A pók fonja a naptárspirált, az utolsó papírlap is leszakadt az idő  drótjáról. Nem tartja semmi e jelenvaló létet, csak az imádság. Az  is  csak halkan szól.
Mint   a  Haffner-szerenád.  A  köd  kocsonyás  maszk, megint illúziókat  viszünk  a  valóságba.  A  harmadik kromoszóma rövid  karjának  huszonegyedik  helyén  egy  tücsök ciripel. Diffúz csillagközi sávok katalógusát lapozgatja egy kéz,  Donna Ildikó  egy  tiszta kéziratlapot simogat.  Itt az újév, még  nem  kapott  bele  a szél, nem firkálta  össze  az időbeliség,  csak hóesés
borítja be, mint  parlagon  hagyott,  édes termőföldeket.

Eljön a nap,  amikor  valaki  írni kezd az   ég naptárrubrikákba is, és csöndben  ábrándozik  a jövendőről,  akvarell-festményekben  látva  meg  a  reményt.
S  könyvekben  az  izgató  magányt,  akkor  a képzelet átveszi a  navigálást  életünk  felett,  s  határozott mozdulattal  fordítja  a   kormánykereket  Egy virtuális ország hárfái felé, ott majd elérik egymást gondolataink.

Egyébként elbeszélünk a Másik mellett.
Elmegyünk a saját lelkünk titkos, eldugott viskójáig. S ott sem találjuk önmagunk.
S visszaballagunk a családi reáliák   világába. S mit tesz Isten. Ott van Isten.