerészkedik a szó, hidat tákol,
és e sebtében emelt ingó ócskaságon elindulunk egymás
felé, támadásra és visszavonulásra készen,
néha mezítelenül, máskor talpig nehéz vértben.

Reggel

Nem volt már arcbatekintős a reggel. Üres konyhába érkezett az ásítás. Belevakart a koponyát fedő, ritkuló szőrzetbe. Szemben, a nyolcadikon, már ébren szöszmötölt a lány. Hosszú, barna haja kócos, szeme alatt püffedt karikák. Együtt utaznak a buszon reggelente. Ott már csinos. A szeme ragyogó, vékony, fekete vonal keretezi, száján csillog a pír. Mindenki hazudik. Juli is. Lemegyek, találkozom anyámmal. Az anyja két nap múlva jött. A máskor patent, kétségbeesett tekintetű, sápadt asszony. Kérdések, válasz nélkül. Síró férfi. Döbbenet. Egy éve már.

A prófétahajlamú szomszéd
néha kiáll a körfolyosóra és
ráhamuzik a száradó ruhákra.

Mivel időjárást is jósol, ezt
elnézzük neki. Megjövendölte,
hogy jönnek majd és elzárják

a vizet a házban háztartozás
miatt vagy hogy elviszik Kiskatit
a harmadikról a gyámügyesek.

Mindéletig

valakinek a lépte
koppan
a kézfogása
hasított bőr
a látása
üveg általi fókuszél
te
nem dideregsz a sírban
én
imákat tekerek a nyakamra
ők
kikapálták az emlékek széleit
mi
ünnepre
gyújtott szentjánosbogarak

Rajzunk a halál körül.

Csengettek, az ötvenéves Ilona néni hangosan kiáltott, hogy elindult már. Lassan mozogtak lábai, hasogattak, mióta elcsúszott a jeges járdán, és az oldalára esett. Előfordult már, hogy azt hitték, nincs is itthon, pedig csak nem ért oda időben. Ahogy kinyitotta az ajtót, mintha valami mesebeli családi portré tárult volna elé: Károly és Júlia fiatal házasok voltak, mosolyogva fogták egymás és négyéves kislányuk, Amália kezét. Júlia pocakján látszott, hogy egy pici lakó van benne.

a karom

legyen a karom
karom most épp
ezt akarom

a macska is megzavarodott

nézi a halálra vált legyet kiereszti
mindhalálig vérző karmait

végsőkig kapaszkodik
valami sejtelembe
ismeretlen testbe

A mutatvány, azaz Mirdroff álhaláli netán utolsó előtti halála-i kalandja

Először csak egy-két köhintés. Talán a torkán akadt valami- a kés vagy valami más. Élete állomásai tele voltak állásokkal, mitöbb hivatásokkal, hivatástudatokkal: úgy mint kardnyelő, vízköpő, tűzhányó. Nyelvével élesen élcelődött, metsző leheletével tűzbe borította a világot, szóáradatával eloltotta a tojásaikból alig kibújt tűzcsírákat.

- Elnézést, hölgyeim, uraim - azt hitte megzavarta az előadást, a nagy színjátékot. Szeretne elbújni az átlag álarca mögött. Ó, igen onnan mozgatni a mozgathatókat. A Földet négy sarkából kifordítani. A nagy tűzijáték, az volt a mámorító. Világégések és jéghegylelkek viadala. Szaporodott a köhögések száma, egyre több, hangosabb. Felháborodott tekintetek szegeződtek rá:

- De uram, ha nem ért egyet, hagyja el.........- szóltak.

-Kiüríttetem a termet- recsegett a termetes jegykezelő.