Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Tolom a zsákos kocsit szerdán, és ijedek, amikor megszűnik alattam a folytonosság, az a járólap egyszer csak nem úgy volt, alul-felül mennek az emberek, az meg plexiből van és hoppá, hirtelenül három emelet mélység, nézek le és ijedek, aztán ne ijedjek meg a dizájnmeglepetés padlótól? Pedig nem szoktam, ha nem hirtelen, de tolás közben elgondolkoztam, belebambultam a cinema multiplexből leereszkedő arcokba, a kifejezéseket figyeltem. Aztán rákerültem a plexiszeletre és szédültem a hirtelen mélységen. Többször megkapom a kérdést a bevásárolgató járókelőktől: „aztán otthonra is marad-e kedve-e a néninek így kitakarítani? Magánál aztán biztos a nagy tisztaság, s nem alpári a rend”. Rend is van, bár nem úgy csillog a kövezet, mint itt. Hogy én választottam a szakmát? francot: az választott engem. Azelőtt az EVIG-nél voltam terjesztési bérszámfejtő, meg anyagmegmozgató és főszámláló. Néni, bazmeg, mit nénizik, 52 vagyok, az még nem néni, tőlem még nem pattan a kamasz, ülve marad a villamoson végig. Azt hiszik, hogy otthonról már úgy jövök idebe, a plázába takarítani, ahogy vagyok, kocsistól, lilaköppenyestül tolom fel a mozgólépcsőn, ki a metróból, mi?

 

Emlékszel?
Egyszer ezt írtad:

„Te is tudod, hogyha mi sírunk, ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja, akkor szívünkben zuhatagok vannak.”

Ugye emlékszel?
Megvallom, soha nem szerettelek.
Talán azért, mert olyan sok bennünk a közös.
Mindig a város peremén, ahol földig érő házak faláról a süppedő járdára pereg a dohos vakolat, és a nyirkos kapualjakból kihűlt krumplileves meg kelkáposzta szagát vágja arcunkba a hideg szél. Soha nem a körutak csillogóan tiszta kirakatai előtt.
Mindig a rakodópart legalsó kövén ülve, sohasem feljebb pár lépcsővel.
A mi életünk olyan, mint az ereszcsatornák horganylemezén, kívül lefolyó esővíz. Mert mindig kintről befelé, soha nem belül. Kirekesztett bennünket a sors, vagy mi rekesztettük ki magunkat, nem tudom. De azt érzem, hogy kívül rekedtünk, és talán soha nem is tudtuk, milyen a többi, belül lefelé csorgó esőcsepp.
Mindig vonatok kattogó zaja, ahogy a kerekek a kilazult váltókon döccennek.
Mindig huzatos peronokon nyelve a szél kavarta port, soha nem bent, az állomásépület langyos cigarettaillatában.

 

A koszos peront elhúzott szájjal szemlélte, szürkülő bajusza rezgett a fintortól. Tudta, hogy itt, egyszer régen, amikor utoljára járt ebben a nagy, szétterülő, zsombékos láphoz hasonló városban, mosolygós vasúti alkalmazottak bólintottak rá barátságosan és némi csodáló tisztelettel, de a szürke valóság olyan erővel nehezedet rá, hogy elbizonytalanodott. Ugyanaz a pályaudvar lenne? Félrehúzódott, a tömeget soha nem kedvelte, a fal mellett állt egy darabig, aztán a resti felé indult. A bejárat előtt megállt, felnézett a kopott és poros portálra. Ez valaha mély borvörös színben pompázott, az üvegen arany betűk hirdették, hogy sörök, borok, pálinkák, rumok, esténként Rácz Lali muzsikál, és ott baloldalt, mindjárt az ajtó mellett, kövér, hasas figura futott szakácssapkában, feltartott kezében hatalmas tálon gőzölgő egész malac. Ettől valamiért jobb kedve lett, hangosan felnevetett, zónapörköltek, káposzták, kolbászok, virslik fogytak itt, ugyan ki rendelne egy restiben egész malacot, főleg sülve?

 

A falu, a völgybe leérkezve dupla kanyarba csavarodó út két oldalán álló házak sora. A Habsburgoknak tetszett volna valaha, ők szerették és kötelezően előírták ezt a településszerkezetet. De az idő nem áll meg, bár néhol lassabban mozdul. Mint például itt, a hegyek között. Másfél évszázad alatt mindössze két utcát nyitottak a főutcára nagyjából merőlegesen. Azok is rövidek. A város felől érkezőknek először egy dombra kell felkapaszkodniuk, onnan éles kanyart véve leereszkedniük. Az út mellett, balra, öreg ház áll, nem túl nagy, eredetileg vályogból épült. A sárból és törekből vetett tégla jó építőanyag, még itt a hegyek közt is, a télen-nyáron párás levegő és a nagy esők ellenére, kitart akár száz évig. A házat az egymást követő tulajdonosok később égetett téglából épített falakkal bővítették, cseréppel fedték. Most garázs is tartozik hozzá, a telket alacsony kerítés, és azon túl árok választja el az úttól.

 

A múlt század hetvenes éveinek elején, konkrétan 1972.-ben szólított a haza. Behívtak katonának.

Katonaidőm egy részét Pápán töltöttem. Ott volt abban az időben Közép-Európa legnagyobb katonai repülőtere. Amint az katonáéknál lenni szokott, időről időre kivittek bennünket a szabad levegőre, esőbe, hóba, sárba, télen és nyáron egyaránt. Ezt katonáéknál, fene tudja miért, gyakorlatnak nevezik. Minket például Kenyeribe hurcoltak igen sűrű rendszerességgel. Ha száraz idő volt, a vörös por belepte mindenünket, ruhát, fegyvert napokig tisztogathattunk egy ilyen kivonulás után. Ha esett… na, arról inkább semmit.

 

Az utcai lámpák hideg kékesfehér fénnyel világítanak, kora tavasztól tél elejéig. Márciusban hideg fény ömlik az esőtől fénylő úttestre. Májusi estéken fehér szikrák, lobbanások, ívek. A júliusi hőség nem fordul hűvösbe, a lámpák éles fényében szinte izzadnak az utcák, terek. Kékes fény dereng a poros akácok levelei közt augusztusi éjjeleken. Földig érő házak málló vakolata folyik le a járdákra a késő októberi esőben, az Üllői úti kandeláberek dermedt fényében vigasztalan látvány a klinikák megfeketedett kerítése. Mély árkokat rágott rá az idő. Minden csorbult kő, megrogyott tető, dőlt kapualj és dicsőségesnek mondott dicstelen idők golyó ütötte sebhelyei együtt és külön vetnek megnyúlt árnyékot az utcai lámpák könyörtelen, rideg fényében. Ez a fény közönyös. Észre sem veszi, mennyire elhanyagolt ez a városrész, félrefordítja tekintetét a szegénységről.

Aztán leesik az első hó, és ugyanazok a ferde lámpák meleg, barátságos fénnyel árasztják el a szűk utcák megsüllyedt gyalogjáróit. Ez a fény elsimítja a falak foghíjait, mindent tisztának, újnak, kedvesnek mutat.

Miért? Mitől?

 

„Vannak napok, amikor semmi sem…”

Tisztán hallja a víz zuhogását. A paneléjszakák megszokott zaja, valaki lehúzta a vécét, semmi különös. Nyúl a telefon után, három harminckettő. Ideje lenne aludni. A fal felé fordul, kicsit mocorog, derekához igazítja a takarót, egymásra csúsztatja a lábait, vállával feljebb tolja a párnát. Lassan süllyed, tompulnak a zajok, alig hallja az önmagától bekapcsoló autóriasztót. Fejéből kipárolognak a gondolatfoszlányok, langyos hullámok veszik körül. Már öntudatlan, amikor a másik oldalára fordul.

Megrándul, a bevésődött reflexek azonnal működnek: ha felriadsz, keresd az okát. Fülel, de csak a redőny neszezését hallja, odakint fúj a szél. Teljes a sötétség és csaknem teljes a csönd is. Kitapogatja a telefont. Négy húsz. Hanyatt fordul, kattan az olvasólámpa kapcsolója. A könyv után nyúl, fél kézzel ügyetlenkedik, a lapok közül kihull a könyvjelző, az ágy mellé esik. Felmordul, nem is tudja miért. Úgyis ki kell mennie.

 

Utasok lógnak a kapaszkodón, mint marionettfigurák egy mobil bábraktárban. Egymásnak dőlnek, össze-összeütődnek a gyorsulás vagy a lassulás következtében, valamennyien mindig egy irányba. A villamos, mint a kényszerű összezártság által létrehozott közösségi tér. Vannak, akik az ajtók felé nyomakodnak, vannak, akik szeretnének beljebb húzódni, és vannak, mindig vannak, akik megállnak az ajtóban.

