VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Próza
Most visszarepülünk abba az időbe, amikor, már itt voltam a Földön, egy kis ideje, de már levetettem az űrbéli ribanc mezt, amit később visszaveszek, beálltam prostinak, hosszú vörös lobonc keretezte arcomat, kivert szemem fürtjeimmel takartam, kivégzett asztrálkarom, ami ha visszamegyek akkor is veszve marad, ez fáj, nagyon fáj, ó, átok Magister, műanyag műkarral lehetett csak pótolni, mivel mozgathatatlan volt, a zsebembe dugtam a frányát, a spontán amputált, leégett lábamból rövid, de terjedelmes csonk maradt, kissé megemelve pont rátehető mankóm keresztrúdjára, őt nagyon szeretem, de a nagy folytatását hanyagolom, az én kezem is benne volt, hogy megsemmisült, üsse kavics, ha visszamegyek lesz újra lábam az igazi asztrál piskóta, ami nem piskóta, láthatják még a földi sem az.
Délutánra a tegnapi köd utolsó pamacsa is elillant. A nap szinte már lemenőben, de még fényárba vonja turistaház alatt elnyúló mezőt. A társalgó ablakánál ácsorgok, birizgálom az államon a pihét, amikor a rét aljában megpillantom az estére beígért társaságot. Trappolnak a hóban az épület felé. Apámmal két napja még tejszerű ködben szimatoltuk felfele az utat, de az év utolsó napja verőfénnyel ünnepel. Nyílik a bejárat, bakancsukat csapkodva kurjongatnak befelé. Nagybátyám, vendéglátós Lajos fogadja őket, a felesége átöltözteti a gyerekeket. Apám még az udvaron fát hasogat, én beállok a bárpult mögé, csuprokat sorakoztatok a pultra, és kondérból merem a gőzölgő forralt bor. Négy pár tódul be, arcuk kipirult, sapkájukon zúzmara. Vizslatom őket, nyilván mind házasok. Hozhattak volna egy csajszit is, megint én leszek az egyetlen „kiskorú”.,,
„(s lángnyelvekkel, az összes kiáltó jelképekkel hirdessük a veszedelmet).” Márai Sándor
Kezét csókolom, mondja, kicsavarja a három ujját, eltöri rugalmas mozdulattal, az orrát is, a gégéjét, lóg a szőre. Arcok zuhannak a szakadékba, mert nem haladtak olyan gyorsan. A vonulási irány: játék által okozott fokozatos gomolygás. Szaggatott vonallal jelöli azt, ahol elválik a sötétszürke. Megállapítják, hogy ilyen esetben célszerű várni. Közvetlenül, pontosan megjósolja, hogy közelről lássák. Lehetővé teszik, hogy ezeknek szétverjék a fejét. Foszlányokra, meg vékony rétegekre. Túl merev, mindenekelőtt terjeszkedik, aláveti magát, megmagyarázza, túl széles és hosszú, magas és érdekes, fáradozik és köszönetet mond, félre néz, mikor falfehéren vallat. Látni a jeget, ami egy másik télből maradt itt. Farkas arcú képződmények lógnak le. Kisebb nagyobb mennyiségben találhatók, hengeresek és íveltek, viharban fordulnak elő. A tavak halála, ha a felhők lehullnak. Középen egy kis tó álmosan vergődik, kiugrik a partra a vonulási iránnyal szemben. Nem történt semmi, csak a hosszú lábú konyhaszekrény felettünk a mennyezeten, elutasította. A nevét felragasszák, kiírják a hajóraj nevével együtt, a különbségeket is egyenletesen. Így kell harcolni a csapadéksávokban, tájegységre bontva, a lépcsőn és kelletlenül, emeletenként, a szárazföld belsejében. Egyezik, botorkál, mint egy gyufaszál, segítünk oldalra pillantani, külföldi bokrokat ültetni, az Eu-ban hideg van, zuhanunk becsúszó szereléssel.
Életem korai szakaszában gyakran elgondolkoztam a jövőmről, vajon milyen foglalkozást választanék, ha rajtam múlna. Ebben a témában volt néhány elképzelésem, közülük a legemlékezetesebb és legmerészebb a papi hivatás. Hatévesen nagyon szerettem a hittan órákat, a bibliai történeteket és az okos, szemüveges plébánost, aki falunkba költözése után elsőként szüleimet eskette a híres kisvaszari templomban. Elsőáldozás előtt meg kellett tanulnom a gyónás szövegét, gyónom a mindenható Istennek és Isten helyett neked lelki atyám, hogy utolsó gyónásom óta ezeket a bűnöket követtem el, és itt felsoroltam a bűneimet, nem fogadtam szót, visszabeszéltem anyámnak, verekedtem az öcséimmel, satöbbi, ha valamire kíváncsi volt a pap még kérdezett is egyet-mást a gyóntatófülkében, aztán kirótta a vezeklő imákat, melyeket összetett kezekkel az oltár előtti kövön térdelve mantráztam a többi bűnös lélek társaságában. Nagyon kíváncsi kislány voltam, szerettem a felnőttek között lenni, hallgatni miről, kiről beszélnek. A gyónás után támadt a nagyszerű ötletem, hogy pap leszek és én fogom a vaszari embereket meg a környező falvak katolikus lakóit gyóntatni, így aztán mindenki titkával, bűnével megismerkedek és én szabhatom ki a büntetést. El is meséltem ezt a szomszéd nagylánynak, hogy papnak tanulok, de ő nevetett és azt mondta, nincsenek női papok. Életemben először sajnáltam, hogy lánynak születtem, így aztán módosítani kényszerültem pályaválasztási tervemen.
Vésztőy Brünhilda vagyok, a CDX 27-es, imtergalaktikáris kémnő, ahogy üldözőm a Vérpirospozsgás Magiszter, volt vezérkari főnököm titulál, vérpirospozsgás, mert oly ádáz a harcban, hogy arcáig fröccsennek a vérhalmok, ettől meg úgy örvendezik, mint a pozsgásvirágzatúak a víznek. Nem spion vagyok, valami automatahari, hanem a leigázott galaktikus népek szabadságharca élére állt jóügy- terrorista, azért ilyen nagy a lábam, amúgyis nagy, mert a földiek békaperspektívából látnak és épp a földre lépek, idemenekülhettem csak Magister elől. November 1., este hat óra az Idősek Otthonában, ahova nemrég engem is befújt a sors szele. Nem ilyen helyen képzeltem ugyan leélni hátralevő éveim, de úgy látszik, nem érdemeltem jobbat a jóistentől. Csend, így vacsora után már egy ápolónő sem rikácsol, és a takarítónők sem csörtetnek fel-alá zörgő kocsijukkal a folyosón. De a bentlakó öregekkel sincs gubanc, ők ugyanis ilyenkor a tévét bűvölik. Olvasni nem szoktak, a számítógépet is csak csak hírből ismerik. Én olvasnék is, tévéznék is, csak a szemem, hallásom… Azokkal bizony akad probléma. Valahogy olyan ismerős nekem ez a környezet, ez a zaj, az egymás mellett sorakozó szobácskák. Mintha… mintha laktam volna már ilyen otthonban. Deja vu lenne? Nem a, ütöttem többszöri mélázás után a fejemre, és eszembe jutott Marosvásárhely, ahol egy diákotthonban kezdtem ismerkedni a nagybetűs Élettel. Ebben az otthonban is ilyen zsivaj tette próbára az idegeim, aztán szerencsére megszoktam. Na, szépen vagyunk! Ergo ugyanolyan környezetben leledzem, ahol ötvenöt évvel ezelőtt. Csak fél lábbal a sírban ezúttal. Hát… nem kellemes érzés, higgyék el nekem.
Hódosy órák óta mozdulatlanul ült karosszékében. Egykedvűen bámult maga elé, szemével egy fekete foltot követett, amely lassan felfelé kúszott a falon. Talán bolha volt, de az is lehet, hogy pók – végül is egyre megy. A férfi homályosan látta a foltot, nem volt elég lelkiereje hozzá, hogy felálljon, odalépjen a dohányzóasztalhoz és feltegye szemüvegét. A folt néha megállt, mintha megpihenne, és hosszú percekig mozdulatlanná merevedett. A karosszékből nézve apró, szürke szennyeződésnek tűnt, amely belesimult a fal felületébe. Ügyet sem vetett az őt kitartóan bámuló Hódosyra, sem az egyre múló időre és általában az emberi léptékű dolgokra. Egyre csak araszolt felfelé, mígnem elérte a mennyezeten a repedést, amelybe beleolvadt, és eltűnt Hódosy szeme elől.
