Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Somorčík Szombath Rozália: Rögtön éreztem, hogy rabul ejtettek

 

 

 

 

Rögtön éreztem, hogy rabul ejtettek

 

Ez még akkor történt, amikor a háború még csak harmadik napja tartott. Azt hittem ez egy villámháború lesz. Az ukránok visszaverik az oroszokat, mindenhol ukrán zászlók lobognak majd és az emberek boldogan isszák a vodkát. Miután a védőruhás nővér kivallatott, felvezetett a lépcsőn, majd bevezetett egy úgynevezett sejtbe, ami a fertőzöttek számára volt fenntartva. Előszoba, vécé, zuhanyozó, betegszoba, benne ágy, éjjeliszekrény, mosdó, két fémfogas az infúziók részére.

Zárja be az ablakot, és helyezze magát kényelembe, az egész körülbelül három és fél óráig fog tartani, de nem kell félnie az időhúzás miatt, győzzük a betegek kivizsgálását.
Jobb lenne megszöknöm, ezt gondoltam mindjárt, vállalni a kínlódást a koronavírussal, lassan gyógyulni, mert kitudja mi minden alakul ki a betegség lefolyása alatt. Várni a halált, amit már egy hete teszek. Megálltam a kis betegszoba közepén, összeszorított szájjal, rámeredtem a műanyagtakaróval befedett ágy közepére, majd gyorsan szembefordultam a nővérrel. Elszántan a szemébe néztem, velem egyforma magas volt, talán huszonöt éves, teltkarcsú.

Maguk itt akarnak tartani engem?

Csak ha szükséges – és mint aki jól végezte dolgát, otthagyott. Még arra sem volt időm, hogy az ablakot bezárjam, már vissza is jött, elkérte az egészségbiztosítási kártyámat. Nehezen adtam, de tudtam, oda kell adnom, hiszen azt akarom, hogy segítsenek. Az állapotom mára egyre rosszabbodott, egyre gyengébb lettem, a betegség egyre jobban rabul ejtett, az akaratom, erőm is már az övé lett. Az FFP2-es reszpirátor, ha sokkba kerülsz enyhe fulladásos tünetet okoz, főleg, ha egy kis make-up is van az arcodon. Nem vehettem le a reszpirátort, mert kiderült, nem a zöld sürgősségire csengettem be, hanem a pirosra, ami a legveszélyesebb osztály a kórház területén.
Egy fehér szkafanderbe öltözött fiatal orvosnő jött be hozzám mindenféle orvosi apró tárggyal egy tálcára helyezve, hóna alatt egy űrlappal.

Jó napot, neve, lakhelye, telefonszáma? A legközelebbi hozzátartozója telefonszáma?
– Maguk itt akarnak tartani? – kérdeztem meg ekkor újra, és el akartam rohanni megint, de az egészségbiztosítási kártyámra gondoltam, amit a tálcán nem láttam, így csak a következő fulladásos roham maradt.

Csak, ha szükséges – jött a válasz és már mérte is a vérnyomásom, közben megkérdezte, milyen szokott lenni.

Tökéletes, százhúsz per nyolcvan.

De most az alsó sajnos kilencvennégy, maga szerint miért?

