VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
betonozott szürkeség halálveranda Sanyi
Hóesés
A hidegfront fejfájás alakban érkezett, mondtam Lilinek, sétáljunk kicsit, a friss levegő többet ér, mint a gyógyszer, vegyünk fel pelerint, fejünkre kucsmát, nyakunkba sálat, kezünkre muffot, mint az úri hölgyek, és söpörjük végig szoknyánkkal a havat. Szánkázhatnánk is, ha volna aki két bohó nőt felhúzna a Király dombra, és vidáman sikítva siklanánk alá. Vagy mint régen, lenn vidéken, lovasszánon, lószőrpokróc melegében … ÉS PORSZEMNEK BIZONYULTÁL
Mintha Univerzumod minden sivatagi homokja egyszerre nyiszogna-nyeszegne roszogna nyakcsigolyámban midőn éppen hálát adok Néked hogy nem feledkeztetsz meg porszemnyi mivoltomról, Uram! Talán emlékeztetnem se kellene Téged, aki számon tartasz mindent és mindeneket – benne mindenkit – hiszen nevemen is szólíthatsz akár… Ám addig is csak Igéid hallom vissza – echózni dobhártyám sűrűjében: megmérettettél és porszemnek bizonyultál…! NÉGYLEVELŰ
A szerencse vak, de ami körülötte készülődik, a szerencsemalac szemével láthatja majd, mikor az elmúlás, felhúzott csörgőórával hóna alatt, jól bevásárol az engedelmes időből, a sötétség elkaparja, mint eb a csontot, a kivérzett éjszakát, a feledékeny csillagok összetörik a szívét, Poggyász – fikció –
Húzta maga után a nehéz csomagot, miközben fél szemmel az ülések számát nézte. Mikor végre megtalálta a sajátját, összecsukta a bőrönd fülét, és próbálta a feje fölé emelni a nehéz poggyászt, hogy a pakolóra rakja; de a kezei megremegtek a súly alatt, és vissza kellett tennie a földre, mielőtt hanyatt esett volna vele. Erős, önálló nő volt, büszke arra, hogy soha, senki segítségére nem szorult; ezért is esett neki olyan rosszul, hogy nem ment többé. Egyelőre nem is voltak sokan a vonaton, talán akkor is elfértek volna, ha az ülések között hagyja; de rend a lelke mindennek, ezért tovább próbálkozott. Pihent, lihegett, végül egy dörmögő férfihang ajánlotta fel a segítséget. Nicole Krauss Jóformán semmit nem tudok erről a fiatal New York-i lányról, s nem jóformán sem sokkal többet, de végül is, figyelemmel az évekre és a kilométerekre, ez nagyjából rendben is volna, csakhogy akkor meg ő honnan tud annyi mindent rólam, honnan tud annyi mindent rólunk, szinte minden szívfájdítón fontosat? Olyanokat tud például, hogy én is lámed-vávnik volnék, vagy, hogy az idő mindig csak a saját kedvére múlik, hogy elhiszem, mert megígérte, hogy soha nem fog mást szeretni, hogy félek, a vécén ülve fogok meghalni, letűrt gatyában, hogy az angyalok egyik jellegzetessége, hogy nem tudnak úszni, hogy az albatrosz hetekig tud repülni, lebegve alszik a hullámok felett, Kósza szonett
Járatott bakancs alatt a puszta kő, morzsolódik, omlik, és a hegy mögött múltba néz a szikla oldalán a zöld, szőke lett, kalászmelír a szép idő.
Birka-forma fellegek hasán az ég már a bíborost fogadni kész, arany száll fejünkre, bús keresztre, bár szakadt szívem azt közölte: - Főni! Semmi vész.
A barátság ünneplőbe öltözteti a lelket. Minden találkozás egy rituálé, amelyre készülni kell. Gondosan kiválasztom a nyakkendőmet a fehér ingemhez. A húszból, mindig ugyanazt a szürke csíkosat. Átgondolom, mit fogok mondani, mit fogok kérdezni tőle. Mindig kevés az idő. Átfutunk a témákon, és megállapodunk abban, hogy mindketten nagyon jól nézünk ki, de nekem fogynom kellene. A szemébe nézek, és látom a lelkét, mozdulatai apró rezdüléséből megérzem, ha baj van. Legutóbb két órát beszéltünk. Gyakran az órájára pillantott, diszkréten, alig észrevehetően. Elmondta, hogy időre kell mennie valahova, és most még van egy órája arra, hogy megbeszéljük, amit szeretnénk. Nem akar előbb sem elindulni, mert nem szeret várni, és utál a hidegben ácsorogni. Tehát, egy órám van még. Valami arra késztetett, hogy emlékezetessé teszem ezt a találkozót. A kávémat kortyolgattam, és néztem a szemét, a midig mosolygós, kislányos arcát.
Sziklák mélybe dőlnek. A tóparti jegenyesort kivágják. Gaz veri fel a pázsitos parkot.
Nem itt, nem így gondoltam! Ha már meg kell tusázni, nem meztelen, megkötözve,
Palackposta
szavad túlcsordult s bekenve mázzal aranylik és ragad mint akasztott légyfogó nyelve az üres lakásban
éjed álom nélküli és beomlik a reggel hajód még a mólónál vesztegel de te már teleraktad dugókkal és üres üvegekkel a vallomás
szinte ugyanazok a szavak pontosan pontosak mintha halmadár másolatod lennék pedig én csak én csak én vagyok maradok s ugyanúgy merülök el a zöldben a sűrű iszap-csend zöldben veled
Sehol se jó
Őrjöngve élni akarok! Szorít az ingem, szorítanak a megszokott utak. Karcsibá szerint kortünet, szerintem középszer. Viccesebben középszar, Karcsibá szereti az idétlen vicceket. Illendőségből meghallgatom, de csak röviden, néha iszunk valamit, olyankor régi gólokról mesél, a feleségéről, a lányáról. Néha azt hiszem, a leggonoszabb merénylet, hogy élünk.
Harmadnapja
Már harmadnapja hiába fújjuk a harsonákat Ki mondja meg nekünk hogy kerültünk ide almacsutkák közé?
Valaki lerágott csontokkal dobál és ver bennünket szemmel valaki halálhírünket költi Plangár mama a zsinegről akart levenni egy száraznak vélt alsóneműt, és unokáját kérte meg, engedje le a fregolit. A gyerek ügyetlennek bizonyult, a kampóról leakasztott kötél kicsúszott a markából. A nedves ruhákkal telített fregoli a nagymama nyakába szakadt. A robajra a konyhába csődült az összes lakó – Lübkénét kivéve, aki éppen dolgozott –, s egy másodpercig mindenki dermedten nézte Plangár mamát, amint kétségbeesetten igyekszik kikászálódni a nedves ruhák alól. Plangárné Lujza ocsúdott fel először a dermedtségből, ám ahelyett, hogy anyósa segítségére sietett volna, a mellette álló Mazuránére támadt. – Nem tudta megvárni, míg a mi ruháink megszáradnak? Láthatta, hogy túl sok lesz a fregolin és le fog szakadni. Tessék! Most nézze meg, mi történt! Vajon hányan merednek rémülten a buszvezetőre, mikor az, egy megállóból kihajtva az ölébe veszi a kormánykereket, lehunyja a szemét, és halkan énekelni kezd?
A busz meg mintha tudná mekkora a felelőssége, kicsit lassít, majd a lámpáit villogtatva szép komótosan hagyja maga mögött a villanypóznákat. A jelzőlámpák, ahogy közeledik a jármű, olyan ütemben adnak szabad utat neki, és állítják meg a keresztirányú forgalmat, és a villamosok is mind elengedik a kék buszt, az meg csak gurul egyenletesen, első ülésén az éneklő vezetővel. Az utasok pedig bámulnak ki az ablakon, és már nem is kapaszkodnak, mert olyan simán halad a gép, mintha repülne, alacsonyan az út felett, hogy még a bogarakon se zöttyenjen meg. Nem állnak meg a megállókban és nem jelez senki, hogy le akar szállni, csak néznek ki az ablakokon, ki-ki amerre éppen áll, és rettegés dülled a szemükben.
hajlandó vagyok lemondani magamról, tisztában vagyok a jogaimmal, amennyiben jognak lehet nevezni a tisztánlátásom, és mindenképp élek is vele, és nem fog zavarni a kormányzati düh, ha netalán joggyakorlás közben szembekerülnénk egymással, dolgaim ugyan nem számottevőek, mondhatnám úgyis, hogy minimumlistásak, de mivel döntésemben ítélet nincs, csak elvárás egy magasabb rendű hit büntetési tételével szemben, így bátran mondhatom, hogy a tarkólövés áldás, kitörölhetetlenül kitöröl mindent az emlékezetből, legyen bármilyen mélyre is elrejtve a szenvedés, villanásnyi ideje sem lesz szembesülni azzal a szervesült folyamattal, ami éppen elindította.
Amint a hőmérő higanyszála nulla fok alá süllyed, és a fák ágai csupaszon meredeznek az ég felé, megtelnek a reumatológiai szakrendelők betegváró folyosói csodára váró, egykor fürge és büszke járású betegekkel. Naphosszat csörögnek a telefonok a rendelési időpontot beosztó betegirányító hölgy asztalán, aki nagyon sokszor valami csendesebb és melegebb helyre kívánja magát mielőtt belebúgja a telefonba hogy „nagyon sajnálom, de erre az évre már nem tudok időpontot adni önnek. Próbálja meg talán januárban…” Erre a páciens vagy elkanyarít valami magyaros gorombaságot, vagy csak lilára vált fejjel lecsapja a kagylót és elkezd számolgatni, hogy mennyibe is kerülhetne mindez a magánrendelőben. Mert ott nincs mentegetőzés, naptár lapozgatás. A bársonyos hangú asszisztensnő legföljebb az iránt érdeklődik, hogy a délelőtti, vagy a délutáni időpont kedvezőbb-e a kedves betegnek. Távozóban akár áfás számlát is kaphat. No, igen… meg kell gondolni, hogy ki lehet-e ezt gazdálkodni a konyhapénzből. Itt lenni Parlament, itt lenni Lánchíd, a vár fölött van ég olyan sötét, a fények égni és a sok-sok árnyék vetít a híd alá megannyi lényt
Itt lenni én magyar, hazám a házam, habár a kosz, szemét halomban áll, a sok magyar egymás szemét kivájni, szakadt kabát, én társra nem talál, 
|
