VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Kovács Katalin: Tövis utca
Tövis utca
Vattacukor-fonatokat formázó, vastag felhőpamacsok gomolyogtak az égen. Rügyeztek már az út menti fák, s kidugták fejüket a földből az első hóvirágok. A völgyben kanyargó Zagyva ezüst csíkként ragyogott a távolban. Keskeny fahíd ívelt át fölötte, amely a Tövis utcához vezetett. A hajnali ködben alig látszott, hogy egy sötét árny baktat az utca szélén magányosan álló, okkersárga falú villa felé. A közeledő alak már messziről felismerte a villa előtt sétáló Perneczky urat, aki elmélyülten tanulmányozta a helyi vasúttársaság évkönyvét. Kalapja homlokába csúszott, hunyorgott, mintha bántotta volna szemét a fény. Perneczky urat hóbortosnak tartották a könyékbeliek, azt azonban mindannyian elismerték, hogy nem csupán vasúti ügyekben járatos, hanem bármilyen, a város közlekedésével kapcsolatos kérdésben is hozzá érdemes fordulniuk. Azt is tudták róla, hogy viszolygott az erős szagoktól, s kertjéből – a citromfű kivételével, amelynek szerette az illatát – az összes többi fűszernövényt kikapáltatta. Perneczky úr szórakozottan pillantott fel könyvéből. Nem vette észre, hogy közvetlenül a feje fölött résnyire kinyílik az egyik zöld zsalugáteres ablak, és kíváncsi szempár vizslatja az utcát. Az sem tűnt fel neki, hogy Szöréndy úr, a nyugalmazott hídépítő mérnök közeledik felé. Gondolataiba mélyedve megállt, tekintete a távolba révedt, könyve lapjait meglobogtatta a szél. Szöréndy úr, aki már csupán néhány lépésnyire volt tőle, pár pillanatig habozott, megszólítsa-e ismerősét, ám mégis azt tartotta jobbnak, ha megvárja, amíg az megfordul és észreveszi. A hídépítő mérnököt egy halaszthatatlan feladat szólította haza szülővárosába, egyéb teendőire hivatkozva mégis hónapokig halogatta az utazást, talán azért, mert így akarta elodázni a múltjával való szembesülést. Azzal a tudattal érkezett Szolnokra, hogy a véletlenre bízza a találkozást Perneczky úrral és a többi, régi ismerősével, hiszen – így okoskodott – ha jobban belegondolunk, voltaképpen egész életünk véletlen események, történések és meg-nem-történések szeszélyes láncolata csupán. Vonatfütty hallatszott a távolból. Szöréndy úr emlékezett rá, hogy a híddal párhuzamos utcában van az állomás. Azokat a hajdani, csípős hajnalokat is kristálytisztán fel tudta idézni, amikor hétvégente a pesti vonatot leste, arra várva, melyik hozza haza Jankát. A lány sohasem jelezte előre, mikor érkezik, valószínűleg nem is sejtette, hogy a szomszéd utcában lakó fiú reménytelenül szerelmes belé. Jankának ábrándos tekintete és hosszú, mézszínű haja volt, amelyet ünnepnapokon kibontva hordott. Szöréndy úr arra is emlékezett, hogy egyszer, tavasszal egy tükrös mézeskalács szívet ajándékozott Jankának, aki meglepetésében a kötényébe rejtette a vásárfiát és halványan elmosolyodott. Vajon mi történhetett a sudár, szőke lánnyal? Szöréndy úr elszomorodott arra a gondolatra, hogy minden bizonnyal Janka is megöregedett, elnehezült a teste, és a fűtetlen téli szobákban tárolt almákhoz hasonlóan ráncos lett az arca. Valószínűleg galambfehér a haja, de szeme csillogása talán megmaradt. Felismerné-e még, ha szembejönne vele a Tövis utcában? Janka családja egykor abban az okkersárga falú villában lakott, amely előtt most könyvébe mélyedve Perneczky úr álldogált. Mintha valakitől azt hallotta volna, hogy Jankát a helyi vasúttársaság elnöke elvette feleségül, és szülei halála után ő örökölte meg a villát. De az is lehet, hogy – amint egy másik régi ismerőse mesélte – a zöldre festett ablaktáblák mögött évek óta senki sem lakott, kísértetházzá vált, amelynek padlásán egerek és denevérek tanyáztak. Feltámadt a szél, citromfű illatát hozta magával. Szöréndy úr sarkon fordult. Ügyelt rá, nehogy Perneczky úr véletlenül észrevegye, és a következő vonattal visszautazott a nagyvárosba, anélkül, hogy régi ismerősei közül bárkivel is találkozott volna.
Megjelent: 2023-02-19 20:00:00
|