Talán az izgalomtól – válaszoltam és éreztem, az izmaim szökésre feszülnek. Nem mehetek, míg a kártyám vissza nem szerzem és nem kapok valamilyen gyógyszert, amitől ez a betegség javulni nem kezd bennem. Meg voltam győződve arról, hogy ez az omikron, mert se nem köhögök, se náthám nincs, így csak ez a variáns lehet és annak is egy speciális változata, ami csak nálam alakult ki, mivel edzett vagyok. Az orvosnő egy fecskendővel kezdett babrálni, hogy tegyem szabaddá a jobb kezem, bevezet egy katétert a karomba.
A kurva szentségit, gondoltam, így szoktam káromkodni, ez a szülőfalum hagyományos káromkodása, és rövid. Ezek itt akarnak fogni, pedig csak egy gyors kivizsgálást akartam, és valamilyen gyógyszert, hiszen vannak, még ha száz eurós is, viszem. Felálltam az ágyról, erélyesen, ellenállva az orvosnőnek, ő meghátrált, megmaradt a szoba közepén.
̶ Hogyhogy, hisz nekem, hogy koronavírusos vagyok, hiszen, csak a nővérnek mondtam, a tesztet pedig egyedül csináltam!? Közelebb lépett hozzám, nyugtató hangsúllyal azt kérdezte:
̶ Mondja meg őszintén, maga itt lenne, ha nem érezné azt, hogy koronavírusos? Erre nem tudtam mit válaszolni, megadtam magam, éreztem egy kis mellé folyt meleg vért az alkaromon. Az orvosnő elment a véremmel. A katéter hozzám rögzítve bennem maradt.
Na ezek itt akarnak tartani engem, ez a második bilincs, ami ideköt majd. Vajon hol lehet az egészségbiztosítási kártyám? Csak vele szabadulhatok, a katétert az utcán is kitéphetem magamból, leszarom a drága vérem, majd elkötöm a sálammal a karom, ha véreznék.
Ennek ellenére megnyugodtam, a betegségem tüneteiből már semmit sem éreztem. Ránéztem az órámra, háromnegyed órája vagyok fogságban. Kivettem a táskámból a telefonomat, rámentem az internetre. Már harmadik napja tartott a háború Ukrajnában. Átfutottam a legfrissebb híreket ezzel kapcsolatban. Elszégyelltem magam, hogy én csak koronavírusos vagyok, próbáltam egyenletesen lélegezni a reszpirátor alatt. Kinyílt az ajtó és megint egy védőruhás, egy férfi szólt be, hogy tüdőröntgenre megyünk. Mondtam, oké és követtem. Végig mentünk minden szörnyűségen, fertőtlenítő kapukon, kerekes ágyakon fekvő betegek mellett, védőöltözetekben futkosó személyzet között. Nem féltem, a háborúra gondoltam és az áldozatokra.
Egy másik, szintén a saját lábán járó beteget is felvettünk magunkhoz útközben. A beteg egy ötven feletti férfi volt, rögtön végig mért, úgy, ahogy azt kell, na, ez jó jel neki is, meg nekem is. Talán nem halunk meg. Lehet, ha itt maradok, talán még össze is barátkozunk, úgy. De tudattam vele, ahogy átnéztem rajta, nem az esetem. Inkább egy itt dolgozó orvosba leszek halálosan szerelmes, de éreztem, ez a hirtelen jött szexuális vágy az omikron hatása lehet, annak is egy igen speciális, rám szabott változata. Nem mutattam semmit az érzelmeimből, de tudtam, még jó a testem korom ellenére, mert hallottam a férfi mély lélegzetvételeit a hátam mögött, habár, ha így visszagondolok, talán az is a reszpirátor miatt volt. Na, mindegy.
̶ A tüdeje tiszta – kiáltotta a röntgent kezelő hölgy diadalmasan a másik helyiségből. Ez jó jel, nem hagyom, hogy itt fogjanak, viszem a száz eurós gyógyszert a patikából. Tenyerem a homlokomra szorítottam, nem voltam lázas. Múltak a hosszú félórák, fulladozó betegek köhögését hallottam valahonnan fentről az emeletről. Közben az ukrán menekültek araszoltak hosszú autó- és buszkonvojokban a lengyel, szlovák, magyar határok felé. A határokon innen segítőkész önkéntesek, ottdolgozó családtagok fogadták őket étellel, itallal, öleléssel.
Már három és fél órája voltam fogságban, mikor megelégeltem a tétlenséget és kinyitottam a folyosóra nyíló ajtót, hogy segítségért kiáltsak, csak gyógyszert szeretnék, mikor megláttam a folyosón épp a szkafanderét fertőtlenítő orvosnőm. Nyugtatgatott, hogy már jön.

Ki akarom vizsgálni, ez a kötelességem – így ő, mikor már bent volt.

Akkor tényleg koronavírusos vagyok? – kérdeztem őt felbátorodva, harcra készen, már semmit sem érezve a betegségből. Kinyitotta a folyosóra nyíló ajtót és a nevemet kiáltva megkérdezte, milyen a vizsgálatok eredménye.

Magának nincs koronavírusa ‒ mondta csalódottan ‒ de átküldhetem a zöld sürgősségire, hogy gyógyszereket kapjon a panaszaira.

Nem, nem kell semmi ‒ én így, keményen ‒ csak a kártyám, és egy papír arról, hogy nem vagyok koronavírusos. Minél előbb ki akarok esni innen. Csak a vodkára tudtam gondolni egész úton hazafelé, amiből hazaérve két decit megittam a fertőtlenítés végett. Ilyen könnyen győztem az omikron ellen. De a háború azóta is folytatódik.

 

 

  
  

Megjelent: 2023-03-01 20:00:00

 

Somorčík Szombath Rozália

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.