Próza

Jól megkapta az öreg riherongy! Vén, rossz fogú ribanc... Balkáni, büdös talpú földtúrók szukája. Nem korzózik többet ájtatosan pillogó szemekkel, karót nyelt tartással, nevetséges kalapok alól leskelődve, mintha még mindig húsz éves lenne, hogy hányan fordulnak meg utána. Megkapta. A mellei közé. Amikkel mindig olyan nagyra volt. Mintha valami hús-vér orfeumtáncosnő lett volna, aki esténként csíkos fűzőn átbuggyantva hullámoztatja őket a rivalda fölé. Hát ahhoz komoly, enyhén gravitáló bögyök kellettek volna, nem fiatalon is legföljebb csak visszafogottan domboruló halmok. Akkor talán a reszelő se hatol olyan mélyre, és még most is élne. Háh, csak az kéne! Így tán az özvegyen maradt vén bolond is összezuhan végre. Majd kiderül. Mindenesetre bravó, maestro! Bravissimo! Viva l’attentato! Bravo Luigi! Viva Lucheni! Éljenek az anarchisták! Lehet, hogy fel sem akasztják. Mestermunka. Kis szerencsével. Nem is igazi penge, egy nyomorult reszelő. Röhej. De azért mégiscsak szép. Egy amatőrtől. Scheise...

Műszerfej hátrahanyatlott a különös ügyességgel összegyűjtött nyihogókon - ő így nevezte a dobozokban található, csomagolásnál használt hungarocellt -betömködte a réseket, és betakarózott egy saját készítésű pihepaplannal. Eldobált cellux gurigadarabokról tekert le annyit, hogy épp elég reklámcédulát ragaszthasson össze. Két rétegűre készítette és közibük kidobált polifoam-darabokat is rakott.

Az ilyesmi, telente különösen kényelmes a bunkerben, ami valamikor egy létező ház alagsora lehetett. Még a teteje is megmaradt. Abban lakott. Korábban központosított hajléktalanszállókra járt, néha még a nyár éjszakákat is odapocsékolta, pedig a villanyt folyamatosan égették.

Alszik a képzeletbeli házam, meg a kertem. Talán nem is pihen, hanem csendben figyel. Ez az a ház, ahová néha kenyérillatot viszek, hogy képzeletbeli lakóit jóllakassam vele.

Mintha elfáradtál volna, nem is tudom... De az is lehet, hogy én fáradtam el. A másik fáradtsága olykor ránk ragad, és már nem tudjuk, ki kezdte. Hét hónap telt el azóta, hogy nem írok. A nem-írásba fáradtam el, de ez már a lábadozás ideje. Az udvaron őszirózsák szenderegnek, egy levél pörög le az öreg diófáról, és hirtelen eszembe jut, amit egy hajnalon mondtál nekem... Érzem a köztünk levő távolságod, amit egyikünk se akart, csak valahogy lett, magától. A távolság akarta, hogy legyen? Nem és nem akarlak elfelejteni, főleg most nem, amikor alig szólsz... szeretném megsimogatni a hátad, igen, és szeretném, ha órákig beszélgetnénk szavak nélkül, és mégis értenénk egymást. Két idegen lennénk, akik váratlanul rájönnek arra, hogy egy korábbi életükben egymáséi voltak. És egyszer ez a mostani élet is korábbi élet lesz.

Csúcsforgalomban felnyomakodni a 4-6-os villamosra: az intim szféra önkéntes és teljes feladása. Sodródom a tömeggel, túl későn jut eszembe, hogy kihátráljak, hogy esetleg megvárjam a következőt vagy elinduljak gyalog. Belekeveredtem a biomasszába, úgyhogy bepréselődök, harc a talpalatnyi helyekért, még néhány négyzetcentiméterért, egy könyök a bordáim közé vág, több test szaga csapódik az orromba, mint amennyit egy hét alatt összesen érezni szoktam.

Az elém és az ajtó közé szorult fickó erősen kopott, de makulátlanul tiszta, vasalt ingét bámulom a kabátja szárnyai között. Kórházba megy a feleségéhez, csak előbb egy szelet pizzát vesz neki valahol.

- Azt kívánja – mondja fennhangon, nem tudom, kinek, azt hiszem, csak úgy bele az embererdőbe.

Nő: Hallottam-e mindent?