Kellemes délelőtt volt. Lajosné a konyhában lecsót főzött. Fia, Károly a szobájában olvasott. Cigány volt, nem bírta a bezártságot. Kiment a konyhába rágyújtani. Lajosné jókedvű volt, még fütyörészett is. – Mi van veled, Karcsikám? – Semmi, olvasgatok. De sétálni van kedvem. – Senki nem akadályoz meg. Tégy egy kört. De ebédre gyere haza…
Tudsz-e titkot tartani, kérdezte tőle Niki. Manka gondolkodás nélkül igent mondott. Nem mintha pontos fogalma lett volna, mit jelent, és egyáltalán meddig kell azt megtartani, és ha titok, akkor neki mégis miért árulja el. Kislányként lehetetlen titkot tartani, mert nem tudjuk, mi az, ami titkolni való és mi az, ami kimondható, csak apró sajátokat őrzünk, például, hogy csigákat dugtunk a párnánk alá vagy a kavicsokat mi tettük a mosógép dobjába, és hogy az ágyneműre is ráborult a kakaó, nem csak a plüsspatkányra. Manka hétévesen még nemigen tudta, mi a különbség a titkolózás és a hazugság között, később majd még a kegyes hazugság fogalma is összezavarja, de erről majd máskor.
December. A fagy beálltával kezdett fellélegezni a határ menti szerb nagyközség: na most, hátha most felszedi sátorfáját az a mintegy ötszáz főnyi siserehad, mely hetek óta itt élősködik a nyakukon. Ezért fohászkodtak a lányok, gyerekek is, akik estefelé már ki sem mertek menni az utcára. Akik viszont mégis ki mertek, nem is olyan biztos, hogy ugyanúgy kerültek haza, mint amikor elsétáltak egy moziba, a barátjukhoz vagy a boltokba. Kinek a fogát verték ki, kinek a pénzét, mobilját vették el, míg a lányok legjobb esetben a szemérmükkel fizettek a község utcáin csatangoló iraki, afgán, pakisztáni, nigériai stb. ifjaknak – siránkoztak az asszonyok. Nem úgy a férfiak, akik egyre nyíltabban csikorgatták a fogukat. – Szégyen, gyalázat! Ilyenkor hol vannak a rendőrök, a gradonačelniki, sőt, maga Belgrád, hogy a nyavalya essen beléjük. Ez még akkor történt, amikor a háború még csak harmadik napja tartott. Azt hittem ez egy villámháború lesz. Az ukránok visszaverik az oroszokat, mindenhol ukrán zászlók lobognak majd és az emberek boldogan isszák a vodkát. Miután a védőruhás nővér kivallatott, felvezetett a lépcsőn, majd bevezetett egy úgynevezett sejtbe, ami a fertőzöttek számára volt fenntartva. Előszoba, vécé, zuhanyozó, betegszoba, benne ágy, éjjeliszekrény, mosdó, két fémfogas az infúziók részére. – Zárja be az ablakot, és helyezze magát kényelembe, az egész körülbelül három és fél óráig fog tartani, de nem kell félnie az időhúzás miatt, győzzük a betegek kivizsgálását.
Kőtömböket vernek szét. (A reggeli fényben fodrozódó Duna.) A folyón kívül rekedtek a párhuzamos hidak. Az öregség egész napos bámészkodás. Köszönöm, nem elég, magyarázza. Mit tegyen? Azt kiabálja, hogy elmegy és szétszórja (a saját hamvait). Viharfelhők másznak jelképesen, magasztosAN. Nézem a vonalakat, elindultak, növényeket teremtenek, kapcsolódnak, ami egyébként képtelenség. (Mert kövek.) A családja részletre eszik és él. (Levegőt eszik por nélkül.) Az egyik alapeleme a fakalapács, a másik a fakés, a faló, a falomb. Indulnak a vonatok, esik az eső, a csúszós lépcsőn felmerülhet a kétely. Kata egy hatsoros versikét mormol. Széthull a megszerkesztett agy, a légzés kocka alakú, az információ a gerincvelőn keresztül szökik. Sokfélék vagyunk, returjegyet váltunk, a tükör felidézi a színeket, összetöri a kereszteződéseket, az utcatáblákat, szorosabban karolja át. Feljebb vergődik. Este sétál a pénz. Kotorászik a májban és ellátja a feneket. Az elméje még tiszta, de már darabokban. Gyors felfogású, gyermeki magasságú marslakók. Ott ültél mellettem, mintha egyszer már ilyen lett volna. Mozog a föld, szakad a szó a szókincsekből kitépem. Hajók süllyednek el így, vegyes kifejezéssel, kisebb kézzel. Mondd, hát van? Ezeket, mondja Kata, egymáshoz kellene ragasztani.
Annyi szép pillanat jelenik meg az emlékezet mozivásznán. A nehéz-gyönyörű ifjúkor. Az imént egyik osztálytársammal chateltünk, miközben megjelent a dombóvári almamáterem és a szomszédságában a híres templom. Ennek lépcsőjén mindig eszembe jutott számtalan „szebbnél-szebb gondolat”. Leültem és hirtelenjében igyekeztem ott papírra vetni azokat, ám a lányok sürgettek, mindjárt lejár a kollégiumi rövid kimenő, és ha nem érünk be időben, büntetést kapunk. Szedtük is a lábunkat, rohantunk az iskola és a kollégium közötti barnás-vöröses salakos udvaron keresztül. Nemigen késtünk el. Szerettem a kollégiumot nemcsak a pazar, változatos étrend miatt. Olyan ételeket főztek, amilyenekről addig nem is tudtam, a férfiszakács és a főzőnő igencsak kitett magáért. Kaptunk csokoládét is, és vacsorára igazi, jókora, békebeli, lyukacsos trappista sajtszeletet. A tejet nem szerettem, ezért, ha módomban állt, sajtra cseréltem. A sajtszeleteket összegyűjtöttem az ételtartó dobozban, a közös hűtőben tároltam, hazautazáskor ezt a csemegét vittem haza a családnak, leginkább apám örömére, aki még nálam is jobban szerette a kiváló minőségű sajtot.
Vattacukor-fonatokat formázó, vastag felhőpamacsok gomolyogtak az égen. Rügyeztek már az út menti fák, s kidugták fejüket a földből az első hóvirágok. A völgyben kanyargó Zagyva ezüst csíkként ragyogott a távolban. Keskeny fahíd ívelt át fölötte, amely a Tövis utcához vezetett. A hajnali ködben alig látszott, hogy egy sötét árny baktat az utca szélén magányosan álló, okkersárga falú villa felé. A közeledő alak már messziről felismerte a villa előtt sétáló Perneczky urat, aki elmélyülten tanulmányozta a helyi vasúttársaság évkönyvét. Kalapja homlokába csúszott, hunyorgott, mintha bántotta volna szemét a fény. Perneczky urat hóbortosnak tartották a könyékbeliek, azt azonban mindannyian elismerték, hogy nem csupán vasúti ügyekben járatos, hanem bármilyen, a város közlekedésével kapcsolatos kérdésben is hozzá érdemes fordulniuk. Azt is tudták róla, hogy viszolygott az erős szagoktól, s kertjéből – a citromfű kivételével, amelynek szerette az illatát – az összes többi fűszernövényt kikapáltatta.
Aladdin halott, vele temették el a lámpását is. Hiába dörzsölték, mondták a varázsigéket, semmi sem történt, végül megunták, a koporsóba került. Láttam. Einstein szerint az intelligencia valódi jele nem a tudás, hanem a képzelet. Egy robotnak nem lehet képzelete, gondoltam akkor, amikor még nem voltam robot. Nem. Vagyok. Robot. Ezekkel a szavakkal ébredtem mindennap. Hittem benne, elhittem, hogy ember vagyok, aki érez, aki vágyik valamire, és képes sírni akkor is, ha nem akar. Nem temetéskor, hanem előtte vagy utána, amikor egyedül van és senki sem látja. Egy robot sosincs egyedül, mindenütt ott van, mindenre figyel. Ez a dolga. Figyel és figyel, majd jelez, ha kell. Hamarosan elfogy a vaj, romlik a vilmoskörte, kevés a sör, lassú a szívverés, szaggatott a lélegzet. Cserélni kell a jobbkézfejet, a bal lábat, az egyik szemgolyót, a vese sem működik rendesen, jöhet a transzplantáció. A szív már megvolt, a máj is új. Nem vagyok robot gondolattal aludtam el.
Megismerem a hangját, ahogyan hordozza, mondom a nevem, nem hallja, nem érti, hiszen ez csak egy telefon, messze egy hang mond valamit, ő nem azt várja, miért nem Tami veszi fel, csak mondja, hogy vele szeretne, én mondom, hogy csókolom, Tamit itt nem éri el, már tetszett korábban is hívni, de akkor sem volt jó. Beszélgetni kellett volna vele, a nénivel, aki néha engem hív fel, valószínűleg valamelyik számot elüti, mert nem jól írta fel, vagy jól írta fel, de már rosszul látja. Ha legközelebb megint hív, beszélgetek vele. Az is lehet, hogy nem véletlen a hívása, nekem lenne rá szükségem, ezt azonnal verjem ki a fejemből, beszélgetni öreg nénik akarnak csak, akik másokon keresik a Tamijukat.
Ezek az idén erre a kis fára aggatták az összes díszt. Az előző években jóval nagyobbra vásárolhatták össze, vagy kapták, esetleg örökölték. Az a kopott üveggömb nem éppen mai darab. A kisharangról nem is beszélve, hiányzik a nyelve, milyen harang, amelyikkel éppen csak harangozni nem lehet. A nő ki akarta dobni, de a férfi azt mormogta, hogy még a nagymamájáé volt, családi emlék, fel kell kerülnie a fára minden évben. Cserébe a nő a maga horgolta mackót akasztotta fel. Irtó büszke rá, dicsekszik, idén tanulta a jutyúbról. Szerintem mindenre hasonlít, kivéve mackóra, olyan hosszú fülei vannak, mint a nyúlnak, de a gyerek így is örült, visított, milyen cuki új díszt hozott idén a jézuska. A kis oktondi nem sejti, nem a jézuska hozta a fát és az ajándékokat se. Amíg a nagymamával odajárt a templomba pásztorjátékot nézni, addig az apja meg az anyja küszködtek a díszítéssel. Olyan kicsi fát vettek idén, hogy lötyögött a tartóban, körbe kellett tömködni újságpapírral, de amikor a csúcsdíszt biggyesztette rá a nő, felborult az egész, kidőlt a tartóból, kezdhették elölről a tömködést, aztán a vége az lett, mégiscsak a felső gerendához kellett kötni damillal, pedig a férfinak ehhez a művelethez nem fűlött a foga, még hogy kimenni ebben a fagyban a műhelybe, és a nagy kuplerájban előkeresni a horgászdobozból a damilt. Spárgával akarta megkötni, mire a nő közölte csak egy falusi paraszt gondolhat ilyet, mert hogy nézne ki, erre a férfi lehülyepicsázta, de utána ittak egy kis forralt bort, betették a lemezjátszóba a karácsonyi énekeket és kibékültek.
Sokan tagadják, néhányan fölvállalják, hogy hisznek a csodákban. Az előbbiek figyelmébe ajánljuk a mesék világát, ám még hasznosabb, ha ők tapasztalati úton győződnek meg a csoda létezéséről. Amennyiben nem elővigyázatosak, még a világhálón is belé botlanak, mindenesetre óvakodjanak, nehogy a háló madzagja a lábukra tekeredjék. Ez a figyelmeztetés néhány hónappal ezelőtt Ilának is elkelt volna. Úgy érezte, elég a magányból, nála is ideje van a párkeresésnek, elvégre elvált nő, nem ijed meg a számítógépe monitorjától sem. Elszánt mozdulatokkal, de azért fotó nélkül, álnéven regisztrált az egyik társkereső oldalon. 1 Miután elhunyt a felesége, Dömötör nem találta helyét Keiglhely-ben. Tulajdonképp sohasem szeretett ebben a brit városban. Túl idegennek érezte a nyelvét, szokásait, mindent, különösen azóta, hogy ellepték az afrikai migránsok. Régebben még csak megjárta, de amióta különböző bandák kezdték terrorizálni Keiglhely-t, egyre gyakrabban gondolt Kőszegre. Ugyanis ott élt valamikor, s tán még ma is ott élne, ha a mostohaapja ki nem utálja a házából. Hogy miért? Csupán azért, mert atlétikusabb alkat volt a mostohaapja első házasságából származó fiánál. Na ja, de hát nem vagyunk egyformák. Ezt elvileg maga Borovszky papa is belátta, egyedül azért kesergett, miért pont az ő fiát teremtette ilyen nyikhajnak az Úristen. – Nem nyikhaj ő, csak… Nevezzük inkább aszténiás alkatnak, azt hiszem, így mondják. Viszont annál okosabb, finom lelkű kisfiú, akiben, meglátod, még sok örömed telik az életben – javította ki Dömötör anyja szelíden.
Hideg fényű melegségben fürdik a táj. Bennünk fordítva. Keresztmetszetet húz a párhuzam jégcsíkká nőtt magánya, a harmónia szívében. Benne égnek magánhangzók, zörejt hallatnak a mássalhangzók, de nincsen olyan hang, ami kifejezné a jelent, ami nem egyenlő a mosttal. 
|
Fotó: Burst Forrás: Pixnio