Vietorisz Imre rendőrtörzsőrmester megérinti az útjában álló férfi könyökét, az rábámul. Nem moccan. – Ha volna olyan szíves... - mondja Vietorisz, a félbehagyott mondat végén lebegtetve a hangsúlyt, mintegy ezzel is érzékeltetve, hogy leszállna. A férfi kifejezéstelen szemmel néz Vietorisz arcába. Nyaka vastag, orra húsos, állát előretolja. Feje csillog, kopaszra borotvált. A borotvált fejű emberek három csoportra oszthatók: nehéz fiúkra, meg azokra, akik nehéz fiúnak szeretnének látszani, továbbá azokra, akik igyekeznek követni a trendet. Van még azután egy kis létszámú csoport, akik – mint kivételek – erősítik a szabályt. Ők azok, akik erősen kopaszodnak, és ahelyett, hogy ezt a tényt valamilyen mesterkedéssel leplezni próbálnák, jobbnak tartják gyérülő hajukat reggelente villanyborotva segítségével eltávolítani, ahogy annak idején Telly Savalas vagy Yul Brinner. Ebbe a csoportba tartozik Bruce Willis csakúgy, mint Vietorisz Imre, aki húszéves kora körül kezdett kopaszodni.

 

Kerekecske, gombocska, ott gurul a konzervdoboz.
A tányért elmostam, a lábast hagyom, nincs most kedvem vesződni vele. Beleteszem a tésztaszűrőt, mehet az egész a mosogatóba. Közben leverem a paradicsomkonzerv kiürült dobozát. Gurul, rálépek, kihajítom. Jöhet a sör.

Két, emeletes épület áll szorosan egymás mellett, gazos telken, törmelékhegyekkel és lomokkal körülvéve. Kinyitom a balkonajtót, az előbb a konyha ablakát is kitártam, hagy csapja ki a huzat a fokhagyma szagát. Eloltom a villanyt, és kilépek a kis erkélyre, az ósdi nyugágyon a csíkos vászon megreccsen, ahogy belé telepszem. Magam mellé teszem a hamutartót meg a cigarettás dobozt, rá az öngyújtót. Egyszerre próbáltam kicipelni mindent, az egyik sör lepottyan, hangos csattanással esik a kopott járólapra.
Kerekecske, gombocska, ott gurul a sörös doboz.

 

Megütöttem egy embert. Régebben se fordult elő túl gyakran és mindig azt reméltem, ha megöregszem, egyáltalán nem történik velem ilyesmi. Békés természetű vagyok, a vitákat se szeretem, ha hangosabb szóváltásba botlom nem vagyok rest átmenni az utca másik oldalára. Ha nézeteltérésem támad valakivel inkább kidumálom magam, igazat adok az illetőnek, előfordul, hogy fejet hajtok vagy meghívom egy pohár italra. A diplomáciai csatornák közül még ez válik be a legjobban.

 

Ha kíváncsi vagy rá, de csak akkor, ha tényleg az vagy, mert ha nem, inkább szólj és akkor nem tépem itt a pofámat hiába, lenyomjuk ezt a sört és húzok a halál hajára, az asszony így is kitért már a hitéből.

Na figyelj! A gengszterváltás évében érettségiztem, a fater úszott az örömben, levitt a Kozmához, akkor még megvolt az a kis csehó a Kőris utca sarkán, mit mondjak, dicsőségesen beseggeltünk.  Anyám vagy ötször megnézett bennünket, amikor az öreg Koltai hazatámogatott, mert nem hitte el, hogy azt látja, amit lát.
Csóró fater azt hitte, megyek vele a gyárba,  leteszem a különbözeti vizsgát és aztán elvégzem a technikus képzőt, minden oké, művezető lesz a fiából. Kurva nagyot csalódott, ami azt illeti. Júniusban kaptam kézhez az érettségi bizonyítványt, egy hónap múlva nem hogy gyár, de még munka sem volt, nem nekem, - nekem semmi -, de a faternak se.

 

Ketted

Van-e szabálya a rizsfőzésnek? – kérdezték a tanítványok.
A kellő pillanat felismerésében keressétek – válaszolt a mester.

Most egy tanítvány sem főzi kétszer ugyanúgy az ételét.
Milyen furcsa. A keresés oldja bennük a halálfélelmet.

 

Beleszédülni a mosogatóba, az sem rossz. Vagy odatenni a csirkét és elaludni. Gosztonyi néni majd átjön, elzárja a gázt és kiszellőztet. Amikor éjjel felébredsz hideg van, tehát bezárod az ablakot és nem emlékszel, mikor nyitottad ki. Reggel kimész a konyhába és ott találod a piros lábast a mosogatóban, benne víz, kiöntöd és bámulod a szénréteget az alján. Förtelmes szag a szemetesből, belenézel és kezd derengeni, hogy csirke, meg mai ebéd. Az elalvás és a mosogatóba szédülés között fél liter vodka a különbség. Mosogatóba részegen szédül az ember. Az alvás más eset. Aki levezet négyszáz kilométert – kétszáz oda, kétszáz vissza, plusz a rakodás –, az eléggé kivan. Égő szemmel nekiáll a főzésnek, közben letol két sört, meggyújtja a gázt a kaja alatt és elalszik. Jöhet Gosztonyi néni. Nagy baj lesz abból, ha meghal.

 

 

Áll az öregasszony a késői télben a pályaudvar bejáratánál. Előtte a járda vizes-hidegen csillog. Az olvadó latyakot alighanem elcsámpásodott, ősöreg hótaposójával rugdoshatta félre, kevéske biztonságos helyet készítve kartondobozának, ott a lába előtt. A dobozon, gondosan nejlonzacskóba bugyolálva, öklömnyi pogácsák. Egy zacskó, egy pogácsa. A nőn vastag kabát, tiszta de kopott kordbársony nadrág, amennyire megállapítható, tiszta az is. Fonnyadt almaarca épp csak kivehető a fejére tekert kockás sál redői közt. A szeme színe a frissen fagyott jégre emlékeztet.

Megállok tőle úgy két méterre oldalvást és cigarettát veszek elő, meggyújtom, közben rásandítok. Szinte a füst mögé bújva. Észreveszi hogy nézem, de nem reagál, nem fordul felém. Csak a kezét emeli meg egy kissé, épp csak… Szinte jelzésértékű a mozdulata, nehogy úgy érezzem, hogy tolakodó, hogy rám akarja tukmálni a portékáját. Csak a szeme villan felém egyetlen pillanatra, aztán közönyösen bámul valahová, a villamosmegálló irányába. A hó szakad, a hőmérséklet lassan nulla fok alá süllyed. Fázik a kezem. Végigszívom a cigarettám, a csikk sercenve fullad a hólébe.

 

Mentek a legények összekapaszkodva valami nyolcan - tízen az utca széltében, mert a gyalogjárón aligha fértek volna el. Arcuk kivörösödött, homlokukon csillogott a verejték, és a kis falu zengett a nótázásuktól.
„Kelj fel betyár ne aluggyál!
Éjfélt ütött az óra…”

Ércesen, hangosan recsegtették a frissen tanul, alföldi betyárnótát. Felvidéki fülük most szokott hozzá az idegen dallamhoz, szívük most érzett rá a dal tartalmára.
Amerre mentek, a házakban összenéztek, megcsóválták a fejüket. Mégis csak virágvasárnap…
Néhol felháborodtak talán, igaz, jobbára az asszonyok. A férfiak megértőbbeknek mutatkoztak: – A Teplánszky fiú, meg a barátja.

 

- András bá'! András bá'!
Kis kölyök áll szemközt a csőszkunyhóval, s kiabál vékony hangján. Szőke, gubancokban lógó haját meglobbantja néha a nyári szellő, a szürkés, szakadozott gatyából kikandikáló vékonyka lába szurtos a rászáradt sártól.
A szalma zsúppal fedett, vályogfalú kunyhó alacsony ajtaján öreg férfi bújik kifelé, arca borostás, nagyot nyög, amikor kiegyenesedik. Hideg, kék szemével szúrósan néz a gyerekre, lelógó, hófehér bajszát mérgesen mozgatja.
- Tán ég a határ, te? Mér kajdászol? Mit akarsz?
A vékonypénzű fiúnak eszébe sincs megijedni. Vigyorog az öreg csőszre, fejével maga mögé int.
- Csak azt, hogy gyüjjék kend a napra, oda ni!
- S az miért jó, hallod-e?
- Mert melegít.
Erre a bölcsességre a fehér bajszú férfi csak legyinteni tud. Bodzafa vastag, göcsörtös ágából faragott mankóját a hóna alá szorítja és elindul, közben szuszogva kérdezi:
- Oszt micsinájjak én tevéled a napon, te pocok?
- Hát mesíjje el, hun maratt a fél lába.
- Oszt hányszor mesíjjem még, hallod-e? 'Szen meséltem mán vagy háromszor.
A szőke kölyök boldogan vigyorog.
- Nem baj az. Még nem tudom fejbül.

 

A hagyományos lámpaizzó fénye meleg, barátságos. Az energiatakarékosé hideg, fehér. Halotti maszkká változnak tőle az árnyékok, éles szegletek lesznek a barátságos zugokból. Mély és sötét ráncok a bőr finom redőiből a szemzugokban, az ajak mellett a nevetőránc visszataszítóan elfeketül.
Károly átnyúl az asztal felett, megfogja Klári kezét.
– Ne törődj vele, majd megszokjuk.
– Hidegnek, piszkosnak érzek tőle mindent.
– De keveset fogyaszt.

 

A szőke fiúcska kiszaladt a konyhából. Megtámaszkodott, kis keze biztonságot keresve markolta a durva téglát, lábával tapogatta maga előtt a szürkésfekete betonlépcsőt. Sikeresen leevickélt, meztelen talpával boldogan tocsogott a pocsolyában. Szaladt az esőben, a vékony póló pillanatok alatt átázott rajta, pucér feneke világított az esti félhomályban. Nekiszaladt a drótkerítésnek, belekapaszkodott. Nevetve nézett át a kerítésen az utcára. Combközépig sáros lába rugózott, ujjai néha le-lecsúsztak a vizes dróthálóról, végül a lába kiszaladt alóla és fenékre tottyant, de csak nevetett.

Két erős kéz nyúlt a hóna alá és ő egyszerre felemelkedett, fel, egészen magasra, átlátott a kerítés felett. Az anyja rohant utána, amikor észrevette a nyitott ajtót.

– Hát te? Nem szégyelled magad, pucéran kiszaladni a házból? Kiszökni a jó melegből az esőre? Hát mit képzelsz te? Hogy gondolod te?

A gyerek nevetett, csak akkor lepődött meg, amikor az anyai tenyér nagyot csattant gömbölyű fenekén.

– Nem szégyelled magad? Jó legyél, mert elvisz a sárgabusz!

Ettől megijedt, sírásra görbült a szája. Nyáron a bolt előtt felszökött a távolsági buszra, az meg elindult vele. Azóta fenyegetik ezzel, ha gazemberkedik: elvisz a sárgabusz.

 

Történetem egy kisvárosban játszódik, annak is a szélén, ahol a rég használaton kívül helyezett iparvágány, mint egy kés kettős éle, vágja el a kertvárosi házak sorát a szántóföldektől. A felszámolt bánya, szövetkezetek és üzemek ebben a kisvárosban is ontották a rendszerváltás veszteseit. Nehéz sors jutott nekik, de azért nagy részük később mégis csak megtalálta helyét a világban. Történetem – mondom, mert az eset valóban megtörtént, élő tanúm rá az öreg Vajda Józsi bácsi. (Szegényt tavaly márciusban vitte el egy náthának indult súlyos megfázás. Bensőséges, szép temetése volt.)

 

Szemerkél a sűrű, apró szemű, hideg eső. Még ebéd után kezdett rá, elmosva a járda szélére kotort, városi levegőtől megfeketedett hó utolsó csíkjait. Megtisztul a város, most egy ideig csillog, kopottságát elrejti az ünnep.
Ahogy lement a nap, a sötét meghozta a ködöt is. Ne valami vastag, áthatolhatatlan, sűrű fehérségre gondolj, ami betakarja a gödröket és elrontja az úton lévők kedvét. Nem, ez csak afféle városi köd, ami inkább hangulatossá, kicsit titkossá teszi az estét, sárga udvart vonva a himbálódzó utcai lámpák köré, megtörve a fényeket. Hol összetorlódik kicsit, hol meg elillan, és sejtelmes hangokkal tölti meg a szűk, sötét, józsefvárosi utcákat. Az emberek kinéznek az ablakokon, a fejüket csóválják és örülnek, hogy odabenn vannak, jó melegben. Szájukban a vacsora megelőlegezett jó ízeivel otthagyják az ablakokat, és a konyha irányába kezdenek szimatolni. Esetleg bort töltenek, vagy valami más italt, kinél mi járja ilyenkor. Sokat számít persze az is, ki, mit engedhet meg magának. A gyerekek játszanak vagy rendetlenkednek, lopják a cukrot a fákról vagy eltörnek ezt-azt, ahogy az karácsony-esteken szokás náluk.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal