VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Akkoriban hosszú és hideg volt a tél. A legöregebb medve sem emlékezett ilyenre, csak morogva, fázósan gombolta összébb a téli bundáját. Nem kellene nekem még egyet aludnom?, morfondírozott magában. Ekkor megpillantott valamit egy zúzmarás fenyőág legalsó tűlevelén. Az a valami akkora volt, mint egy esőcsepp, és szép, meleg fénnyel csillogott. – Mi a fene? – dörmögött Jé Mackó (mert így hívták), és odacammogott a fenyőfához. Az a fura, esőcseppszerű valami éppen akkor huppant le a hóra. Amint leért, elolvadt körülötte a hó. Jé Mackó elcsodálkozott (lehet, hogy azért hívták Jé Mackónak, mert mindig elcsodálkozott?). – Mi a fene? – mondta szokása szerint. De a kis tünemény kijavította. – Mondd inkább, hogy ki a fene. Téli csoda A legokosabb mujalo káromkodott egyet, majd legyintett, és egy hétig rá sem nézett a romákra. Aztán ismét kirukkolt egy plakáttal. A tisztaság fél egészség. A nagyobb nyomaték kedvéért tartott egy kerekasztal-konferenciát, és az előzményekből okulva, szigorú szankciókat helyezett kilátásba arra az esetre, ha megszegné a higiéniai szabályokat valaki. Az első nap sikere minden várakozást felülmúlt. A telep lakói sorban kitakarították a putrikat, a romnyik mostak, meszeltek, a murshok helyre pofozták az árnyékszékeket, ólakat. – Remek! Így kell ezt csinálni – dörzselte meg a tenyerét az újdonsült muialo, majd gondolt egyet, és nyissz-nyessz, még a saját szakállát is lenyeste.
zűrzavaros és zilált életszakaszomban kerültél köreim belső övezetébe már nem gyűjtöttem retusált színészképeket bélyegeket faragott botokat Tészesz fölött eljárt az idő, húzta a lábát, minden baja volt, de végül csak eltapogatózott a kocsmába – ugyanis a szeme se volt már a régi. Megkopott, berozsdált, tönkrement, itt az ideje annak, hogy kidobják vagy visszaadják a gomböntőnek, talán az még tud vele valamit kezdeni. De a régiek is úgy döntöttek, ha már egyszer elment a tönkre, maradjon egy ideig a tönkön. Tészesz nagyokat nyögött, sóhajtozott és ivott, ennyi maradt a boldogságból, és még ez sem igazi, csak illúzió. Csönd és fű futok megállok futok tovább az Időből készült satupofák préséből álom csorog egymás hegyén hátán az ólak tanyák fűzfák tavak fölöttük anyám és apám röpül alattuk csönd és fű s a milliónyi szál hegyéről harmatcsepp gurul az álom aljáig ér majd hirtelen fölszívja őket az ébredés a sokadik a jelen Könyvek Könyve a Szanatóriumban (Montázs-részlet Bruno Schulz emlékének) Az új evangélium követője lettem. Összetalálkoztam Rudolffal. Bámultam őt, De homályosan éreztem, hogy eszköz csupán. Ez az enyhe klíma, ez az édes levegő! ... A könyv (talán) valaki másnak rendeltetett…
Nagy méretű étkező, középen régi ebédlőasztal, vastag, nehéz drapériával letakarva. Körülötte nyolc szék. Az asztalon, középen, üvegtál, rajta gyümölcsök. Balra ablak és kétszárnyú ajtó kinyitva. Jobbra vitrines tálaló, benne étkészlet, porcelánok. Tőle jobbra nyitott ajtó. A falon képek, az ablakot és az erkély ajtót fehér csipkefüggöny takarja. A szereplőknek csak a hangját halljuk, egyikük sincs a színen.
– Anyuka, kér kávét? – Kérek. Tudod, hogy reggel mindig kérek. – Nem mindig. Tegnapelőtt se tetszett kérni. – Akkor fájt a fejem és inkább nem kértem. A Korompay doktor azt mondta, ha fáj a fejem, akkor magas lehet a vérnyomásom. Ezért nem kértem.
Nem akarok profán lenni Mégis az vagyok Bennem egy boszorkány Folyton vigyorog Még a nagy kaszásnak Is fityiszt mutat Volt valaha de már nincsen Bennem áhitat
Az én kikericskoszorúmat Anna húzta homlokomra. Hazudnék, ha azt mondanám, szerelem volt első látásra. A húszas évei közepén járt, mint jómagam, arca mint a régi madonnáknak, szomorú volt, mint aki megsejtett valamit az élet festett kirakatmozaikjai mögött. Talán a semmit. Anna a kisebbségi önkormányzatnál dolgozott, mint asszisztens, a vasalt, kosztümös valóságból minden este a nyolcas telep málladozó realitása várta haza. Sokszor láttam őt munkába indulni tűnődő arccal, vagy hazafelé bukdácsolni karcsú sziluettjét a tömbök alatti kavicsos úton, nem ismertem a tragédiáját, de tudtam, hogy van neki. Mindenkinek van tragédiája. Egyeseknek éppen az, hogy nincs, így még a jogos dacérzetük sem lehet meg, csak valami furcsa belesajgás, belefásulás a mindennapokba, a megváltoztathatatlanba. Katalógus cédulák Xue Yanping
A szobát fonnyadó levelek szaga töltötte be, a női test legrejtettebb zugának illata. Hiába akartam megtudni róla valami fontosat is, a Google mindenáron egy magasugrót tukmált a keresőbe.
Most Budapestről jobban látszik – Peking.
A boltos néni épp nyújtotta át a szalámi rudat a rendőrtisztnek. Csak egyedül volt bent, így jól el is beszélgettek. – Szép időnk van ma! – mondta Ernő úr – Igen. Tegnap esett. – Én is utálom az esős időt! Az ördögtől való! A boltos nevetett. – Ez nem nevetséges! – húzta ki magát a rendőrtiszt – Beszéljünk másról! – mondta az asszony – Jó beszéljünk! – mondta Ernő
tégy rendet fiókjaidban!
két kezet kaptál melyik a tiéd? két lábat kaptál melyik a tiéd? két fület kaptál melyik a tiéd? két szemet kaptál melyik a tiéd?
két agyat kaptál melyik a tiéd?
A város szélén lakott egy illegális szeméttelepen úgy háromszáz méterre a cigánykolóniától. A cigányok szűkszavú, magányos, de okos embernek ismerték, akihez elég sokan fordultak tanácsért: betegek, szerelmesek, pereskedők és hasonlók. Meg akartak írni egy kérvényt? Gyerünk Dióhoz! Nem malacozik a koca? Majd Dió segít. Addig-addig, míg megszületett a döntés: maguk közé fogadják. Igaz, hogy nem roma meg piás is az ungro, de hát ki nem az itt a telepen? Majd adnak neki egy kolyibát, és mindnyájan jól járnak. – Á, nem, kösz szépen, de ez a konténer nekem éppen megfelel! – utasította el a romákat a szakállas, kopaszodó csőlakó. – Csak ezért? – köszörülte meg a torkát egy bibircsókos atyafi. – Mi másért? – Te tudod. Talán te is utálsz bennünket. – De okos vagy! Szóval utállak. Ezért segítek nektek, valahányszor probléma van a telepen.
öt sor apám a napháló
Ágoston nagyapám udvara mindig tele volt rikácsoló, hápogó, gágogó baromfiakkal, és a disznóólban is röfögött egy – két malac, vagy gömbölyödő hízó. No persze nemcsak nála volt ez így, hanem szinte minden falusi iparosembernél. A gazdák ugyanis csak akkor tudtak fizetni az elvégzett munkáért, ha eladták a betakarított terményt, vagy kövérre hízott jószágot. A mesterembernek meg jól jött, hogy még akár válogathat is a legszebb állatok között. A gazdának nem kellett elvinnie a piacra vagy vásárba és olcsóbban számította meg a jószágot.
A szöveguniverzum pulzusán egy kéz SZÁNTÓ TIBOR tipográfus emlékére
Mohó olló harap a papír húsába, mint egy És a háttérben megreccsen a tenger! Óceán Front mögött tereltek össze, s hajtottak ki oszlopokbant, talpunkon a „Los, los!” helyett „Davaj, bísztro!” lett a szólam. „Két hét munka? Jóvátétel!... Becsület!” – ez küldetésünk, mondták s el se hittük volna, hány holt hűlt szemébe nézünk. Férfiak, nők. Külön vagon. Arasznyi, de volt latrina. Egy hét se telt, s a halálnak köztünk kellett koplalnia. Egyre jobban kapaszkodom. A megmaradás vágya éltet – talmi öröm. Vágányzár. Nekem már nincs maradásom, a menetelés egyhangúságába belehasít a vonatsíp éles hangja. Kijózanodva fordulok magam körül. Lassan esteledik, mire felfogom, hol vagyok.
legyen hát versike ott ácsorog a hajléktalan fejéből alig változó felhőzet felettébb fedéltelen 
|