Szépirodalom

Katalógus cédulák

Abdulah Sidran

A határőrök mindig megbámulták az útlevélképemet,
akkoriban a jugó vámosokkal meg kivált sosem lehetett tudni.
Legutóbb a micsodámba is belenéztek,
súgta fülembe vihogva a mellettem ülő,
szépszemű szegedi patikusné,
s én máris veszni láttam a zoknimba csúsztatott
összesodort húszdollárosaimat, de szerencsés napunk volt,
még csak lassítanunk sem kellett a határhoz érve.
A főtér izzó kövére okádta ki a busz a szomjazó magyarokat,
Paul Anka behízelgőn zengte felénk: You are my deeeestiny,

~ Az ágy=sziget (M. Leiris) kijelentésen töprengeni ébredés után. Utána azon, hogy milyen lehet az élet saját ágy nélkül. Ezután azon gondolkodni, ki mindenki aludt ebben az ágyban, lakásban... Halt-e meg valaki a szobában? Igen? Mit láthatott a haldokló? Egyedül volt-e, vagy orvos, rokonok álltak az ágy mellett? Közben a mennyezet nézni.

~ Felkelni, felöltözni. A fürdőszobában nem nézni a tükörbe, arra gondolni, hogy ma egész nap nem tudom, milyen az arcom.

mi marad amit hazavihetnénk
előre csomagolt mozdulatainkból
az arcunkra festett nevetésből
az illendőség határain belül rekedt
kíváncsiságból a túlöltöztetett vágy
nevetséges kitakarózásaiból a járt
utak járhatatlanságából a csavargó
boldogság kiéhezett tekintetéből
néhány őszintének látszó villanás
a szánalom ügyetlen szómorzsái
pár ujjbeggyel felszedett érintés
egy madár se látta ölelés

Azt hitte, hogy egészen egyedül van az örök hó világában, ahol minden csendes és fehér. Szerette volna elhitetni magával, hogy egyedül van, nem várja lenn a völgyben fegyveres kíséret, díszes gyaloghintó és királyt megillető pompa. De azon a ponton, ahol most állt, valóban nem látszott semmi, csak a hó. Egyedül vagyok, gondolta. Kicsit fájt a szíve, ugyanakkor elégedett volt. Valamennyi ellenségét legyőzte. Megérdemli ezt a kevés nyugalmat, a hóország magányában.

A három barát beérkezett a korábbról ismert állomásra. Máskor nem szokta a bemondó, de valamiért talán különlegesnek érezte az alkalmat, „Szegletfa...” ismételte háromszor, majd folytatta. „Vonat indul a második vágányról Nagyfalva felé.” A köztes megállókat unhatta felsorolni a mikrofonnál ülő, mert ezt éppen elégnek találta közölni.Leugrottak, bizonyos társaságban húsz éves kor alatt nem szokás lépcsőt járni. Még ott éktelenkedett arcukon a végigpoénkodott út túlzott derűje.

Pánik

Újhold,
felhős égbolt,
árva csillagok.
Fél szobára elég
gyertyafény,
égett gyufa szaga.

Lemosom a tűzfoltot,
leporolom a sebeket,
hegeket magamról,
lepöckölöm a szemölcsöket,
az anyajegyeket,
átlagosra gyurmázom az arcom,
a testem.

– Kell egy csésze kávé? – kérdezte Emília Nem, inkább egy forró tea!

Emília hozzálátott a tea elkészítéséhez. Reggel volt, kilenc óra körül járt. Zoli éppen munkanélküli, Emília meg náthás volt, ezért volt betegszabadságon. Reggeliztek. Zoli minden falatot alaposan megrágott.

Együtt végezték a háztartási munkát is. Nemcsak Emília mosogatott és főzött, hanem Zoli is besegített. Jól elvoltak kettesben, így jobban odafigyelhettek egymásra, hiszen egyikük sem dolgozott.

– Remélem nem kapom el tőled a náthát! – mondta Zoli.

– Ne aggódj, holnapután már úgyis dolgozol, és a náthám nem veszélyes!

