Történetünk a nem túl távoli jövőben játszódik a jól szituált K. család zuglói villájában. K.-né egy reggel felriad álmából. Nem madárcsicsergésre, búzakalász suhogásra vagy hűs tengeri fuvallatra ébred, hanem arra, hogy elaludt. Talán gyerekkorában történt vele ilyen utoljára. Kinyitja a szemét. Az  elektrokromatikus ablaküveg fekete, ezért nem lát ki rajta és azt sem tudja megállapítani, hogy melyik napszak lehet. Felül az ágyban, és lábujjával próbálja megtalálni a papucsát. Szerencsére az automata éjszakai jelzőfények kigyulladnak előtte, így egyedül is kitalál a konyhába. A konyhában már nappali világosság fogadja. Ahogy belép az ajtón, valami rosszat sejt. Nem csal a megérzése, hiszen a vízforraló nem kommunikál a kenyérpirítóval. Egy lábasba vizet önt, felteszi az elektromos tűzhelyre, és a kezelőfelületen megnyomja a bekapcsoló gombot. Igazán mérges csak akkor lesz, amikor a tűzhely sem indul, éppen szoftvert frissít, de a frissítés nem fejeződik be, el sem kezdődik, megáll nulla százaléknál. K.-né idegesen a fridzsiderhez rohan, de kinyitni nem tudja, mert az nem fogadja el a pinkódot.

Coco Chanel

Az olló volt a munkaeszközöm

Azzal száműztem minden cifraságot

Egy mozdulat és minden dísz lehullt

Maradt a nyers anyag, a pőre vászon

A hurkolt kelme. Semmi más, esése

Volt a dísze nem fényes bross, szalag

Amivel Párizst meghódítottam

Egyszerű volt az is. Kis filckalap

Seherezádé emlékirataiból

Felsorolom a nemlét emlékeit

a szél hosszú zokogását,

szobámban a huzatot.

* * *

Csalogat egy birodalom

cinkos cinikus csöndje,

derűsebben bukdácsolok

az árnyékos oldalon.

* * *

Nyíl mutat új hazára –

ragyog a lélekben

tenyérnyi kék.

Repül a szőnyeg

varázslatos velünk

veszi kezdetét.

* * *

Nem tudta mióta áll ott, a mécsessel a kezében. Magasan fölötte összeborultak a jegenyék. Jellegzetes, zizegő énekük, zeneként festette alá a sírok közt sétáló árnyékok mozgását. Összemosódtak a testek a márvánnyal, nem tudta már hol kezdődik a hús, hol ér véget a halál. Gyűlölte ezeket a napokat. A rokonok hideg, vörösre fagyott kezét, a mécsesek forró illatát, a krizantémok fényesen ragyogó fehérségét. Szerette a temetőket. A csendet. A soha nem ismert, ízes neveket a fejfákon. Az évszámok hideg realitását.

Porlepte doboz, gyűrt papundekli, esendősége

megrendít, sorstárssá emelkedik. A kopott

kartonfedél alól kiszabadul az ősök lehelete,

életre kel a múlt.

Látod ezt a molyrágta selymet, dédanyám

báli ruháját, az első szerelem érintését,

egy pillantás ígéretét, amiből nem mi lettünk,

magába zárta egy hajdani tánc illatát, bele-

dermedt az időbe; a halványkék selyemblúz,

bevont gombjain barnás ujjnyomok, a csatos

szaténcipő tapintásától emlékezni kezd a bőröm,

dédmama bőrének folytatása, bordó bársony-

pongyoláján szerettem visszafelé simogatni

a  sorokat, hallgatni a sercegést.

Isten  kezébe tette kilencven éve gondját, vele

a ráncait, hogy aztán kisimult  arccal és kitárt

lélekkel csusszanjon át az örökkévalóságba.

Nem gondoltam volna, hogy írok. Nem így, nem neked, nem nekem.
Rímekben, ritmusban, magamban − soha, sehol sem neked.

*

Nem történt semmi másnak különös, csak sétáltam az utcán. A lámpák
ugyanannyira megszokottan szórták a fényt, ahogyan a csillagok szúrják
át az éjszaka diszkréten hallgatózó fülét. Díszek egy emberen, nem
mosolyok, csupán a díszek.

*

Kalász István

Széll Zsófiának

Karácsony másnapján

Nem tettem kőre hangot álmomban
reggel lementem a ködbe
a sarkon vettem kenyeret
a kocsmában ittam kávét
hallgattam a katatón nevetést a dadogó terveket néztem
a véres szemeket karácsony másnapján.

– Kolcov! Melyikőtök Kolcov?

A szőke nő orrára csúszott szemüvegét igazgatva próbálta túlkiabálni az óriási lármát. Kétszáz gyerek ünnepelte lelkesen, hogy elállt az eső. Korához képest magas, erős felépítésű fiú lökdöste félre a többieket, és megállt a nő előtt.
– Én Kolcov vagyok, de van itt két másik Kolcov is.
– Te jöttél Omszkból?
– Én – válaszolta a fiú.
Az asszony a kezét nyújtotta:
– Üdvözöllek a Téli Táborban, Kolcov pajtás. Szólíthatlak Pjotrnak?
A magas gyerek megilletődötten szorította meg a felé nyújtott kezet.
– Marija Ignatyeva vagyok, de szólíts nyugodtan Maruszja néninek. Édesapáddal évfolyamtársak voltunk az egyetemen. Nemrég beszéltem vele telefonon. Megkért, hogy ügyeljek rád. – Kolcov „pajtás” egyik lábáról a másikra állt. Nem igazán értette, mit is akar tőle ez a nagydarab nő, azt sem tudta, mit mondhatna neki. Legszívesebben ő is tombolt volna a többiekkel együtt, ünnepelve, hogy tisztul az idő. Nagy szó táborba jönni a Fekete tenger partjára. Még nagyobb csoda, hogy egy szál vékony kabátban rohanhatnak a tengerparton, decemberben. Otthon, Omszkban, november elején esett az első hó, sál, sapka, kesztyű és vastag kabát nélkül senki nem merészkedik az utcára. Itt meg épp kisütött a nap. Ez azt jelentette, hogy van remény az esti tábortűzre.

Karácsonyi akvarell

Jézus Krisztusnak, hálával

Csak szívvel hallható a hópelyhek hangja.

A kristályokat mind elkapja egy-egy hangya.

Jézus Krisztus megtérni hív. Szinte hallható.

Olyan nyugalom van, hogy érződik a jó.

Felhőtlennek tűnik a felborzolt való.

Rezzenetlen a holtág, a tó.

Gyűljetek körébem;
száll a mese szárnyon,
elpihen ölében
a fehér karácsony,
messziről jött szentség,
megszülető fények
ünnepét kövessék,
gazdagok, szegények,

Már tegnap járt nálunk a Jézuska. Kettőt csengetett, mert postás képében jött. Meghozta első, saját okostelefonomat.
Ma reggel félálomban bekapcsoltam rajta a rádiót, hogy halljam a híreket. Mindig egyszerre akarok mindent, pedig nem tudok több dologra figyelni. Már olvastam volna egy engem érdeklő írás újabb fejezetét, de kánonban a kvótamegállapodás részleteivel: nem ment.
Tovább hajtottam hát a Bartókra, ahol Beethoven Egmont-nyitánya szólt.
Két taktus után előjött minden: újra éreztem az agyrázkódást, a hányingert és a végtelen szédülést.
Egy zene intenzívebben előidéz egy korábbi eseményt, mint bármelyik fotó.

távol van minden 
távol
halványulnak a fények
a begónia sem lángol
a balkonpárkány töredezett betonján
nem tudom miből locsoltuk
kancsónk se volt
istenem azok az évek
havazások
átázott cipős esték
miért támadnak még
még most is 
elmenőben

    A fene se érti a főnököt - gondolta magában, miközben fölfelé ballagott a kis mellékutcán a nővére házához. - Egyik nap  olyan, mint egy harapós kutya, szólni se lehet hozzá, mert leüvölti az embert. Másnap meg akár kenyérre lehetne kenni... Ha nő lenne, azt mondaná az ember, hogy a klimax. No, de hát férfi az istenadta! Nagydarab, szőrösképű, pocakosodó férfi. Afféle új vállalkozó a második menetben. Igen, a másodikban. Egyet már elvesztett. A rendszerváltás idején, valamikor kilencven körül beleugrott egy káeftébe. Azóta se árulta el, kik adták az üzlethez a pénzt. Ő volt az igazgató. Nyugati kocsit bérelt, fogadásokat adott, csinos, fiatal titkárnő szolgálta föl nála a kávét. Aztán egyik napról a másikra tönkrement a cég. Elúszott minden, még a házat is elárverezték a feje fölül. Otthagyta  a felesége, messziről elkerülték a régi barátai. Egy ideig még fel - feltűnt egyik - másik vendéglőben, aztán mintha a föld nyelte volna el, úgy eltűnt a városból. Azt rebesgették, Ausztriába ment teherautó sofőrnek.

A vers születése

Amikor a költő néhány

versével vemhes

különös élet-érzés

vesz rajta erőt

de a vers
születését nem
lesheted meg…!

 ...na, mit kaptam Mikulásra? Náthát. Pedig nem azt kértem. Kirakóst kértem. Olyat, ami már eleve össze van rakva, gyárilag kész, és nekem már csak kreatívan szét kell szórnom a szőnyegen. Weborvosom tanácsára letöltöttem a torkomba egy C-vitaminos alkalmazást, ami sajnos a vécében lett telepítve, mert átfutott rajtam a program. Aztán szóltak, hogy nem szájon át kellett volna bevinni a szervezetbe, de ott, ahova dugni kellett volna, akkor éppen USB-lázmérő volt. Jelenleg két megabájt lázam van! Alig alszom, dugulok, izzadok, forgolódok, már csak formatálni jár belém a lélek.
Rendeltem egy Egészség ZIP-et, de anyu azt mondta, csak karácsonykor szabad majd kicsomagolni. Ez a fajta nátha pillantással terjed, monitoron át. (A lemeztelenített merevlemezek megfázhatnak?) Már biztos, hogy valaki egy baktérium telepet telepített a gépemre, ezért hatástalan ellene a vírusirtó, hiszen az nem baktériumölő, kár is futtatni.

test/részek

feje az asztalra biccen
hangosan koppan

ül egy nagyon fáradt
ember ott

esetleg fekszik
netalán sétálgat
a kertek alatt
a hamvadó mécsesek
fényében

Brünhilda illetve Magister és ügynöki más-más utas bár nem 2001. űr-odüsszeiája a fizikális szférába avagy a Földre

Vésztőy Brünhilda – Mirdroffot saját csapdájába ejtvén, hogy milói-fogoly-felsugárzója által sugároztatá saját személyi reppentyűjibe - futó lépésben a Fizikális Testet Öltető Terminál egyszerűen FITÖT vagy inkarnáló állomás bejárata felé vevé az irányt, átalsuhana rajt’ s egyazon lendűlettel beléveté magát, a vertikális elhelyezkedésű létszintváltó fénykörfolyosóba, a finomtestrészecskerezgés-lassítóba, mint búsuló juhászleány a mély s hideg gémeskútba vetné magát, ha hófelhős kedvvel borongana Donna dunna-Holle után.

Százhetes busz, csúcsforgalom, a Gellért tértől Pest felé. Idősebb hölgy száll fel, mögötte negyvenes anyuka, két és fél éves forma kislánya kezét fogja. Az idős hölgy szabad helyet lát meg, megtorpan, helyezkedik, a kislány beleszalad a néni vásárlós kocsijába, a földre huppan. Hezitál, hogy fáj-e, megütötte-e magát igaziból, ahogy azt a két és fél éves forma kisgyerekek szokták.

Édesanyja közben a jegylukasztásra figyel, így későn kapcsol, amikor a világ legfelhőtlenebb hangján mondja: "Semmi baj, semmi baj, nincs baj, megyünk tovább, megyünk tovább, kislányom." A kislány anyukájára néz, gondolkodik, majd - vélhetően a reakció késlekedése miatt, - gyanút fog, átverést neszel, "mégiscsak kéne fájjon" - dönti el, és sírni kezd. A világ legpanaszosabb zokogásával, az összes valaha volt tragédia minden fájdalmával, szívszaggatóan sír, égszínkék szeme csupa könny.

Karácsony csillaga

"Kis karácsony, nagy karácsony..."

Lesz-e cukor fenyőágon?

Telik-e majd friss kalácsra,

vagy csak kenyérdarabkára?

Hogy` néz fényes ablakokra,

s ámul kirakaton, kincsen,

kinek anyja annyit mond csak,

édes picim, nekünk nincsen.