Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Bene Zoltán: Szenteste, 1915

 

Ferenc Ferdinánd másfél éve halott, a férgek már minden bizonnyal lelakmározták csontjairól a húst, de a bosszú még nem teljesedett be, amiképpen ígérték. Százezrek igyekeznek pedig, hogy megbosszulják a halálát, fagyban, szükségben, éhezve, fázva, rettegve a halál árnyékában nap nap után; százezrek, akiknek riadt tekintetében nem lobog a harc tüze, s szívükben nem ég bosszúvágy. Azok, akik bosszúért lihegnek, akik véres szájjal halált kiáltoznak, nyugodtan alszanak éjszakánként, derekukat nem töri a lövészárok fagyos feneke, fejüket pihe-puha párnákon nyugtatják; fülüket nem siketíti az ágyúdörgés, szemüket nem fárasztja a roncsolt emberi testek kavalkádja, bőrüket nem viszik vásárra minden pillanatban, mégis gondterhelten sóhajtoznak, kitartásról, hősiességről, bátorságról szónokolnak, példamutatásról, helytállásról papolnak. Modern kor köszöntött a földre, az ember megmutatja, mire képes.

Az asszony, aki hátán batyuval szótlanul rója a mérföldeket hegynek föl és völgybe le, úttalan utakon és komor településeken keresztül, mit sem törődik a modern korral és az ember gigászi erejével. Ő csak annyit tud, egykor azt ígérték neki, karácsonyra itthon lesz az ura, de ő hiába várta, s hiába várta húsvétra, hiába várta aratásra, s hiába várja azóta is. Pedig nem érkezett fekete szegélyű tábori lap, nem kelt szárnyra a halál hollója. Biztosan érzi, hogy él még az embere, csak nem hagyhatja ott a lövészárkot, mert erősen szorongatnak a muszkák. Úgy határozott hát, fölkerekedik és maga megy hozzá, ha ő nem jöhet. Telepakolta a batyuját kolbásszal, szalonnával, kenyérrel; korsó bort, üveg pálinkát, zacskó dohányt tett mellé, s nekivágott a világnak.

Hetekig gyalogol, kérdezősködik, törtet előre. Ha katonákkal találkozik, afelől tudakozódik, merre vannak a nyolcvanegyes honvédok, s miután útbaigazítják, köszönés nélkül kutyagol tovább. Nem szíveli a katonákat, ahogyan orrol már a királyra is. Nem erről volt szó másfél esztendővel azelőtt, nem erről beszéltek! Mit bánja ő a dicsőséget, a hazafiságot! A királyok és a katonák kényesek az ilyesmire, neki azonban mást jelentenek ezek a szavak. Számára az a dicsőség, ha gyermeket szül, s fölneveli, s az az ő hazája, az a darab föld, amelyet fölszánt és bevet az ura! Amely a kenyerét adja – de hogyan szülhet gyermeket, ha a férje a muszkák földjén, lövészárokban lapul, idegenekre lövöldöz, s a földet nincs, aki művelje otthon? És mire szüljön gyereket? Van-e még értelme? Azért, hogy katonát csináljanak belőle, ölni tanítsák, s végül megöljék? Ki tudja, lesz-e vége valaha ennek a véres vigasságnak?

Napokig, hetekig gyalogol az asszony. Ujjait megcsípi a fagy, arcát kicserzi a hideg szél. Amerre jár, a Nap fellegek mögé bújik, nem kíváncsi az emberek világára; a Hold belesápad abba, amit lát. Miként az asszony. Ahogy közeledik a fronthoz, annál sápadtabb lesz. Biztatják, forduljon vissza, ám ő csak a fejét rázza, konokul, némán. Szekeret lát az út szélén, előtte lódög hever. Nyüzsögnek benne a férgek, olyan számukra, akár méheknek a virágos rét. Az asszony orrát facsarja a bűz, fülébe a harc zenéje kúszik: a dombokon túl lőnek.

Éppen szenteste délutánja van, amikor megtalálja a nyolcvanegyesek állásait. Kérdezi az urát a sok egyforma, borostás arctól. Azok mutogatnak, integetnek. Rohan feléje valaki. Meg sem ismeri, mikor az ölébe kapja, öleli, csókolja. Hadarnak, csókolóznak, nevetnek teli szájjal. Kibontják a batyut, megvendégelik az éhes, sovány, holtfáradt bakákat. A tiszteknek is jut egy-két harapás. Leereszkedik közéjük az este. Valaki fenyőágat kerít, gyertyát eszkábál rá. Az ágyúdörgés is elcsendesedik. Egyikük azt mondja, a muszkák is ünnepelnek. Mások letorkolják, mondván, náluk máskor van a karácsony. Erre egy szerb buzgón bólogat. Isznak, nevetnek, fújják a füstöt. Fejük fölött kivirágoznak a csillagok. A dermesztő hidegben karácsonyi énekek kelnek szárnyra; a lövészárkok túlsó oldaláról szláv dalok felelnek vissza. Szenteste, 1915.

Az asszony másnap hajnalban indul hazafelé, még mielőtt fölébrednek az ágyúk. Üres batyuval, sóhajtozva vág neki a hosszú útnak. A honvédok még sokáig integetnek utána. Akkor is, amikor alakja már belevész a hóbuckák közt párolgó, csontig ható ködbe.

  
  
 

Bene Zoltán (Szeged, 1973.) író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.