Keresés a honlapon:

Petrozsényi Nagy Pál: A túlélés titka

 

 

 

 

A túlélés titka

 

November 1., este hat óra az Idősek Otthonában, ahova nemrég engem is befújt a sors szele. Nem ilyen helyen képzeltem ugyan leélni hátralevő éveim, de úgy látszik, nem érdemeltem jobbat a jóistentől. Csend, így vacsora után már egy ápolónő sem rikácsol, és a takarítónők sem csörtetnek fel-alá zörgő kocsijukkal a folyosón. De a bentlakó öregekkel sincs gubanc, ők ugyanis ilyenkor a tévét bűvölik. Olvasni nem szoktak, a számítógépet is csak csak hírből ismerik. Én olvasnék is, tévéznék is, csak a szemem, hallásom… Azokkal bizony akad probléma. Valahogy olyan ismerős nekem ez a környezet, ez a zaj, az egymás mellett sorakozó szobácskák. Mintha… mintha laktam volna már ilyen otthonban. Deja vu lenne? Nem a, ütöttem többszöri mélázás után a fejemre, és eszembe jutott Marosvásárhely, ahol egy diákotthonban kezdtem ismerkedni a nagybetűs Élettel. Ebben az otthonban is ilyen zsivaj tette próbára az idegeim, aztán szerencsére megszoktam. Na, szépen vagyunk! Ergo ugyanolyan környezetben leledzem, ahol ötvenöt évvel ezelőtt. Csak fél lábbal a sírban ezúttal. Hát… nem kellemes érzés, higgyék el nekem.

Hirtelen vakító fény villan a szemembe. Egy ápolónő totyogott az egyik cellába, akarom mondani, szobába. De miért kell ehhez az egész folyosónak fényárban úsznia? Várok pár percet. A kontyos, túltáplált egészségügyes ingerülten sietett vissza helyére az otthagyott okostelefonhoz az irodába. Utálta, ha internetezés közben zavarják, de mit tegyen, ha folyton nyomogatják azt az átkozott hívócsengőt. Hülye mestersége van, annyi szent, és még csak meg sem fizetik rendesen. Németben bezzeg minimum háromszor többet keres egy Schwesterchen (nővérke), úgyhogy bolond lenne, ha nem követné ő is az okosak példáját. Egyedül az a bökkenő, hogy egy kukkot sem tud németül, meg úgy hírlik – kalandoztak el a gondolatai –, hogy mostanság ott sem olyan az élet, mint amilyen régen volt. Sem Párizsban, sem Stockholmban, sehol sem, mi több, inkább ők kacsingatnak egyre inkább feléjük. Elhiggye? Nagyon nem szeretné, hogy a végén még cseberből vödörbe kerüljön. Vödörbe? – húzta el a száját kolleganője, Loncika. Én inkább kádat mondanék. De te tudod. Nem állítom, hogy itthon kolbászból van a kerítésünk, de legalább nem kell félnünk, ha kimegyünk az utcára. Hohohó, valaki takarékra állította a világítást!

– Maga kapcsolta le a villanyt, papa? – sirült vissza a folyosóra.

– Igen.

– Rosszul tette, nem látja, hogy dolgozom? Egyébként se nyúljon a kapcsolókhoz. A világítás a mi feladatunk, ha nem tudná.

– Elnézést, én csak takarékoskodtam az árammal. Rosszul tettem?

– Nem tette rosszul, de mint mondtam, bízza a világítást a személyzetre.

– Igenis.

– Helyes, azzal az ablakkal meg mit akar?

– Becsukom, fázom. Tetszik tudni, az öregeknek rossz a vérkeringése.

– Tényleg? Nahát, ezt most hallom először!

– Mellesleg november van, fűtés pedig még mindig nincs – eresztettem el fülem mellett a csúfondáros megjegyzést; nem ajánlatos az ilyenekkel vitatkozni, mert úgyis csak én húzom a rövidet. – Megkérdezhetem, lesz-e fűtés egyáltalán?

– Nem tetszik? Felül akarja bírálni az általános takarékossági rendeletet?

– Hogy akarnám, amikor épp az imént oltottam le a villanyt is?

– Ne féljen, nem fog megfagyni. Állam bácsi gondoskodik magáról, feküdjön csak le nyugodtan! A sétáit meg rendezze le máskor odakinn! Ez a folyosó nem sétatér, úgyhogy ballagjon csak ki az udvarra, ott jó friss a levegő, az kell a maga tüdejének. Már többen panaszkodtak magára, hogy túl sokat nyüzsög a folyosón.

– Sajnálom, a sétával javul az emésztésem, erősítem a szívemet, tüdőmet, izmokat, csontokat, de jót tesz a cukorbajnak, vérnyomásnak is. Tessék csak megkérdezni a doktornőt! – roskadtam magamba fásultan.

Istenem, de unom már ezeket a parttalan vitákat! És mindez miért van? Mert még mindig nem tanultam meg nyelni, hallgatni. De kommunikálni sem, az angyalát, hiszen bármit teszek, mondok, egy nővérnek sem nyeri el a tetszését. Ha hűvös udvariassággal beszélek, az a baj, ha ironikusan még nagyobb. Pedig akár rendre is utasíthatnám ezt a sok ágáló tehenet, utóvégre tanár vagyok, és sajnos most már öreg is, becsületben megőszült, bocs, megkopaszodott aggastyán, akinek kijárna egy icipici tisztelet. Hát nem járt ki. Nem is járhatott, mert az intézményi szabályok már eleve kizártak bármiféle differenciálást. Ilyen körülmények között nyilván nehéz, ha nem lehetetlen megőrizni emberi méltóságunkat, személyi szabadságunkat, az önrendelkezés jogát stb. Ezek ugyanis csak az intézményi ellátottak kódexében díszelegnek. Más szóval írott malaszt, ugye, így már jobban értik? Az ábra persze nekünk meglehetősen ismerős, mármint azoknak, akik személyesen is megismerkedhettek a Ceauşescu-rezsim vasöklével. Igaz, azért azt is túl lehetett élni valahogy, mint ahogy túl is élte az, aki tapsolt a diktátornak, vagy legalábbis lapított előtte. No, de ez itt Magyarország, az Európai Unió legmarkánsabb tagállama, még ha egyik-másik édes otthonomhoz hasonló rabkórház, pardon, idősek otthona meg is bontja itt-ott az összhangot. Szegény rokkant öregek, ők talán még nálamnál is jobban szenvedhetnek. Ezért menekült el innen egyik örökké dühöngő lakó- és sorstársam is, vagy ott van Elek, egy jó karban lévő, 83 éves puro (öreg), aki minden reggel fogja a botját, és ha esik, ha fúj, elballag a városba. Nézd csak a vén kujont, még ilyen korban is csajok után szaglászik! – hüledeztem magamban. Bárcsak követhetném a példáját, vagyis sétálgatnék én is a városban. De ennek már lőttek, túl fáradt vagyok é már az ilyen kiruccanásokhoz.

– Jó bőr? – kacsintottam Elekre.

– Semmi bőr, van nekem ám élettársam.

– Szóval odajársz – kapcsoltam. – Bocsánat, csak kérdeztem. Ne válaszolj, ha nem akarsz.

Nem akart. Nem szeretett csevegni, mint a otthonban senki sem. Utóbb mégis sikerült kihúznom belőle, hogy az élettársa 10 kilométerre lakik innen, a városban pedig csak úgy, csavarog. Néha bevásárol, sétálgat meg ilyesmi.

– Nem fárasztó ez egy kicsit, öregem?

– Egy kicsit, viszont muszáj.

– Mindennap bevásárolni? Hát ilyen sok lóvéd van?

– Nekem? Hogyne, mint békán a szőr

– Akkor nem vágom – kezdtem áttérni újabban a szlenges beszédre – miért muszáj neked mindennap tekeregni a városban.

– Mert… – jött zavarba a jó öreg. – Hogy magyarázzam? Mert az otthonban nem érzem magam szabadnak. A lakószobák picik, tea-, fitneszszoba nincs, se játékterem, se úszómedence, semmi, ahol mozogni, szórakozni lehetne – részletezte mélabúsan. – De még ebben a lyukban sem ereszthetem el magam, mert ott az az átkozott házirend, ami miatt levegőt sem kapok már – szusszantott egyet, mint aki valamilyen tehertől szabadult volna meg.

Már megint ez a levegő! Ki is szokott erre örökösen panaszkodni? Megvan, dühöngő barátom, a 2-esből, ki is lehetett volna más? Az egyik arra futott, Elek emerre. De mit tehetnek azok, akiknek senkijük sincs, alig látnak, mozognak? Az ilyeneknek duplán fáj minden kioktatás, éles szó, bármennyire is titkolják. Ezt minden szakképzett ápolónő tudja. Elméletileg, mégsem láttam például senkit sem megsimogatni az otthonban valakit. Illetve, pontosítok: láttam, csak nem ápolónőt, hanem ápoltat. Különösen megható a bicebóca Juliska, egy hatvan felé járó lakótárs figyelmessége, aki még a helyét is átadja a nála rokkantabbaknak, kinyitja az ajtót előttük, és mindenkinek előre köszön a folyosón. Más kérdés, hogy ezt nem mindenki honorálja, például féllábú szobatársam sem. Legalább egy köszönömöt, nem sok, annyit motyoghatna az atyafi.

– Gyere, csücsülj a számítógép elé! Szeretnélek lefényképezni – vett le a lábamról a kissé csúnyácska, de annál kedvesebb öreglány.

Elég nehezen állt kötélnek. Hogy miért? Gondolom, nem nehéz kitalálni. Csak a féllábú rejtély még mindig a számomra. Azt megértem, hogy szeret mobilon játszani, no de éjjel-nappal? Ez már nem lehet egyszerű hobbi, különösen, hogy mindig ugyanazt a stratégiai játékot játssza. Ezért képes éjjel 2-3 óra tájt is felülni az ágyában és reggelig nyomkodni a kütyüjét. Ajánlottam, szedjen altatót, ha nem tud aludni. Fütyölt rá, főként, hogy ezzel engem is az őrületbe tud kergetni. Hm, dementia praecox szadizmussal keverve.

– De Joci, hányszor figyelmeztesselek, hogy nem laksz egyedül. Kapcsold ki már azt az izét, mert nem tudok tőle aludni! – szóltam rá dühösen.

Persze hiába, mert másnap újrakezdte az egészet. Normális ez a pasinger, vagy nekem nincs ki mind a négy kerekem?

– Ön, ugye, vallásos ember – elegyedtem egyszer beszélgetésbe az otthon lakli, piszkosul fiatal főnökével.

– Honnan tudja?

– Hát a bibliai idézetekből. Tele van velük az otthonunk.

– Jó szeme van, és? Miért fontos ez magának? Vagy nem fontos?

– Kérdezhetnék öntől bizalmasan valamit?

– Parancsoljon!

– Mit szól a világban zajló erkölcsi, politikai és egyéb válsághoz?

– Na, viszontlátásra! Én, papa, nem politizálok. Amit a feljebbvalóim kérnek tőlem, megteszem, a többi nem rám tartozik, és, hát igen, ugyanezt ajánlom önnek is.

– Értem, csupán az nem fér a fejembe, hogyan találja összeegyeztetőnek az ön főnöki, szigorú szabályokon alapuló feladatait egy hithű katolikus moráljával, akinek életelve a türelem, megbocsátás és szeretet? Egyáltalán összeegyeztethető a kettő egymással?

– Minden összeegyeztethető. A túlélés egyik titka, ha rugalmasan kezeljük a dolgokat.

– Ezek szerint teljesen rendben van, hogy itt van november elseje, és mi még mindig fűtetlen szobákban didergünk – bátorodtam fel fokozatosan; már régóta készülődtem egy kereszttűzre, melynek során beolvasok egyszer ennek az uborkafára kapaszkodott alaknak.

– Erre most mit mondjak? Szegjem meg a szabályt, és nyissam meg a csapokat?

– Nem lehet?

– Nem, a szabály, az szabály – tiltakozott a férfi ellentmondást nem tűrő hangon. – Talán öltözzön melegebben, és mozogjon többet, papa. Látja, én is bicajjal járok be dolgozni.

– Látom, de az, ne haragudjon, magánügy, olyan… hobbi, sport stb., míg a fűtés egy egész otthon, mit otthon, ország dilemmája.

– És? Oldjam meg én? Csak nem hiszi komolyan, hogy tehetek én bármit is ez ellen?

– Nem tehet? Oké, tegyük fel, hogy nem tehet, csupán elnézi, hogyan cidriznek a gyámoltalan öregek, gorombáskodik némelyik ápolónő, és bizony nem egyszer hidegen szolgálják fel az ebédet is. Hideg kinn, hideg benn, a gyomrodban. Fel tudja fogni, mit jelent az emésztésnek, ha naponta legalább egyszer nem ehetünk meleget?

– Ilyen nincs! – tromfolt le azonnal. – Nálunk mindennap meleg étel szolgálnak fel. Nem állítom, hogy forró ételt, miután azt elég messziről szállítják nekünk az otthonba, viszont az sem olyan tragédia, mert a forró étel sem egészséges – diadalmaskodott, mint mindig valahányszor szócsatába keveredtünk.

– Summa summarum, itt minden tökéletes.

– Ne adjon a számba olyasmit, amit nem mondtam. Természetesen vannak még hiányosságok, de hol nincsenek?

– Ahogy szeretett N. Ceauşescu elvtárs, a Kárpátok Géniusza is megjegyezte. (Cum a re marcat mult iubitul N. Ceauşescu, Geniul Carpaţilor.) – villant agyamba reflexszerűen a haj dan annyiszor, de annyiszor hallott mondatocska.

– Most mit bámul? Van még valami óhaja, sóhaja? Nincs? Akkor viszontlátásra! Nem tudom, mi a baja az otthonnal, de próbáljon már maga is alkalmazkodni ahelyett, hogy folyton háborog és kritizál. Elismerem, nem könnyű ez egy szép korú embernek, de majd csak sikerülni fog, ha – emelte fel az ujját figyelmeztetően – maga is akarja.

– Viszontlátásra, még csak arra feleljen még egyszer: hogyan találja összeegyeztetőnek szigorú szabályokon alapuló feladatait egy hithű katolikus moráljával, akinek életelve a türe lem, megbocsátás és szeretet? Egyáltalán összeegyeztethető-e a kettő egymással? – sütöttem el a nagyágyút.

És találtam. A tiszteletre méltó férfiú úgy elpirult, mintha forró vízzel öntötték volna nyakon.

– Szerintem sehogy sem – siettem megadni a választ –, és tudja, mit csinálnék én az ön helyében?

– Mit?

– Lemondanék intézményvezetői posztomról.

Na, most kiderül, milyen hívő őkelme.

– Magyarán: futamodjak meg, és hagyjam másokra a problémák megoldását – tért ki a férfi az egyenes válasz elöl. – Hát… ez is egy megoldás.

Egy hét múlva bekapcsolták a fűtést a szobákban. Kivéve a folyosón, ahol még ma is jéghideg mind a hat radiátor. Pedig az orvosi rendelők folyosóin már fűtenek, jóllehet a rendeletek értelmében ott is ugyanúgy kellene fűteni, mint az idősotthonokban – tapogattam meg hitetlenkedve a radiátort, amikor egyszer tüdővizsgálatra kellett jelentkeznem.

– Jó meleg – vigyorgott rám egy várakozó páciens. – Máskor idejövök melegedni – fogta el a köhögés.

– Én meg sétálni – ébredt fel bennem is a remény.

Ha jól meggondolom, igaza van a főnöknek: a túlélés egyik titka, hogy bízzunk a jövőben, és kezeljük rugalmasan a dolgainkat.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-03-17 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.