Férfi: Miért kell neked mindent hallanod?

Nő: Jaj, félek, hogy nem hallottam mindent.

Férfi: Ne jajgass annyit! Baj van talán a füleiddel?

Nő: Az a baj, amit nem hallottam, amit nem hallottam meg.

Férfi: Pedig én vagyok a megmondhatója, hogy mindig csak fülelsz, mindig éberkedsz.

Nő: Most nem voltam az, mármint éber. Így nem hallottam semmit.

Férfi: Mégis mit kellett volna hallanod?

Nő: Ne kérdezgess folyton! Ez is a te hibád, ez is miattad történt.

Férfi: Miket gügyögsz?

Nő: Igenis a te hibád, hogy nem hallottam meg.

Férfi: Te tényleg bolond vagy, egy mániákus hülye!

Nő: Most végre hallgass, végre csendet akarok!

Férfi: Te nem vagy lázas véletlenül? Egyre jobban bosszant, hogy egy felhúzott gramofont hallgatok.

Mélyeket horkolt. Talán rossz álmai lehettek, idegesen mozogtak a szempillái. Beteg volt Zsuzsa asszony. A fia egyetlen reménysége éltette.

Zoli négy órában dolgozott egy iskolában takarítóként. Ő sem állt makkegészséges ember hírében. Azért vállalt ilyen munkát. Zsuzsa a nyugdíjából élt. Zoli mindig vett neki aprósüteményt, ha vásárolni ment a boltba. Ő hordta neki az ebédet is. Jól megvoltak kettesben.

Zsuzsa sokat mesélt a második világháborúról, az ötvenes évek nyomorúságáról, meg arról az időről általában, amikor még kutya baja sem volt, s varrónőként kereste a kenyerét. „De az már régen volt.”

Egy nap Tibi, a békásmegyeri hajléktalan arra ébredt a Veres Péter Gimnázium előtti összkomfortos padján, hogy egy hatalmas embersereg veszi körbe. Szokásos reggeli menetrendjének megfelelően kidörzsölte a szeméből a csipákat és a koszgalacsinokat, elolvasta az aznapi takarójaként használt újságok vezércikkeit, kivette egyik szatyrából a palackos bort, jól meghúzta, krahácsolt egy jóízűt, felállt, majd leverte hugyos nadrágjáról a port. Kíváncsian vakargatta repedezett körme hegyével hiányos bozontját a feje tetején, hogy mégis mire várhat itt ez a tömeg. Egy kicsit járt-kelt közöttük, majd kiválasztott magának egy kevésbé antipatikus személyt, és ezt mondta: … nos, az a helyzet, hogy Tibi egyetlen mondatát sem tűrné meg a nyomdafesték, de a lényeg, hogy megkérdezte miért vannak itt.

– Ma van a Kinizsi Százas – válaszolt neki a férfi.

Dömök Joli néni a kalocsai kórház elfekvőjében egykedvűen nézte szobája falán a hámló, kórházzöld olajfestéket, s látta, hogy barnássárga csík választja el a fölötte levő fehér meszeléstől. Eszébe jutott, hogy otthon a Csabonyi utcában régen mindig kimeszelték a lakóépület összes helyiségét, ha halott volt a háznál. Ki tudja, mi értelme volt ennek a szokásnak… Ez a csík szántszándékkal ilyen csúnya, vagy csak nem volt másik szín? Egyáltalán, mi szükség volt rá, hogy a zöldre festett részt elválasszák a meszeléstől?

Joli néni a századik születésnapja felé közeledett. Nem kellett többé senkinek, egyik gyerekének sem, egyébként is, már a gyerekei is kezdtek elhalni mellőle. Ezért ragadt itt két hónapja, november elején, az elfekvő ideiglenes örökkévalóságában. Most sem kellett, és a születésekor sem. Ő volt az utolsó jövevény, és a szülei egy darabig töprengtek is, rátegyék-e a párnát, de aztán arra gondoltak, hátha öregségükre majd ez a kicsi lány fogja eltartani őket.

Klári ügyvéd volt. Védőügyvéd, és otthon áldozat. A férje és az anyja áldozata. A kettejük közötti csaták áldozata. Anyja elviselhetetlen felsőbbrendűség érzetének, és férje pökkhendiségének áldozata. Ez jó. A pókhasú pökkhendi.

