Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Pessoa-triptichon

hangomból díszes harangot öntenek valahol
sétám szilánkjai kaleidoszkópomba vándorolnak
olyan így mintha nagy utazó volnék
de minden séta ugyanaz
oda és vissza
legtöbbször képzeletben mikor hallom
ablakok nyílnak mögöttem
az emberek átkiabálnak egymásnak
nézzétek ott megy Pessoa
pedig árnyékom sem az enyém
(Álvaro hajólámpája másképpen világít)

 

Negyedik napja esett. A hideg esőcseppek monoton egymásutánban kopogtak a párkányon, szél tépázta az alig sarjadó muskátlikat az ablakban. Hajnal volt. Sötét és nedves hajnal. Nem mozdult semmi, csak az eső szakadatlan dobolása hallott, meg egy egér neszezése a kamra felől.

Az öregember feküdt az ágyon. Fejét a tarkója alá kulcsolt kezén nyugtatta. Hallgatta az esőt. Gondolkodott. Fel kellett volna kelnie, a nap már régen felkelt, enni kellett volna adni a jószágnak, de nem akaródzott megmozdulnia. Húzta az ágy. Vissza a dunna alá, a száraz melegbe, vissza az emlékek közé, oda, ahol még nem látszott a gond! Ideje lett volna felkelni, begyújtani, hogy a szomszéd ágyon alvó gyerek ne a fogvacogtató hidegre ébredjen fel, de minden mozdulat fájdalmas volt, mintha éles késsel szurkálták volna az oldalát, még a levegővétel is kínkeserves harc volt a saját testével. Mindennek az átkozott eső az oka – gondolta –, miközben mégis megmozdult, hogy szép lassan felöltözzön, magára kanyarítsa a vattakabátját és a jószágok után nézzen.

 

1
mért nincsenek most bennem felszabadult érzések
lebegő párásodó tekintetemet
mért nem követik a házak
a közéjük préselt utak csak a most történését mutatják
hó esik és azonnal el is olvad

beszáradt telefonhangok a fülemben
tükörből figyelő csend és a
rettegés másodpilótái
amikben mindig tudom hogy több vagyok magamnál
és még sem sikerül átgázolnom mozdulatlanságaimon

 

2200-ban járunk, egy elit tudományos konferencián a természettudományok legnevesebb kutatói mutatják be legújabb felfedezéseiket, találmányaikat, kísérleti állataikat. Fogalmuk sincs róla, hogy valaki odakintről figyeli őket. Egy számunkra ismeretlen lény, aki intelligensebb, mint bármelyikünk; és ugyan nem mindentudó, de el sem tudjuk képzelni, mennyivel több intelligenciával bír nálunk. Úgy látja, hogy az emberi faj végre elérte azt a szintet, hogy érdemes legyen bevezetni őket az univerzum igazi rejtelmeibe.

 

Másnapos vers

kavargó versek szerelmek káromkodások
lerobbant kórházfolyosók
beteljesítik önmagukat az átkok
hitegetem magam nem adom olcsón
de borzalmas fejét a szörny fölemelte
menekülnék csak a kívül-belül-t elírták előlem
van ki istent figyeli mi lehet a terve
az ilyen remény kihalt belőlem
csalogató rím egy könnyű álmot ígérő este
ma enyhébben hunyorít a nyár
ez nagy szerencse
túl a hét ikszen milyen király
versek éltetnek szerelmek
s még nem mordult fel az utolsó rohadj meg se

 

A dialektika aktja

Égi tinta ömlik.
Zuhog a kék buborék-sziporka.
S az érvek? Legalább egy tonna!
A varázslatot kioltja.

A falióra
elketyegi a lét-esszenciát.
Mint egy szintetikus szimfóniát.
És a reggel teóriáért kiált.

Pedig mindegyik tárgy hallgat.
Mégis egy szóval bíbelődik: keserédes.
A hit a nem láthatóra hallgat.
A remélt entitásba mélyed. –

 

Nem tudta hány óra lehet.

 

Arra emlékezett, hogy javában világos volt már, amikor elindultak, igazán nem volt fárasztó a gyaloglás, a sík vidék nem terhelte őket különösképpen. Csak ez a pokoli, fehér ragyogás ne volna.

