A test dekonstrukciója

Standovár Ágotának

Súgnak az összerezzenések.
Kis fázás. A sál körbetekerése.
A kabát gallérjai összeborulnak.
Szép a holnap. Jön egy exkluzív mondat –

Új reggel, új lap. Lapozgat a nappal.
A fájdalmak fogynak.
Hazajöttél. Itt vagy.
A nevetést hoztad? Mondd csak!
Új csontok. Új ízületek.
Isten megszületett. Bort ad.
Látod? Új érzés, amit beültetett.
Az újrakezdés elküldetett.
Nem másnak. Neked.
Lágy varratok s óvatos hegek.
Ez mindenkinek üzenet.
A próbák után szabadabb hetek.
A boldogságot megszokja a test.
S a lélek összeforr valami elevennel.
Ki gondolná, hogy a gyógyulás megszentel?
Folyton születik, újraírja lényegét az ember.

Mell-ék-zönge

Napok óta fúj a szél.
Az átültetett szobanövény
az erkélyen egyre több
levelet hoz: életzöld.

A párját még nem
tette új cserépbe,
nincs alatta-körülötte
más föld, csak az eddigi.

Minden viszonyítás
készsége: a változás.
Párhuzamos valósság -
az egyik tartja a másikát.

Tán eszembe jutott volna vers, amelyet többször hallottam,

de féltem, nem tudom folytatni onnan a sort, hogy:

nem is a nap miatt, nem is a föld miatt,
hanem e hosszúkás tűz miatt, melynek ereje egyre nő majd,
egy napon ez lesz az egyetlen fény, mely megmarad,

mikor a szüreti bálban a nők arca már kipirosodott a tánctól,

egy napon, annak hány éve már, hogy szakadt a hó,

némán ballagtunk a házfalak mellett, és néztük az ablakokat,

amelyekben a muskátlik fehérek voltak, lódultak-pördültek,

Halál nincs. Ha lenne, nem fájna ennyire.

Felnyög a diófa a szélben,

Pattint csontuló ujjaival.

Halál nincs. Ha lenne, nem fájna ennyire.

Csak egy élet volt,

Mint Hold lopta-dobta bolond kobold

Ismétlem idétlen, időtlen:

Halál nincs. Ha lenne, nem fájna ennyire.

Lista

Minden nap mosolyogni.
Nem szólni vissza senkinek.
A fiamat többet ölelni.
Nem félni attól, hogy szeretlek.
Áramtalanítani villanyoltás után.
Szépen beszélni.
Higgadtnak maradni.
Autóvezetés közben nem mondani: Anyád!
Gondolkodni sokkal többet.
A halállal végleg összeveszni.

Nem talállak

nem talállak

pedig mennyire szerettem elveszni abban a közös dobbanásban

tengelenegi pólódban

a nagykabát szagában

nyakad füstös hajlatában

amerre kanyarognak dédapáink útjai, mint a hosszú, elfogyó tincsek,

az idomtalan csendben amikor minden este ránk rogyik az éjszaka

és fekete pingponglabda lehunyt szemünk mögött a Hold

féktelen pulzálása.

belátom, csak nekem voltak saját számon átesett ámulásaim

amikből kisvártatva szavak lettek:

furcsák, tegezhetetlenek, mint egy viszony a királlyal.

Tranzit

Végállomás-ember
a súlyos derengésben.
Cigit kér. Nincsen, mondom.
El is ténfereg,
valahová

a rosszul tördelt
verssorok közé: a hajnal
kimered a földből,
vak madarak vesztegelnek
az égen.

Az én félelmem lusta állat,

nem támad, szelíden zabál csak,

nyámmog, talán még foga sincsen,

de nyomát látom a kilincsen,

bár belépnék egy új szobába

a nyála vár rám, csillogása

undorít, megemészt végül,

s meghátrálok tettek nélkül.

   Negatív síkok

(2. változat)

Az első képen öntudatlanul burjánzó kettős földrész.

Az első képen a további képekről hiányzó figurák valaga.

Az első képen szitakötőszárny-leplű Succubus.

Az első képen szikkadt okádék a félregombolt zakón.

Az első képen a médium testnyílásai visszanyelik

a nyálkás-hűvös ektoplazmát.

Az első képen az első kép.

Én és a nyár

Iszom arany szavát,

Sóhaja illatát,

Arca keménységet,

Múltba temetett összes fájdalmában,

Reggeli résszegségét.

Iszom az éppen csorduló nektárt,

Festett szeme kékét,

Hullámzó lelkéről lekonyuló

Lelkesedését.

Olyan mintha ketten volnánk,

Hiány

Amikor itt vagy,
jobban hiányzol,
mint amikor
nem vagy itt.

Idegesítem a lányomat. Halkszavú

asszony lettem, kiabál, elsírja magát. 

Tagad.

Reggelente ébresztjük egymást. 

A lift nyöszörög. A test nyöszörög. 

Pakolgatjuk a végtagjainkat.

Álomlovagok. Papírfecnik az út mentén, 

jegyzetek, gondolatok, a lába nyoma.

FÉNY-ÁRNYÉK

pajkos játék

fény a fénnyel

fény az árnyékkal

árnyék az árnyékkal

színek bomlanak

díszes legyező

pávaszárny lebben

és elszáll hová

nem követheti a szem

szellő bújik meg

a lány hajában

szemében fény

és homály

véget nem érő küzdelme

Esendő fények

Gyertyaláng libeg az üres színpadon.

– Az előbb még itt volt – mondja

valaki csodálkozva, de belefojtja

a szót egy mentő szirénája.

Dallama nincs, csak én hallom

belé az Örömódát, mert tudom,

hogy időben fog odaérni, ahol

lélekszakadva várják.

Vannak, kik

föl se jöttek az óvóhelyről, nem

hitték el, hogy véget ért a háború.

És vannak, kik már indulnak lefelé,

pedig még el se kezdődött az új.

Sötét arcát fordítja felénk a Hold.

A Föld fényei meg oly

esendők, hogy

arra nincs hasonlat. Csak annyi biztos,

ha magadhoz ölelsz egy másik embert,

mintha azt mondanád némán: fiat lux.

összetört napok

kopogó szemekkel kutat át minden polcot.

már megint nem tudja összerakni a napot.

elgurultak azok az átkozott darabok, akár

a könnycseppek, amik régen olyan könnyen

előbuktak, vagy mint az utolsó százas a

szekrény mögötti zugban. de nincs ereje

előkotorni, hisz a szíve egyre veszettebbül

ugrál, üres gyomra görcsbe rándul, ahogy

a szobára köd települ. a betűk elmosódnak,

Mióta kevesebb a költőpénz és drágább a mécses,

péntekenként inkább körbejárok

és meglocsolom a lakásban a virágokat.

Megállok minden cserép előtt,

s elsorolom a rokonokat, barátokat,

az ősök felöl könnyű, az oldalág már akadozó.

Gondolok pár szót szólni hozzájuk, közben

hol felelnek, hol nem, csak mosolyognak.

Minden cserépbe egy emlékezésnyit öntök:

egy virág – egy halott.

Engedd, hogy a madarak hazavigyenek, olvassam a kazlat,

a felhőt, egyem a csipetkés bablevest,

állongjak major palánkja mellett, mint egy idegen koldus,

aki talán még a hosszú őszből maradt itt,

és nem mehet tovább elhagyott dalaitokkal, sírásaitokkal,

gondolkozik a halottain, régi kedvesein,

és mindenféle szomorúságokra gondol, bajban búsulókra,

kepére, mely hortyogva alszik, mint a dűlő, mint a falvak,

kiált kétségbeesve a tél a hétköznap esti csöndhöz,

ami körülvesz, mint a szánok ragyogása, majdnem ének,

hallhatnád megint ez egyszer, hogy kérdik: hová mennél?

azt hittem csak kislány maradsz, kislány

azt hittem, csak álom leszel, nagyfiú

nem egyszerű ez az épített lomtár, de szakszerű

és megszoktam, mert színpad

(meséltem a táncot, a tévét, a rádiót,

s hogy tenyeremben a tövis, a vágás, a vonások,

hogy kilencvennégyben te hol voltál,

amikor nekem az a tábor...

és érted-e ezt, hogy amit a szememben látsz, az vagy

nem egy kinőtt ruha,

nem egy eldobott rongy,

nem mindenki levetett ruhája,

nekem a minden –

Te azt akarod téged mindenki így szeressen,

egynek nem hiszel, a sok kevés, a minden nem elég, Te jó Isten!)

Napfény ég a házfalon,

A paramicsák ivadékai vagyunk

Mi, akik most is érezzük

A hol volt, hol nem volt kenyér ízét,

S akik őrző angyalai vagyunk

Az öreg fazék titkának,

Amit sokszor a megaláztatások levével

Töltött meg a sors.

Camera Obscura

(Bolemant Lászlónak)

mert mindig szembejön a táj

látványa megragad

retinádra vetülnek

kis- és nagyfelbontású képei

egy város, egy erdő, egy vízpart

s te exponálsz

kattan a pillanat