A pókhasú pökkhendi és a madárcsontú asszony meséje.

Mert Klári madárcsontú volt. Mint az anyja. Ugyanazok a vonások, ugyanaz az arc, ha rájuk nézel, mégis más jut róluk eszedbe. Az öreg nem a ráncaitól rideg. Belülről üt ki a bőrén a gonoszság.

Az ő szeme vág. Penge szája csak a saját kegyetlen igazságát mondja. Így él. Így élt túl. Ki tudja mit. Biztosan nem mesélné el senkinek, legfőképp nem a lányainak. Klári lágyra tört. Ívei még ránctalanok, a meghunyászkodás szemében ül. Ilyen a húga is.

A sámán halála

Anitának

Akkoriban már hosszú ideje vándorolt a törzs, és ő egyre kevésbé értette, hova és miért. Beszéltek ellenségről; ellenségről, aki erős és számos, és csak a menekülés véd tőle. De azelőtt, az ő fiatal korában is volt ellenség, s akkor sohasem futottak el. Büszkén vették föl a harcot. Nem is tartották volna férfinak magukat, ha szökésre gondolnak.

A hideg napról napra nőtt a házak között. Csalókán áltatta az embert napközben, kigombolt kabát, lakásban hagyott sál. A sétát követő második napon, kora reggeli kocsisköhögés és vörös orr ébresztette. A forró, citromos, gyömbéres tea után smink. Sok smink. Fogadkozás, többé soha. Mindig sálban és kabátban, pulcsiban, vastag zokniban, bundabugyiban is, ha kell. A pókháló finomságú harisnya, a feszes combokat megvillantó szoknya megmarad tavaszra. Őszre. A második sötétbarna vonal a szemhéjon. Soha nem fekete.

Álmodtam az éjjel.

Most nem a szokásos, zaklatott, sarokba szorítós álmot láttam.

Porzott a hó, felettem fekete volt az ég. Kopár ágak simultak a jegenyefa törzséhez. Az arcom csípte a hideg.

Alul fehér, fent fekete. Futott alattam a fehér, a fekete meg sűrű volt, szinte folyt.

Lábnyomok íródtak a hóba előttem.

A fekete háttérre szürke kalap meg sötétkék gyapjúkabát rajzolódott. A szél kavarta a havat. De csönd volt. Néma, hideg, tökéletes csönd. Ez azért fura, mert a hónak ropognia kellett volna, és a szélzúgás is hiányzott.

Ferenc Ferdinánd másfél éve halott, a férgek már minden bizonnyal lelakmározták csontjairól a húst, de a bosszú még nem teljesedett be, amiképpen ígérték. Százezrek igyekeznek pedig, hogy megbosszulják a halálát, fagyban, szükségben, éhezve, fázva, rettegve a halál árnyékában nap nap után; százezrek, akiknek riadt tekintetében nem lobog a harc tüze, s szívükben nem ég bosszúvágy. Azok, akik bosszúért lihegnek, akik véres szájjal halált kiáltoznak, nyugodtan alszanak éjszakánként, derekukat nem töri a lövészárok fagyos feneke, fejüket pihe-puha párnákon nyugtatják; fülüket nem siketíti az ágyúdörgés, szemüket nem fárasztja a roncsolt emberi testek kavalkádja, bőrüket nem viszik vásárra minden pillanatban, mégis gondterhelten sóhajtoznak, kitartásról, hősiességről, bátorságról szónokolnak, példamutatásról, helytállásról papolnak. Modern kor köszöntött a földre, az ember megmutatja, mire képes.

H. J-nak

1.

Halkan csukja be maga mögött az ajtót, mikor kijön a sötét hálószobából, aztán nesztelenül lopakszik ki a nappali meghitt melegéből az előszobába, nehogy felverje az alvókat. Ott felhúzza nehéz csizmáját, aminek hideg a belseje, de tapasztalatból tudja, hogy ez még mindig jobb, mint papucsban fagyoskodni a konyhakövön.

A konyhában már villanyt gyújt. Mint mindig, legelőször a zománcos tejeslábost veszi elő, és egyúttal bekapcsolja a konyhaszekrény tetején lévő rádiót is. Kellemes filmzene szól. Nem ugrik be neki, hogy melyik film zenéje, de ismeri és elkezd rá dudorászni.

Kiveszi a tejet a hűtőből. Hideg a tejeszacskó, hideg az edény füle is, hát gyors mozdulatokkal gyújtja meg a lángot.

- Kedves hallgatóink! Pontos időjelzést adunk. Négy óra következik. Pik-pik-pik-pik-pik, négy óra. Híreket mondunk.

Abbahagyja a dudorászást, a rádióra figyel.

- A mai napra várható legmagasabb hőmérséklet mínusz négy fok. Újabb havazásra nem kell számítanunk.

– Hát ez így nem megy! – emelte fel a hangját Pistabá. – Az még rendben vóna, hogy Komárlaci befogja, de így nem lehet kártyázni!

– Ugyanmá! Maragyonmá! – rivallt rá Jutka, a pultoscsaj, mert eléggé idegölőnek találta amúgy is, hogy gyertyákat kell gyújtogatnia. – Azt a gyenge kontrapartit majd lejátsszák világosban!

– Gyenge?!

– Kontraparti?! Erre a húszszáz piros ultira?

– És nekem is?!

– (Hümm???)

– Nem úgy van az! – keménykedett tovább Pistabá, aki mellesleg az esetenként (na, jó, általában) itt tartózkodó kártyacsapat doajene volt. – Egyszer így vesztettem el kétharmad országot!

Puff.

Budapest, nyár van, kora délután, süt a nap. A fiatal nővel beülünk egy puccos kávézóba. A falakon, a plafonon, mindenütt aranyszínű vonalak futnak, levélmintákat rajzolnak. A szekrények, az asztalok és a székek legalább két évszázaddal ezelőttiek, élénk barnára vannak lakkozva. Leülünk, beszélgetni kezdünk. Megjegyzem neki, hogy még sosem jöttünk ilyen drága helyre, és rögtön hozzátettem, hogy nem rosszindulatból mondom, hátha az felment udvariatlan kérdésem bűne alól.

Nem gond, mondja, csak egyetlen csésze kávé lesz, és úgyis most búcsúzik a fővárostól.

– Ide figyeljen, meddig akar még itt ücsörögni?

– Csak amíg az amerikai. Csak addig. Egy perccel sem tovább.

– Megőrült? Meg akar halni?

– Nem akarok. De amíg az "ami" itt ül, addig én is.

– És ha addig itt marad, amíg szét nem lövik a seggét? Akkor is megvárja?

– Akkor is. Muszáj.

Kristóf Z. Tibor először a földre nézett, majd felfelé, az égre. „Csak semmi teatralitás” – intette magát. „Legalább én maradjak meg természetesnek.”

Kristóf Z. titkon azt remélte, így majd életben marad. „Ha nem ragad el a hülyék pátosza.”

1651-ben hagytam el Hull kikötőjét. Elindultam a végzetes úton, a lejtőn, amely előbb dollármilliókhoz, aztán világhírnévhez, végül egy egész farkascsorda kiirtásához vezetett. Mindezt csak azért, mert dacoltam a szüleim akaratával, akik engem a jogi pályára szántak, és azt akarták, hogy továbbtanuljak. Most ügyvéd lehetnék Yorkban! De engem nem az iskola vonzott, hanem a sós hullámok, szelek, emberevő cápák, halálos mérgeket kibocsátó medúzák és részeg hajósinasok – egyszóval a tenger.

Franĉois kezet csókolt anyámnak, apámmal kezet rázott, puszit adott Kingának. A busznál álltunk, ami vitte a cserediákokat a repülőtérre. Nagyon udvarias volt, figyeltem, hogy hogy kell viselkedni egy cserediáknak, hátha egyszer én is az leszek. Igazából nem akarnék az lenni, mert én nem akarok egy idegen családban jó benyomást kelteni és hogy őszinte legyek, a világon senki másban sem akarok jó benyomást kelteni. Legfeljebb a szép Sziráki tanárnőben.

Anyu azt mondta, hogy egy egyetemista ne válogasson! Különösen akkor ne, ha egyetlen Rothschildot sem tudhat a családjában, sőt telitalálatos lottószelvényt sem töltött ki senki a környezetében az elmúlt húsz évben. Akkor meg különösen hallgasson, ha az apja olyan pancser, hogy négyszáz forinttal többet keres, mint a kollégiumi felvételi határ, de negyvenezerrel kevesebbet, mint egy tisztességes albérlet díja.