Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Ha kíváncsi vagy rá, de csak akkor, ha tényleg az vagy, mert ha nem, inkább szólj és akkor nem tépem itt a pofámat hiába, lenyomjuk ezt a sört és húzok a halál hajára, az asszony így is kitért már a hitéből.

Na figyelj! A gengszterváltás évében érettségiztem, a fater úszott az örömben, levitt a Kozmához, akkor még megvolt az a kis csehó a Kőris utca sarkán, mit mondjak, dicsőségesen beseggeltünk.  Anyám vagy ötször megnézett bennünket, amikor az öreg Koltai hazatámogatott, mert nem hitte el, hogy azt látja, amit lát.
Csóró fater azt hitte, megyek vele a gyárba,  leteszem a különbözeti vizsgát és aztán elvégzem a technikus képzőt, minden oké, művezető lesz a fiából. Kurva nagyot csalódott, ami azt illeti. Júniusban kaptam kézhez az érettségi bizonyítványt, egy hónap múlva nem hogy gyár, de még munka sem volt, nem nekem, - nekem semmi -, de a faternak se.

 

Ketted

Van-e szabálya a rizsfőzésnek? – kérdezték a tanítványok.
A kellő pillanat felismerésében keressétek – válaszolt a mester.

Most egy tanítvány sem főzi kétszer ugyanúgy az ételét.
Milyen furcsa. A keresés oldja bennük a halálfélelmet.

 

Beleszédülni a mosogatóba, az sem rossz. Vagy odatenni a csirkét és elaludni. Gosztonyi néni majd átjön, elzárja a gázt és kiszellőztet. Amikor éjjel felébredsz hideg van, tehát bezárod az ablakot és nem emlékszel, mikor nyitottad ki. Reggel kimész a konyhába és ott találod a piros lábast a mosogatóban, benne víz, kiöntöd és bámulod a szénréteget az alján. Förtelmes szag a szemetesből, belenézel és kezd derengeni, hogy csirke, meg mai ebéd. Az elalvás és a mosogatóba szédülés között fél liter vodka a különbség. Mosogatóba részegen szédül az ember. Az alvás más eset. Aki levezet négyszáz kilométert – kétszáz oda, kétszáz vissza, plusz a rakodás –, az eléggé kivan. Égő szemmel nekiáll a főzésnek, közben letol két sört, meggyújtja a gázt a kaja alatt és elalszik. Jöhet Gosztonyi néni. Nagy baj lesz abból, ha meghal.

 

 

Áll az öregasszony a késői télben a pályaudvar bejáratánál. Előtte a járda vizes-hidegen csillog. Az olvadó latyakot alighanem elcsámpásodott, ősöreg hótaposójával rugdoshatta félre, kevéske biztonságos helyet készítve kartondobozának, ott a lába előtt. A dobozon, gondosan nejlonzacskóba bugyolálva, öklömnyi pogácsák. Egy zacskó, egy pogácsa. A nőn vastag kabát, tiszta de kopott kordbársony nadrág, amennyire megállapítható, tiszta az is. Fonnyadt almaarca épp csak kivehető a fejére tekert kockás sál redői közt. A szeme színe a frissen fagyott jégre emlékeztet.

Megállok tőle úgy két méterre oldalvást és cigarettát veszek elő, meggyújtom, közben rásandítok. Szinte a füst mögé bújva. Észreveszi hogy nézem, de nem reagál, nem fordul felém. Csak a kezét emeli meg egy kissé, épp csak… Szinte jelzésértékű a mozdulata, nehogy úgy érezzem, hogy tolakodó, hogy rám akarja tukmálni a portékáját. Csak a szeme villan felém egyetlen pillanatra, aztán közönyösen bámul valahová, a villamosmegálló irányába. A hó szakad, a hőmérséklet lassan nulla fok alá süllyed. Fázik a kezem. Végigszívom a cigarettám, a csikk sercenve fullad a hólébe.

 

Mentek a legények összekapaszkodva valami nyolcan - tízen az utca széltében, mert a gyalogjárón aligha fértek volna el. Arcuk kivörösödött, homlokukon csillogott a verejték, és a kis falu zengett a nótázásuktól.
„Kelj fel betyár ne aluggyál!
Éjfélt ütött az óra…”

Ércesen, hangosan recsegtették a frissen tanul, alföldi betyárnótát. Felvidéki fülük most szokott hozzá az idegen dallamhoz, szívük most érzett rá a dal tartalmára.
Amerre mentek, a házakban összenéztek, megcsóválták a fejüket. Mégis csak virágvasárnap…
Néhol felháborodtak talán, igaz, jobbára az asszonyok. A férfiak megértőbbeknek mutatkoztak: – A Teplánszky fiú, meg a barátja.

 

- András bá'! András bá'!
Kis kölyök áll szemközt a csőszkunyhóval, s kiabál vékony hangján. Szőke, gubancokban lógó haját meglobbantja néha a nyári szellő, a szürkés, szakadozott gatyából kikandikáló vékonyka lába szurtos a rászáradt sártól.
A szalma zsúppal fedett, vályogfalú kunyhó alacsony ajtaján öreg férfi bújik kifelé, arca borostás, nagyot nyög, amikor kiegyenesedik. Hideg, kék szemével szúrósan néz a gyerekre, lelógó, hófehér bajszát mérgesen mozgatja.
- Tán ég a határ, te? Mér kajdászol? Mit akarsz?
A vékonypénzű fiúnak eszébe sincs megijedni. Vigyorog az öreg csőszre, fejével maga mögé int.
- Csak azt, hogy gyüjjék kend a napra, oda ni!
- S az miért jó, hallod-e?
- Mert melegít.
Erre a bölcsességre a fehér bajszú férfi csak legyinteni tud. Bodzafa vastag, göcsörtös ágából faragott mankóját a hóna alá szorítja és elindul, közben szuszogva kérdezi:
- Oszt micsinájjak én tevéled a napon, te pocok?
- Hát mesíjje el, hun maratt a fél lába.
- Oszt hányszor mesíjjem még, hallod-e? 'Szen meséltem mán vagy háromszor.
A szőke kölyök boldogan vigyorog.
- Nem baj az. Még nem tudom fejbül.

 

A hagyományos lámpaizzó fénye meleg, barátságos. Az energiatakarékosé hideg, fehér. Halotti maszkká változnak tőle az árnyékok, éles szegletek lesznek a barátságos zugokból. Mély és sötét ráncok a bőr finom redőiből a szemzugokban, az ajak mellett a nevetőránc visszataszítóan elfeketül.
Károly átnyúl az asztal felett, megfogja Klári kezét.
– Ne törődj vele, majd megszokjuk.
– Hidegnek, piszkosnak érzek tőle mindent.
– De keveset fogyaszt.

 

A szőke fiúcska kiszaladt a konyhából. Megtámaszkodott, kis keze biztonságot keresve markolta a durva téglát, lábával tapogatta maga előtt a szürkésfekete betonlépcsőt. Sikeresen leevickélt, meztelen talpával boldogan tocsogott a pocsolyában. Szaladt az esőben, a vékony póló pillanatok alatt átázott rajta, pucér feneke világított az esti félhomályban. Nekiszaladt a drótkerítésnek, belekapaszkodott. Nevetve nézett át a kerítésen az utcára. Combközépig sáros lába rugózott, ujjai néha le-lecsúsztak a vizes dróthálóról, végül a lába kiszaladt alóla és fenékre tottyant, de csak nevetett.

Két erős kéz nyúlt a hóna alá és ő egyszerre felemelkedett, fel, egészen magasra, átlátott a kerítés felett. Az anyja rohant utána, amikor észrevette a nyitott ajtót.

– Hát te? Nem szégyelled magad, pucéran kiszaladni a házból? Kiszökni a jó melegből az esőre? Hát mit képzelsz te? Hogy gondolod te?

A gyerek nevetett, csak akkor lepődött meg, amikor az anyai tenyér nagyot csattant gömbölyű fenekén.

– Nem szégyelled magad? Jó legyél, mert elvisz a sárgabusz!

Ettől megijedt, sírásra görbült a szája. Nyáron a bolt előtt felszökött a távolsági buszra, az meg elindult vele. Azóta fenyegetik ezzel, ha gazemberkedik: elvisz a sárgabusz.

 

Történetem egy kisvárosban játszódik, annak is a szélén, ahol a rég használaton kívül helyezett iparvágány, mint egy kés kettős éle, vágja el a kertvárosi házak sorát a szántóföldektől. A felszámolt bánya, szövetkezetek és üzemek ebben a kisvárosban is ontották a rendszerváltás veszteseit. Nehéz sors jutott nekik, de azért nagy részük később mégis csak megtalálta helyét a világban. Történetem – mondom, mert az eset valóban megtörtént, élő tanúm rá az öreg Vajda Józsi bácsi. (Szegényt tavaly márciusban vitte el egy náthának indult súlyos megfázás. Bensőséges, szép temetése volt.)

 

Szemerkél a sűrű, apró szemű, hideg eső. Még ebéd után kezdett rá, elmosva a járda szélére kotort, városi levegőtől megfeketedett hó utolsó csíkjait. Megtisztul a város, most egy ideig csillog, kopottságát elrejti az ünnep.
Ahogy lement a nap, a sötét meghozta a ködöt is. Ne valami vastag, áthatolhatatlan, sűrű fehérségre gondolj, ami betakarja a gödröket és elrontja az úton lévők kedvét. Nem, ez csak afféle városi köd, ami inkább hangulatossá, kicsit titkossá teszi az estét, sárga udvart vonva a himbálódzó utcai lámpák köré, megtörve a fényeket. Hol összetorlódik kicsit, hol meg elillan, és sejtelmes hangokkal tölti meg a szűk, sötét, józsefvárosi utcákat. Az emberek kinéznek az ablakokon, a fejüket csóválják és örülnek, hogy odabenn vannak, jó melegben. Szájukban a vacsora megelőlegezett jó ízeivel otthagyják az ablakokat, és a konyha irányába kezdenek szimatolni. Esetleg bort töltenek, vagy valami más italt, kinél mi járja ilyenkor. Sokat számít persze az is, ki, mit engedhet meg magának. A gyerekek játszanak vagy rendetlenkednek, lopják a cukrot a fákról vagy eltörnek ezt-azt, ahogy az karácsony-esteken szokás náluk.

 

Állok a baromfiüzlet előtti sorban, a nagycsarnokban. Generációk állnak… Ahogy Voga & Turnovszky megénekelte annak idején. Lassan haladunk, csoszogva, jön Karácsony, ilyenkor mindenki valamivel többet, valami mást, kicsit többért, mint egyébkor.

Előttem idős néni hatalmas, gyékényből font szatyorral, ilyet is a hetvenes évek közepén láttam utoljára, akkor is Nyíregyházán, a piacon. Nincs az idős asszonyon semmi különös, vele egyidős kabátja szürke, nyaka köré zöld sálat tekert, fején hatalmas, lila kötött sapka. A lábán barna, magas szárú, végig fűzős cipő. Pont olyan, mint nagyanyámé volt. (Az ő cipőjének nyelvét kivágtam egyszer, mert kellett a bőr a csúzlimhoz.)

 

Úgy képzelem, az ősznek száraz, barna és ráncos a keze. Olyan kis repedésekkel, mint a hársfák törzsén, kérgén. (Neked is feltűnt, hogy egyik-másik fának szinte bőre van?) Botorság, tudom, hiszen kérge van, de ezzel nem foglalkozom, mert akkor odajutok, hogy igyunk még egy kávét és hagyjuk az egészet a fenébe, végtére is micsoda gondolat ez? Keze, az ősznek?
De én valahogy gyerekkorom óta így érzem, ráncos, és száraz, és barna.
Milyen lehet az érintése? Na, látod, ez az, amit gyerekkoromban nem tudtam elképzelni. Egy kölyök, emberpalánta, csak a nyár kezének érintését érezheti, legfeljebb még a tavaszét. Már persze az anyai kéz simogatásán túl.
Ide sorolandó még az apai – sőt, atyai – kéz érintése, természetesen, csak ha érintésnek értelmezzük a nyakleveseket és egyéb fizikai ráhatásokat, amelyeket az atya szinte napi rendszerességgel oszt ki fajfenntartása vásott gyümölcsének. (Jó, persze, tudom én, azért az atya is szereti az ő magzatját, rajong érte természetesen, de az atya nem csak olvasta, értelmezte is a Bibliát, abban meg ott áll:
– „A büntetésnek pálcáját meg ne fékezzétek!”)
Én bizony nem bántam volna, ha apám nem ennyire tájékozott a klérus dolgaiban, és főként, ha erről nem világosítja fel anyámat is.

 

Áll az ablaknál, bámulja a szakadó esőben ázó úttestet. A szemközti ház faláról a cseppek leverik a vakolatot, piszkos-sárga csíkban folyik a víz a megsüppedt gyalogjárón keresztül a kanális felé.
– Micsoda ótvar. Bádogváros…  - motyogja maga elé.
Megborzong, becsukja az ablakot, orrát szúrja a függöny áporodott füstszaga. Hét végén mosni kell.
Háta mögött csosszanó zaj, Magda jön a fürdőszobából, papucsa megcsúszott a konyha kövén, még nedves a kő, nemrég mostak fel. Megáll a háta mögött, átöleli.
– Gyere feküdjünk le. Fáradt lehetsz.
Nem szól, bólint. Fáradt. Az biztos.
Magda csípője lágyan hullámzik, nyaka tövén, a válla felett a finom bőr enyhén szantál illatú. Hamar ellobban a vágy, összebújnak, egymásba fészkelnek. Fázó madarak összekucorodva.

 

Áll az öreg férfi a tűző napon. Hajnalban vihar volt, de a hőség felszívott már minden tócsát, a levegő fullasztóan párás, a föld csontszáraz a kitaposott, zörgő fűcsomók között. Az öreg lábán félretaposott edzőcipő, zoknit nem visel, a cipő fűzője kókadtan lifeg. Rövid, kinyúlt, keresztben csíkos pamutnadrágja domborodó hasa alá csúszott, szára visszakunkorodik a csontos térd fölé, lábszárán kékesen világítanak a visszerek.

 

kenyérAnyám

– Ilonkám, megkaptam.
– A gyerek majd leszalad érte, Ancsa.
Dühös voltam. Az a gyerek én leszek, ez nyilvánvaló. Egyke vagyok, az egykeség minden negatívumával. Nálunk szinte naponta válik valósággá a klasszikus pesti vicc. Anyám felsóhajt: – Valaki leszaladhatna a szeméttel…
Mire apám, engem nézve szigorral: – Nem hallottad, mit mondott anyád?
Én is vagyok valaki a családban.

Ancsa a tejcsarnok eladója és vezetője egy személyben. Inkább széles, mint magas, szőkére hidrogénezett haját hatalmas kontyba fésüli és akkora mellei vannak, de akkorák! A prepubertás kor mohó érdeklődésével bámuljuk minden nap, tíz év körüli életkorban a szexus még talány, megfejtésre váró rejtély, de azért vannak homályos elképzeléseink, másod-, sőt harmadkézből származó információink. Ezek valódiságáért persze senki nem szavatol, ebből később, három-négy év múlva lesznek majd galibák, de még nem tartunk ott. Most, aki teheti lopva bámul befelé az üzletbe mint Ábrahám az ígéret földjére, melynek határát az Úr rendelése szerint nem léphette át.

 

Misi elutazna

Misi bepakol bőröndjébe.
Szabályos négyzet alakú ingeit
pontos fedéssel egymásra helyezi.
Az egyiknek megigazítja a nyakát.
Két szigorúan vasalt nadrág és az
alsóneműk. Kettő pulóver, cipő.
Egy papucs, egy törülköző.
Misi lefekszik az ágyra.
Térdhajlatai alá
csúsztatja
kezét
és
gondos
mozdulatokkal
összehajtogatja magát.
Lesimítja az éleit. Nézi a plafont.
Nincs senki, aki bőröndbe tegye. Megint marad.

 

Kézrátétel

Rátették a kezüket az utcákra. Az utcák felkunkorodtak.
Rátették a kezüket az országra. Kormos, kiégett házak.
Rátették a kezüket a fejekre. Vérben és hadrendben állnak.
Az ablakok kitörtek. Az ajtókat nem lehet bezárni.
Kasszáik vannak és vas villákban laknak a magaslatokon.
Rézhúrokat feszítenek a futók elé.
Száraz káposztareszelék a szívük.
Tenyerük alatt elolvadt lelkiismeret. Lenyalják.
Ragacsos testedet kullancshalomba mártják.
Nyikorognak a síneken. Csigák. Okét mutatnak.
Felnyitják fejedet. Dió az agyad.
Nyugalmat akarnak, ezért eszik.
Kitisztul a szemük, mikor beleélveznek a kútba.
Az átlátszó, sötét vízben lassan merül a fehér ondó.

 

A padlón guggol, onnan pillant fel rám. Feltette a nagy kérdést, és várja a választ. Rezzenéstelen maradok; nem hagyhatom, hogy olvasson a gesztusaimból.

– Na? – kérdi. Ívbe húzódik a bal szemöldöke, ahogy féloldalasan néz.

Lassan lehajtom a fejem, épp csak annyira, hogy a szemüveg kerete felett nézek rá. Talán összehúzhatom a szemöldököm is, csak ne vegye haragnak. Igen, azt hiszem, egy félig-meddig összevont szemöldök még nem szolgál a szándékommal ellentétes célt. Határozott pillantást kölcsönöz, de nem jelent kinyilatkoztatást. Kivárásra játszom, hátha magától eláll a tervtől.

Úgy tűnik, eléggé semleges maradtam, de ő még nem vetette be minden fegyverét. Számítok rá, hogy a mosoly következik.

Jól sejtettem. Halványan elmosolyodik, ezzel akar megpuhítani. Kedves ajka hangyamászás-sebességgel húzódik oldalra, azután a sarka elindul felfelé.

 

Úgy döntöttem, zárolom a Hobbes-esettel kapcsolatos bizonyítékok egy részét, s ezekkel együtt az itt álló összegzés is széfbe kerül. A pénzügyi tranzakciókat dokumentáló iratok mellett a csomag tartalmaz egy bűvészmutatványokhoz használt könyvet, illetve háromféle port és két különös kődarabot, melyeknek egyikét sem sikerült teljes bizonyossággal azonosítani.

Alulírott Scott McGrow, az arkhami rendőrkapitányság hadnagya és nyomozója ezennel kijelentem, hogy az alábbiakban foglaltak az utolsó szóig a történtek hiteles elbeszélését őrzik. Esküszöm az Írásra, hogy mindezt testi és elmebeli képességeim teljes birtokában írom, amellett magam is tisztában vagyok vele, hogy az eset számos ponton homályos maradt. A bizonyítékok zárolásának oka pontosan ez; az említett homályos pontok egy megbomlott elme lázálmai közé vezetnek, s szem előtt tartva a feltehetőleg néhai Arthur Hobbes tisztességét, jobb, ha egy időre feledésbe merülnek. Amellett úgy vélem, ha feltépnénk velük a gyászoló özvegy sebeit, azzal csak felesleges fájdalmat okoznánk.

Az alábbiakhoz még hozzá kell fűznöm, hogy az eset jobb megértése érdekében időnként a képzelet tájaira tévedve megpróbálom leírni, mi játszódhatott le Hobbes úrban az egyes események kapcsán.

 

Ryan nem túl lassan, de azért kényelmesen húzta végig a szikét a renyhe mellkason. Figyelte, ahogy az apró penge nyomán felfeslik a bőr, feltárja az alatta rejlő fehér hájat és vörös húst. Az elmetszett erek nedvesen csillogtak, de már nem eresztették ki tartalmukat.

Az orvos szerint a fickót szívroham vitte el, de neki, a kórboncnoknak kellett kiderítenie, hogy valóban így történt-e vagy sem. A rutinnal kezdte: külső vizsgálat, azután áttért a belső szervekre.

Szikével átvágta a hasfalat és egyesével kiszedegette, megnézte a szerveket. A gyomor tartalmát külön zacskóba öntötte. Ezután szövetmintákat vett az egyes szervekből és az egészet becsomagolta, hogy elküldje a toxikológiára. Mindig vigyázott, hogy szabályszerűen járjon el.

Aprólékosan végignézte a bőr, a háj és az izmok keresztmetszetét, hogy talál-e bármilyen elváltozást, de a túlsúlyosakra jellemző lerakódásokon kívül semmit sem lelt. Összevarrta a néhai Gabriel MacCarthyt és letörölgette, majd áttolta a testet a hűtőbe.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal