Keresés a honlapon:

Markovics Anita versei (Nem talállak, Tanítás)

 

 

 

 

 

Nem talállak

 

 

nem talállak

pedig mennyire szerettem elveszni abban a közös dobbanásban

tengelenegi pólódban

a nagykabát szagában

nyakad füstös hajlatában

amerre kanyarognak dédapáink útjai, mint a hosszú, elfogyó tincsek,

az idomtalan csendben amikor minden este ránk rogyik az éjszaka

és fekete pingponglabda lehunyt szemünk mögött a Hold

féktelen pulzálása.

belátom, csak nekem voltak saját számon átesett ámulásaim

amikből kisvártatva szavak lettek:

furcsák, tegezhetetlenek, mint egy viszony a királlyal.

gitárlyukba hulltál,

megettek a membránok,

az emlékezés csarnokvizében karokat széttárva várok

retinára pattant ígéreteid a Szenteste fényei fenyőoszlopok között

és mindenki más fényképezőgépébe hamar és sietve belehulltál

hogy megmaradj, hogy maradjon belőled valami

ki suttogja az örökkévalóságot? senki más, és csak én láttam, hogy

sima a tested, mint az olaj, és maga volt a dézsába folyó lusta Tiberis

óarany, remegő nappal középen.

elveszítettelek

egy közös dobbanásban,

saját privát ámulásaimban rólad,

ellopott színpadképekben,

koreografálhatatlan, rád eső fényekben,

apró, fehér kávéscsészében,

cigarettasodrásban,

egy forró csobbanás lettél, amitől kihajt a lestyán,

piros magyar varrás dédnagyanyám foszló szövetein,

amitől eperszín és porhó robban virágkelyhek alján.

csillagokat.

 

 

Tanítás

 

Egész életemben azt tanítom némán:

hiányzol, mint leghosszabb éjszakán a kikelet.

Annyi télbe belesajdultam.

Álltam ajtók előtt, mint ódon szobrok kezükben maradt simogatásokkal;

mint hű kerti bohócok, s néha arcomra pingált valami hamis kikelet.

Félek s féltelek, mert leszaggattak mások, s mert

egyetlen vagyok talán, kit nem érdekelnek díszeid.

Annyi kérdés dadog bennem.

Lehetek-e még jobb, mint a legrosszabbak?

Nyomot hagyhat-e, ha összeér homlokodon homlokom bélyege?

Csendes, de millió ölelésem birkózhat-e ott, ahova mások éveinek pörölye szállt?

Hiheted-e még, amire én mondom: "szivárvány" - a szivárványt.

Egy lusta ócska dalt csobog most az eső.

Nélküled nagyon vak az éjszaka.

És nem tudom meddig tart, amíg válladhoz bújva-bújhatok 

s fejem felett vérrögökké változtatod a vak csillagokat.

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2019-11-22 14:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.