Hunyorognia kellett, az állandó homlokráncolástól egy idő után megfájdult a feje. Egyre melegebb lett, a kincstári posztóköpeny alatt égett a háta. Megállt, visszanézett, de nem látta a többieket. Biztosan jól kilépett, és messze megelőzte a társait. Magasra nőtt, nem tehetett róla. Eleget köszörülték rajta a nyelvüket, hosszú lába miatt gólyának csúfolták.

 

(frazémia)

Él olyan magyar ember,
aki a tartalomjegyzékben botorkálva
nem erre a címre lapoz?

Kitört a …
Hogy micsoda? Ne már!
Inkább egy részegen becsapott ablak,
vagy egy mongol bőrkabát fényesre
keményedett, kopott könyöke,
egy felbőszült bika a karámból,
az ujjongó operaerkély tapsvihara…

 

– Nem azért mondom, de kezdek megéhezni – mondta a pipaszár lábú a barátnőjének. – Mindjárt dél, és nem is reggeliztem.

– Valami azt súgja nekem, nem jön el – válaszolta a barátnő, és az asztal alatt megvakarta a bokáját. Éva nem bírta a harisnyát, de ma kénytelen volt magára venni. Kozmetikusnál is volt tegnap, kiszedette a szemöldökét, feldobatott egy arcpakolást is, mert Sára meghívta őt ma ebédre. No, nem Sára miatt, aki a legkedvesebb barátnője, de Károly miatt, akivel találkájuk volt. Éva tudta, az ilyen titkos találkozók milyen romantikusak, megédesítik az asszony életét, izgalommal töltik el hétköznapjait, akinek a csalás teljesen természetes volt. Károly nem az első barátja, amióta hozzáment Gézához, de biztosan nem is az utolsó. Sokat hallott a férfiról, de még soha nem találkoztak. Tudta, Sára igényes, válogatós nő, a férfi, akit kiválasztott legújabb áldozatának, nem is lehet akármilyen. Biztosan, a legkényesebb ízlést is kielégíti.

 

válság

válságos időket élünk:
a barátság ára is gyorsan zuhan
s az eltaszított kezek aggodalma
ráég lelkünk felszínére
elfogynak a közös nevetések
a legtöbben semmit sem szólnak
csak keresik a félreérthetőt
elég csak egymásra néznünk
s már látjuk mint szűkíti
a teret az ismeretlen megrendelő
– van hát mitől félnünk

 

Az ezúttal következő négy verset a Vakondösveny, minőt a littera túra nevű patinás irodalmi lap tematikus felhívására nyögte ki magából, mint Mátyás bús hadától egykor nyögtek, na majd mindjárt megmondom kicsodák.

 

Ballada az Özönvíz Világnapjáról és a néniről,

aki nem Utnapistim-Úm’napisti-Utana’Istim

 

 

A néni leült.

Az arcára kiült,

hogy leült.

 

A néni felállt,

arcába görcs állt,

az eső meg elállt.

 

FAL. PONT. ÚT.

Most végre el. Egész a falig.
Innen nincs tovább előre.
Rükverc is csak alig-alig —
már benne állsz, és nem előtte.

Vagy fordítva: te tornyosulsz ott
falként. (Sokkal rosszabb üzlet.)
Minden esély elúszott, hogy
háríts. Nincs folytatás. Kívüled.

Az összes út egy pontba tartott,
s pont ez lett az egyetlen út.
Hogy hová visz, nem tudhatod.
Hisz te viszed őt, tebenned fut.

 

Na, ez még jó, ezt még elmesélem, míg várjuk a buszt...

Egyszer türelmesen jártam egy űrhajóssal. Egy Cape Canaveral-i kocsmában futottunk össze, amikor 2009 nyarán Floridában hakniztam. Azt mondta, most nem szexelhet prostikkal, mert tiltja a kilövési szabályzat, hogy űrutazás előtt 24 órával örömlányhoz nyúljon. Ugyanis reggel fellövik. És majd utána folyamodik, addig várjam meg itt és igyak valamit a számlájára. Mire én: „akkor veled tartok. Szexeljünk az űrhajódon!” - javasoltam. Erre azzal jött, hogy nem lehet, mert ezt is tiltja a szabályzat, meg aztán csak unatkoznék odafent és a női hülyeségeimmel nyomasztanám, amúgy is csak egy szokványos űrséta lesz, aztán jön haza. „Kötöm az ebet a karóhoz – mondtam –, megyek veled!”

 

A tökéletes első randi  

Árut az alsó polcról, nőt a felsőről.
Esetleg lehúzni magamhoz,
a szart eladni aranyáron.
Nincs annyi ujjam ahány jegygyűrűm.  

Az első randinkon rímeket szőttünk hányadékod köré,
verstanilag elemeztük, mit tartalmaz,
mert magad sem emlékszel mit ettél utoljára,
csak arra, hogy finom volt, mert én adtam a szádba.  

 

Anya és lánya fáradtan vonszolták magukat haza a vásárból. A nap lehajló félben volt, az utcán nem sok ember. Betértek a közeli ivóba. Mária egy pohár sört kért, lányának meg egy pohár kólát. Az asztalnál egy középkorú férfit pillantottak meg. Magába roskadt, valami nagy bánata lehetett.

A kislány látta, hogy ez az ember nagyon szomorú.

 

– Anya, miért horgasztja le fejét az az ember?

 

– Csendesebben! Mit tudom én! Mi közünk hozzá?

 

a mese

a hét törpe egy szíve vagyok
magházig rágtam a várakozást
szorosabbra vontam magamon az irhát
tágranyílt szemekből mégis nyakamba
csorgott vizével a biztos eső-halál
talán most talán később lesz hatás

 

Nyilas Atillának

A barlang résén valahogy
kibújtam, elég volt mára.
Egész nap lestem a műszereket,
még mindig káprázik a szemem,
ideje már pihennem egy kicsit –

 

Tompa puffanásra ébredt. Nem, nem eshetett le megint!

Oldalra fordult, könyökére támaszkodva próbálta feltolni elnehezült törzsét az ágyban, – csak most ne essen ki, miért is nem kötöztem le éjszakára, ahogy Magdika ajánlotta? Az ágy szélén ülve erőt gyűjtött a felálláshoz. Nyöszörgést hallott a szomszédos szobából. A két szobát összekötő ajtót mindig nyitva hagyta, de a kis lámpát lekapcsolta. Csak az ablak előtt álló köztéri kandeláber függönyök közt beszűrődő fénye rajzolta körbe a földön fekvő, magatehetetlen testet. Az idős, vékony asszony kétségbeesetten állt a férje felett.

 

(Elázott jegyzetek)

Nem így akartam, csak alakult.
Telefon nélkül se jövő, se múlt.
Igaz?
Vagy nyugalom. Olyan végtelen és csendes.
A táskámnak még kutyaszaga van.
Talán hiány.
Tárcámban ázott pénzjegyek, lehet
szándékoltan nem szárítottam ki.
Kell valami emlék. A képek eláztak,
amúgy modernül, telefonba zárva.
Indulni kéne, de alattam mozdulatlan
olvad a vonat negyven fokon.
Talán rosszra szálltam, nem tudom.
Szünet, aztán kis késéssel lódul alánk a sín.
Ringat, csak a váltónál dob nagyobbat,
hunyt szemmmel hiszem, elment mellettünk
egy motorcsónak, így dob meg bennünket
az élet, ha elmegy mellettünk egy nagyobb
valami- bármi, ahogy mellettünk elhúz
most egy kecsesebb vonat, de nekem így jó,
visz a Kék hullám, s majd nemsoká elkap,
megpörget, leteper.

Kontaktok nélkül, csak vályogházat akarok.

 

Nem vette észre, mikor fészkelte be magát a fejébe, de már tudta. Egy férfi sem zárta szelíd szavakba. Minden szakítás után vett egy kalapot. Egy híján megszámolhatatlan. Mégis folyton kísérletet tett arra, hogy összeadja azt a fekete karimájút a türkiz tollassal vagy a bíborszalagossal... velük volt egyedül. Legalább egy meleg fia lenne, akit úgy szeretne, mint ahogy a sziklákat szeretik nyaldosni az északi tengerek.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal