Szépirodalom

Rég bent rekedt, messzi csendben

egy sem nyikordul ördögszekér.

Halkan nyit be, hang se rebben,

ha csendgyárába hazatér a tél.

Gyermekei görbe árnyak,

száz vákuumba dermedt körvonal.

Végtelen vonalban állnak,

ahogy a fény bús léptén elinal.

káoszbébi

mostanában
nem foglalkozom testekkel

gödörbe hamvasztóba
kerül úgyis mindahány

szeretettek szeretetlenek
végül összekeverednek
a nagy hamvederben

sírni az egyetlen
dolgom velük értük

egy reggel ültetett fa
estére nem vet árnyékot

a levegőben furcsa rémálmok

rettegések keringenek
félelmetes drónok

Szatírok

Mókusnak nevezték, mert amikor egy nyáron kopaszra nyíratta a fejét, elfelejtette a füle felső fertályáról leborotváltatni a hosszú, vöröses szőrszálakat. Egy ideig próbálkozott a Hiúzzal, elvégre annak is van pamacs a fülén, de a Mókuson már nem tudott változtatni, szinte napok alatt berögzült. Attól fogva a söténdi Körülszaros teljes törzsközönsége és mind a két pultos lány így szólította.

− Annak legalább nagy farka van – vigasztalta egy borízű hang −, a hiúznak meg csak valami kis csökevény.

− Hát, amelyik farok számomra lényeges, az biztos nagyobbra nő egy hiúznak, mint egy mókusnak, bakker – kesergett Mókus.

A szerelem ideje

A bánat lakói kétségbeesetten

keresik egymást a szívligetben.

Egy férfi a székét a folyón át

a fák közé viszi. Van három

csillaga, nyilván ezredes.

Nem orosz, amerikai.

Szellő korholja a lusta gallyakat,

hogy végre mozduljanak.

Azért az árvalányhajat képes

befonni, jöjjön hát valaki, és

Möbius-szalaggal kösse be.

Fehér a világ. Az ágyak, pontosan három, egymás mellett, öreg darab mind. Kurblival emelhető a fejrész, a tüdőbeteg nem fekszik vízszintesen, ha akarna sem tudna, kurblizik inkább, hörögve, köhögve állítja be az ágyat, majd beledől, miközben színes karikákat vizionál a plafonra. A fejeknél oxigén bugyborékol, vékony, zöld csövekre kötve fekszünk itt, mint gyufaszálak a dobozban, csendesen, fejünk egy vonalban, bármikor ellobbanthat bárkit az élet. Később mesélik majd, a szomszéd szobából fekete takaróval leterítve tolták el a Terikét, így megy ez, hallom a könnyeket a hangjukban, a félelemmel átszőtt megkönnyebbülést, ma nem én, valaki más

Születésnapokra

attilai parafrázis

Palavessző, agyagtábla,

fűzfapoét’ gyermek-álma:

a vers,

ha nyers.

Törölhetné dűlt sorait,

irka-firkát, bolhát ha írt

elme-

rengve,

S tűnődhetne új rímeken –

lábakon mily ritmus legyen

‒ arány

 s talány,

Dosztojevszkijről kell írnom

Hűvös este volt. November közepe, az ősz javában járt. Este úgy gondoltam sétálok. Csak egy doboz cigit vittem magammal. Állok a ház előtt s a hidegben úgy gondoltam rágyújtok. Csípte a hideg az orromat, az egész arcomat. Nem láttam senki emberfiát. A házunkkal szemközt egy autó-center állt de az őrt se láttam. Jól éreztem magam. Nem messze volt itt egy kis kocsma is, már bántam, hogy nem hoztam magammal egy kis pénzt, hogy egy szokásos cherry likőrt megigyak. De ahogy láttam, már épp zártak azok is be. Aztán némaság lett úrrá az utcasarkon, mintha a temetőben álltam volna egy szál magam.

Épp arra gondolok – otthon írnom is kéne valamit – ezért elnyomtam a csikket, de egy fura fazon megszólít:

– Hát te?

– Én? Mi van velem?

– Még mindig írogatsz?

– Honnan tudja? Egyébként nem írogatok, én már a szakmában igenis elfogadott vagyok!

Kannibál-varázs

Én kitisztítom a torkotokat,

üvöltötte egy rekedt és inkább hörgő,

mint érthető kiabálás közben

NEGRO, a kannibál varázsló.

Azután elszopogatták.

Feketeruhások

A vállát rázzák, arra ébred.

–  Béla! Ébredj már! Jönnek a hivataltól, mindjárt tíz óra.

Valamit dünnyög, hogy nem hagyják aludni, de azért nem neheztel az asszonyra. Végül is igaza van, ilyenkor már régen fenn van, a kávéját is megitta, és átlapozta a reggeli lapokat. Tegnap messze járt, későn jutott haza. Éppen csak lezuhanyozott, bekapott néhány falatot, és már aludt is.

–  Na, tessék. Már itt is vannak. – mondja az asszony feldúlva.

–  Nem tudod, mit akarnak?

–  Nem mondták. Valami felmérés, vagy ilyesmi.

–  Na de ilyenkor?
– Ezek akkor jönnek, amikor akarnak. Még jó, hogy szóltak előre.

Irtások

Hófödte múltunk fagyos tájain

a tél baltája csattog valahol,

és zsugorodnak dermedt napjaink,

s a hegy gyomrában mozdony zakatol.

Fagyzugos csendek álmodnak hazát,

testvért, szerelmet, mindent mi hiányzik,

és kínos rendben szorongnak a fák,

kidöntött testük útra lökve fázik.

Víkereszt

Jézus második eljövetele évében az Úr egyetlen intésére porrá válnak a városok romjai, s a szelek a port széjjelszórják.

A tüzek kialszanak, a kormos ég megtisztul, a füst eloszlik, s a sötétséget elűzi a fény.
Eleven-vörös vér bugyog fel a tömegsírokból, s vörös ingovánnyá válnak a csataterek.

Nagyapám

i. m. B. J.

Körmök öreg, sárga monolitja,
lazára tömött házidekkek.
Sercegés, foszforfüst, gyufaszikra:
ennyi csak, mit itt felejtett.

Babonás csend, a meszelt falakon
semmi kereszt és semmi szentkép.
Csak nikotinszag, viaszkos vászon,
s csonka dombokban dohányszemcsék.

Radnóti arca most takarásban,
mögötte elfolyik a Duna,
nem tudom vajon a tekintete
kellemes, bánatos, mérges vagy fura,

pedig az egészből ez érdekelne,
ami látható, már nem érdekel,
a cipőjén bambuló idegen
csak addig enyém, amig nem érem el,

Elina Hirvonen

Félénk finn kislányként évekig rágta a körmét,

egész tövig, bárhova ment, csak kesztyűben tehette,

irigykedve nézte esténként a ködbevesző utcán

tovatűnő ifjú párok árnyképét a gyöngyöző falon.

Könnyűnek érezte a magányt,

fenyegetőnek a gonosz közelségét.

Később a tengerpartra vágyott,

    Az előtérben posztoló rendőrrel akarta megértetni mit akar.

    - Entschuldigen bitte… - kezdte, de a folytatás elmaradt. Egy szó sem jött a nyelvére.

A rendőr egykedvűen ült magasított székén, bamba arckifejezéssel bámult rá.

    Ettől se várhatok segítséget, gondolta bosszúsan. Már azon volt, hogy visszafordul, amikor mentő ötlet jutott eszébe.

    - Ungarische – mondta reménykedve.

    Akár a falhoz beszélt volna.

Turay elkeseredetten nyugtázta: ezzel se jut sokra.

    A rendőr azonban bólintott, mintha eljutott volna tudatáig, mit is akarnak tőle. Magasba lendítette karját, és egy folyosó felé bökve mondta:

    - Zwei und zwanzig.

    Most ő vághatott bárgyú képet, mert a rendőr nyomatékosabban megismételte.

    - Zwei und zwanzig.   

    - Danke schön - motyogta zavartan, s elindult a jelzett irányba.

jön az új,

meg a hideg. senkinek semmit sem kívánok; amúgy is, inkább lenne cseresznyevirágzáskor, avagy amikor megszülettem, ősszel, még küszködő fák alatt.

Képeslapok Virágnak, hosszú levél helyett


1.

Itt didereg a kedvenc bokrod.
Szólongatod: csipke, csitke, csitkenye,
ebrózsa, bicske, hecsedli, gyerebogyó.
Mindegyik nevét tudod, s azt is látod, hogy
megütötte a dér. Hagyom, hogy bűvöld.
Nélküled sétálok a korhadt tölgyig,
amibe nyáron villám csapott,
de azóta is méltósággal viseli önnön pusztulását.
Visszanézek, még mindig a bokornál állsz,
a tavasz feltámasztó erejében, meg a magad
varázsigéiben reménykedsz. December van,
érted? December. Nem törődsz bele.

Zugló - vasútállomás, december 31.


–  Jó reggelt.
–  Magának is. Üljön le nyugodtan.
–  Köszönöm. Büdös ez a váró, de kint lefagy az ember keze.
–  Büdös, pedig minden reggel forró, hipós vízzel felsikálom.
–  No. Maga takarít itt?
–  Itt, meg a pénztárban és a büfében. Aztán lent a kocsmában is, nyitás előtt.

Ül a két ember a kopott, várótermi padon. Kopott a kabátjuk, egyformán kopott az arcuk, kopott sapka a fejükön.
–  Kér egy jó, forró kávét? – kérdezi a takarító.
–  Ne fáradjon, csak nem késik a vonat ilyenkor is.
–  Nem fáradság, a kocsmában ingyér kapom, jó meleg. Hozok egyet magának is. A vonat meg késik, mert annak mindegy, milyen napot írunk. Késik, ilyen a természete. Szilveszterkor is.

Kántor Zsolt:

Óév, Te jó ég! Mit szólsz még?