Szépirodalom

Mindig őt választották. Hagyta, sőt elfogadta. Sodródott, mert ez megfelelt neki. Királylány volt. Amit a lába elé hozott az élet, azért csak lehajolt és felvette: a sikereket, a munkát, a pasikat, a férjet. Nem tett érte, de élvezte. Kockázat nélküli, viszont kényelmes volt így az élet. Nővé érésétől ezt szokta meg. Most már azonban ezt is unta. Úgy érezte, ideje váltani, valami mást kipróbálni. Azért nem nagyon újat, és csak úgy, hogy ami már megvan, ne vesszen el. Ezúttal is biztonsági játékot akart. Ő semmiképpen se sérüljön – és talán – más sem. Önző volt, mint mindig.

Tűzvirág szonett

Furcsa így, a vak decemberünk után
ködre felköhögve némi füstös ízt,
hogy kezemre láthatatlanul simíts,
míg körömre ég a félbetört gyufám.

Úgy aludtak itt a varjak ülte fák,
mint a régi sztárok ósdi filmeken,
míg a fényre rebbenő szemek felett
lángszirom hasítja át a félhomályt.

Szmogba festve, színre bontva fényhidak
húznak át, jövőbe nyitva új utat,
míg a völgy felé lenézve megszakad

most a gondolat. Hisz így: a tél mulat.
Bár az évutó petárda tűz alatt,
bennem egy kevéske... sárga nyár maradt.

Amikor az intellektus az ösztönök fölé nő

Amikor az árnyak a függönybe bújnak és az éj ajka vérbő,
az intellektus az ösztönök fölé nő.
Pedig itt ölelsz almazöld hálóingben, elpilledsz –
a talpad a combomon hideg pille.

Nekem a szemhéjam alatt egy vers van kivetítve.
Mint akinek a hattyú húsa kell, nem a fensége, eleganciája,
s vágyik egy egyszerű sült libára,
s mint aki a csókok tavából szavakat meríthet.

S akinek csak szemantika a nyelvek orgiája,
azon csak egy csinos, esztétikai szótár segíthet.
Mert úgy keresem, szomjasan, a bőröd alatt a rímet,

mint akit leigáz s megigéz a Logosz ornamentikája.
S közben szerelmünket a lelkiismeret abálja.
Hogy a mű felfalhassa majd, mint ejaculatio a vágyat.

Így lesz a test: írás. Telitalálat.

(„I hope someday you’ll join us

And the world will be as one”)

Közönséges, szürke, városi galamb volt, az a szemtelen fajta, ami csapatokba verődve lepi el a járdát a cipőd orrától néhány centire, és bosszús megtorpanásra késztet, mindig olyankor, amikor ziháló tüdővel rohansz a munkahelyed felé, igaz, te mindig rohansz, ziháló tüdővel, a munkahelyed felé, imagine no possesions, i wonder, if you can…. Rohansz, mert az ügyeskedő lógás és a trehány, összecsapott munka néha még megbocsátható, de a késés bűn, főbenjáró, látványos, dokumentálható bűn, ami azonnali munkahelyvesztést von maga után, és ez a te esetedben egyenlő lenne a hajléktalansággal és az éhhalállal, wisst ihr, wie einfach es ist, ohne Geld zu leben, man muss nur Brenneseln essen, micsoda képtelenség….(?)

szemétből kiszedett madár

jaj látja-e édesapám
lócsontváz lépdel kecsesen
közeleg a fekete batár
ahol a madár se jár
szeméthegy fölött röpül a madár
foglyul ejti a csillogás
szemüket a csillagok behunyják
vigyázz!
itt csillagszórók leledznek
de viharvertek
járhatunk lehajtott fejjel
hogy a kidobott karácsonyfa
fakózöldjét öröknek lássuk
s a színes papír elvakítson
miből a cukorkát
mind kieszegették
gyermekei az ambivalens anyának 

Menekülés

Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből

Másnap, 2030. március 15-én hajnalban esni kezdett az eső. Alig több mint egy hét telt el az Áramszünet Kezdete óta. Attól fogva mindig így neveztük azt, ami 2030. március 5-én kezdődött, majd 7-én beteljesedett: Áramszünet. Így, nagy kezdőbetűvel. Március 5-ét és 7-ét pedig az Áramszünet Kezdeteként emlegettük. A későbbiekben találkoztunk olyanokkal, akik Végnek, Összeomlásnak, Nagy Romlásnak, vagy éppen − holott nem egy, de két napon történt − Annak A Napnak nevezték a civilizáció egyik pillanatról a másikra bekövetkező megszűnését, mi azonban Kírával mindvégig megmaradtunk az Áramszünet kifejezésnél. Itt, Menedéken is ezt a szót használja mindenki. Találó, pontos és hiteles szó. A tapasztalat bebizonyította, hogy kizárólag az áram tartotta életben azt a régi világot...

Álltam Kíra szobájának ablakában és bámultam az esőt. Világéletemben szerettem bámulni az esőbe. Élveztem, ahogy csorognak lefelé az esőpatakocskák az üvegen, egymásba futnak, egyesülnek, szétválnak, tavacskákká duzzadnak, hogy pár másodperc múltán több ágú csermellyé szakadjanak szét.

kit elkapott valaha forgatag

tudja hogy az előrehaladás

egyszerre visszatérés is

folyton ugyanabba a pontba

helyzetbe

állapotba

Gyermekkorom kézzelfogható bizonyítéka Isten létezésére a dombtetőn állt, a templom előtt. A lemenő nap fényében vörösen izzott. Magas volt, masszív, vörösfenyőből ácsolták. Dúsan faragott díszítése, titkosírással készített fába vésett üzenet. Angyalok szerelméből születhetett. Ehhez foghatót, még soha nem láttam. Egymillió kereszt közül is bárhol felismertem volna.

A faluban takaros kis kerítések sorjáztak, úgy díszítették a portákat, mint csinos gyöngysor a szépasszony nyakát. Amikor a nagyvárosból hazatértem, mindig megszámoltam, hogy az utca elejétől hány kerítésléc szegélyezi az utat a házunkig. Gyerekkoromban szintén ezt csináltam. Terápia volt, megnyugtatott. Az utca elejétől a házunkig pontosan ötszázharminc léc mutatta az utat. Miután elszakadtam a szülői háztól, pánikrohamok gyötörtek. Ilyenkor lehunytam a szemem és számolni kezdtem a kerítésléceket. Tökéletes terápia, tökéletes biztonság: az anyai ölelés, édesapám simogatása, testvéreim kacagása.

Prágai Tamás emlékére

Ő elment – átkelt a szivárvány alatt.
Megtörtént az, mire senki sem vágyik, 
ellépdelt halkan a halálos ágyig,
így lett megtört testből kilépve szabad.

Félünk-imádkozunk szédülő fejjel,
remélve, neki most örökre jó lett –
ha létezel odafenn, Uram, mondd meg,
megpihen tágas öledben az ember?

Percből nyílt neki örökkévalóság,
amely lágyan elsimította sorsát,
fojtott reményből vágyott túlvilág.

Számunkra pedig bizonysággá vált hit –
megtörtént az, mire mindenki vágyik:
a fényben ragyog az éjszakákon át.

Bogáti végighúzta tenyerét borostás arcán, azon töprengett, vajon megúszhat-e még egy napot borotválkozás nélkül? Kézfejével is megsimította az állát, igen sercegtek azok a borosták. Vágjon bele a villám! Utálta a reggeli tortúrát, de muszáj lesz megnyúznia magát, mert az asszony nem állhatja, ha szőrös.

Erőgyűjtésképpen a kredenchez óvakodott, csendben kiemelte a zöld, literes üveget, kihúzta belőle a dugót. Az halkan cuppanva csúszott ki az üveg száján. Óvatlanságáért komoly árat fizetett. Az elsötétített szobából felharsant felesége hangja: - Teszi vissza azt a rohadt üveget? Má korán reggel nem bír magával?

Az autópályán

Fák üveggömbje 
az autópálya mentén. 
Szabályos ősz. 
Beteljesült. 
Villogó virágkarók. 
A busz ember 
nagyságú, riadt 
pillangókat húz 
maga után, 
később 
feltűnnek 
a piros reklámfeliratok 
a betonfalakon. 
Hannover. 

Álltam a sír szélén.

Körülöttem fekete ruhába öltözött, síró madarak. Embermadarak, akik küzdöttek a fájdalommal, a kétségbeeséssel. Fájt a búcsú nekem is, valahogy mégsem tudtam haladni a szertartás menetével. Egy-egy szófoszlány el-el jutott a tudatomig, de a gondolataim máshol jártak.

Álltam a sír szélén és a tekintetem a távolba révedt. Mennyire kicsiny vagy gyermekkorom faluja! Hány évet, majd nyarat töltöttem el itt, ezek között a házak között, a dombok között. Ismertem itt minden szegletet, minden kaptatót, minden botjára támaszkodó öreget.

Rálel, nyugszik, elsirat

a fácán kéri, menjünk templomba.
jó.
ülünk ott.
táskájában van termosz,
forrókávés termosz,
fázunk nagyon,
hát előveszi, tölt.
és mondja, itt lakik,
innen megy dolgozni,
innen jár a kávéért.
de lakni, csak este szokott.
ha gondolom, maradjak.

Katalógus cédulák

Abdulah Sidran

A határőrök mindig megbámulták az útlevélképemet,
akkoriban a jugó vámosokkal meg kivált sosem lehetett tudni.
Legutóbb a micsodámba is belenéztek,
súgta fülembe vihogva a mellettem ülő,
szépszemű szegedi patikusné,
s én máris veszni láttam a zoknimba csúsztatott
összesodort húszdollárosaimat, de szerencsés napunk volt,
még csak lassítanunk sem kellett a határhoz érve.
A főtér izzó kövére okádta ki a busz a szomjazó magyarokat,
Paul Anka behízelgőn zengte felénk: You are my deeeestiny,

~ Az ágy=sziget (M. Leiris) kijelentésen töprengeni ébredés után. Utána azon, hogy milyen lehet az élet saját ágy nélkül. Ezután azon gondolkodni, ki mindenki aludt ebben az ágyban, lakásban... Halt-e meg valaki a szobában? Igen? Mit láthatott a haldokló? Egyedül volt-e, vagy orvos, rokonok álltak az ágy mellett? Közben a mennyezet nézni.

~ Felkelni, felöltözni. A fürdőszobában nem nézni a tükörbe, arra gondolni, hogy ma egész nap nem tudom, milyen az arcom.

mi marad amit hazavihetnénk
előre csomagolt mozdulatainkból
az arcunkra festett nevetésből
az illendőség határain belül rekedt
kíváncsiságból a túlöltöztetett vágy
nevetséges kitakarózásaiból a járt
utak járhatatlanságából a csavargó
boldogság kiéhezett tekintetéből
néhány őszintének látszó villanás
a szánalom ügyetlen szómorzsái
pár ujjbeggyel felszedett érintés
egy madár se látta ölelés

Azt hitte, hogy egészen egyedül van az örök hó világában, ahol minden csendes és fehér. Szerette volna elhitetni magával, hogy egyedül van, nem várja lenn a völgyben fegyveres kíséret, díszes gyaloghintó és királyt megillető pompa. De azon a ponton, ahol most állt, valóban nem látszott semmi, csak a hó. Egyedül vagyok, gondolta. Kicsit fájt a szíve, ugyanakkor elégedett volt. Valamennyi ellenségét legyőzte. Megérdemli ezt a kevés nyugalmat, a hóország magányában.

A három barát beérkezett a korábbról ismert állomásra. Máskor nem szokta a bemondó, de valamiért talán különlegesnek érezte az alkalmat, „Szegletfa...” ismételte háromszor, majd folytatta. „Vonat indul a második vágányról Nagyfalva felé.” A köztes megállókat unhatta felsorolni a mikrofonnál ülő, mert ezt éppen elégnek találta közölni.Leugrottak, bizonyos társaságban húsz éves kor alatt nem szokás lépcsőt járni. Még ott éktelenkedett arcukon a végigpoénkodott út túlzott derűje.

Pánik

Újhold,
felhős égbolt,
árva csillagok.
Fél szobára elég
gyertyafény,
égett gyufa szaga.

Lemosom a tűzfoltot,
leporolom a sebeket,
hegeket magamról,
lepöckölöm a szemölcsöket,
az anyajegyeket,
átlagosra gyurmázom az arcom,
a testem.