Felülről, ferdén, mint az orvlövészek,
fényképeztek még ’87-ben is.
Eső szabdalta táj az ablakon.
Váddá nagyított részletek sora.
Számzárak, játszmák, rekvizítumok.
Feltörhetetlen jelszavak mögött
amorf fényfoltok óriáshalmaza.
Államtitok: leplombált kamion.
Egy „mintha nem is lenne” hullahegy.
Percenként szűkebb világrácsközök.
Akár egy fölrobbantott iskola.

Az öreg minden szerszámát a kocsiderékba pakolta, amikor elindultunk a tanyavilágba. Nem volt sok belőlük, csupán egy negyven centiméternyi vasútsín, az volt az üllő, két-három kalapács, egy kecskebőrből készült fújtató, meg különböző formájú reszelők és harapófogók. Ezek voltak a kenyérkereső eszközei. Szaktudását elismerték az apró falvakban, a távoli tanyákon és a majorokban.

Fúrókészítő mester volt, az én megfogalmazásomban igazi művész, aki úgy formálta a vasat, mintha gyurmából lett volna az anyag. Aztán csodálatra méltó ügyességgel borotva élesre reszelte a fúró orrát, annyira, hogy amikor bele fúródott a fába, szinte harsogva sodorta ki a faforgácsot maga után. Nem volt olyan fa, amelyikben elgörbült volna a fúró hegye, még a legkeményebb akácfa is engedelmeskedett.

Barack szedés

Fényömlés kápráztat.
Bal kézben tál.
Időkbe vezetnek
a fémlétra fokok.

Rózsaszín-fehér bimbók.
Szemmel követett
csonthéjasok növekedésén,
veréb, harkály,
rozsdafarkú nyomán
szedem a sárga balladát.

Hérakleitosz dilemmái

A végtelenség egyetlen határvonal.
S ezen az egyenesen fut át a dal.
S a derékszög a két oldalán ott van.
Mert kromatika van a húrokban.

S a végtelenség rengeteg határ.
Benne van a kör. Egy dagerrotípia. A nyár.
S a nap a sugarait szúrja le a földbe.
Lesz gyümölcs. Semmi nem megy tönkre.

S az Univerzum szétterül egy gömbhéjban –
Valaki a tenyerén tartja. Dél van.
Isten megnézi, ki gondolt most az evangéliumra?

S jutalmakat oszt szét. Itt egy labda, ott egy pumpa.
A szektáknak nem telik harmóniumra.
Ők belül, a lelkük városában, mennek a templomba.

A Gellért téren találkoztunk. A Zsolnay kút mellett állt, hogy könnyen megtaláljuk egymást. Menyasszonyi ruhában jöttél, mondta, és adtunk egymásnak két puszit. Valóban fehér, földig érő ruha volt rajtam, a munkahelyen azt mondták rá, tóga. Megpróbáltam benne átlépni a szökőkutat övező keskeny vizes árkot, de az alja beleért a vízbe, és a bokámhoz tapadt.

Mi legyen a program, kérdeztem. Arra gondoltam, hogy sétáljunk fel a Gellért hegyre, felelte. Elmondtam neki, hogy a baleset óta nem jártam hasonló helyeken, ám tetszik az ötlet, próbáljuk ki, bírom –e. Ő azonnal visszakozott, de én hajthatatlan voltam, elindultam felfelé az aszfaltjárdán, ő utánam. Alig bírom tartani a lépést veled, nevetett. Egy lépcsősor aljához értünk. Megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát. Nem tógában és szandálban jött, mint én, hanem szépen vasalt ingben és nadrágban. Megadta a módját, mint mindig. Talán túl csinos is volt. Ne rohanj már. Kaján mosollyal hátranéztem. Mi az, nem bírod? De, én bírom, csak arra gondoltam, hogy megárthat a lábadnak. A nála lévő bőrtáskából elővett egy fél literes ásványvizet, megitta a felét, majd engem is megkínált. A nap tűzött, július volt, délután egy óra.

Már nem mégy vissza, nincs is már hova,
halomba hajt a spárgák ostora,

egymásba bújva mill’jó tűlevél
erdőt sóhajt utószor, s már nem él,

csonkodnak könnye gyanta, ráragadt
papír zizeg karácsony-árnyakat,

fekszel, mint a harcmezőn elestek,
egyhúsz vagy, s eladnak másfelesnek,

talpra állsz még, ünnep –vasba vernek,
holtodban kapsz néhány nap figyelmet,

s tűzre halni tested úgy eresztik;
szép volt idén. Bírta vízkeresztig.

Pörölyként emelkedik és zuhan a csizmájuk – állapította meg mély értelműséggel Zé a régi találkahelyen, a Kossuth tér sarkán megállva. Díszőrök. Szolgálat. Szolgálnak. Bárkit, bármikor. A reggeli szürkületben a galambok már belefagytak a félcentis hóba. A karácsonyi kalácsillat itt felejtett maradéka rádermedt a hegyláncként tornyosuló országház zuzmóira; az ablakok barlangnyílásokként sötétlenek, bennük itt-ott tüzek fénylenek.

megindító
mint egy keresztes hadjárat
bejárni az összehányt utcákat
öklendezés hozhat szerencsét
s tartalék fogsor
ha már a régi
csatornák vizében úszik
a tenger felé

a járműosztályozóban
még kaphatunk ötöst
s az igyekezet nem volt hiába
ha jutalmunkat
majd postán küldik el
és mi is trombitálhatunk

A lány fellépett a villamos lépcsőjén, és körülnézett. A zsúfolásig megtelt kocsiban nem számított ülőhelyre. Megállt az ajtó melletti ülésnél, és megkapaszkodott a hideg fogantyúban. Az eső reggel óta szakadt, és az úton keletkezett hatalmas víztócsák megnehezítették a közlekedést. Nem volt rosszkedvű, inkább kellemesnek nevezhető érzések járták át egész nap. Nem tudta az okát, de ma korán, és vidáman ébredt. Még a szakadó eső sem tudta elvenni a kedvét a délutáni sétától.

„Miért vagyunk itt? Kimondani tán: hogy ház, híd, kút, kapu, korsó, almafa, ablak – legfeljebb torony, oszlop… de mondani, értsd meg, ó, mondani úgy, ahogyan mélyükben a dolgok sem gondolták még.”

Rainer Maria Rilke

„A szobor ajtó az általa megidézett valóságba.”

Kalmár János

Kalmár Jánosnak

a lét villanásnyi keresés
jelhagyás a megtalálás reménye

a hős leszáll csodaszarvasáról
nyelve alól a heroikus sípot kiköpi

lehajtott fejjel – ahogy illik – lép át
a kaputlan Nincs-Kapun

ami bár nyitva áll mindenki előtt
átjutni rajta lehetetlen
bezár ösztönvilágba képzeletbe
szorongásba, gyűlöletbe

Perlei Béla a fotelben ült, lábait átvetette a fotel karfáján. Mialatt felesége a vacsorát készítette elő a konyhában, ő az újságot olvasta. Helyesebben szólva a hirdetéseket böngészte. A hírek sohasem érdekelték igazán, legfeljebb a tőzsdei rovatot nézte még át figyelmesebben. Egy kicsit talán szomorúan is, mert ilyenkor mindig eszébe juttottak a United Works részvényei. Larry Allen két évvel ezelőtt igyekezett felhívni a figyelmét a cég előtt álló nagy jövőre. Amerikában alig van még egy olyan vállalat, amelyiknek ilyen jó a vezetője. Fiatal és rámenős, hozzáértő és taktikus. Akkor kellett volna venni a részvényekből. Megalapozta volna a jövőjét. Akkoriban még volt háromezer dollárjuk a bankban, s legalább a feléért vehetett volna majdnem kétszáz részvényt. De nem vett. A részvénytőzsdét mindig is afféle szerencsejátéknak tartotta, ahol az ember többnyire veszít, s ahonnan csak nagyon kevesen távoznak nyereséggel. Larry Allen a kevesek közé tartozott. Nemcsak beszélt, de ő maga vásárolt is ötszáz darab United Works részvényt. És igaza lett. Több mint tizenötezer dollárt keresett alig egy év alatt.