Próza

Ugrásra kész állapotban telnek a hetek, hónapok. Várok valamire. Néha úgy érzem, mintha nem a saját életemet élném, hanem csak filmet néznék. A helyszín Budapest, a főszereplő egy lány. Az évek mennek, én maradok, mert várok valamire.

Mintha megállás nélkül utazgatnék, kirándulnék: csodálatosan idegen vagyok, annak ellenére, hogy a környéken már minden kisboltot, zegzugot ismerek. Gyökértelen életforma ez, az ember elfelejti mindazt, ami elől menekült, de a nem messze hömpölygő Duna mégsem a Léthe vize.

Ami elviselhetővé teszi ezt a hányódást, a Pestre szakadt régi barátok a középiskolai kollégiumból. Ritkán telik el úgy hét, hogy ne állna össze a hármas fogat, ami néha négyre, hatra is bővül. Biztonságos, otthonos, gondűző együtt lenni.

Ezzel is csak az én hátamon nő a púp – gondolta az asszony és hátra simította az arcába hullott hajtincset. – Majd ketten mennek háromfelé, a gyerek meg hol itt hányódik, hol ott. Leég a pofámról a bőr. Még hogy az én unokámat állami gondozásba adnák… No persze ezektől… Azt hiszik, elég megcsinálni, aztán majd magától felnő, mint a fű. Vagy a dudva – fordított egyet a gondolatán. – Lesz belőle munkanélküli szülők munkanélküli gyereke. Jó esetben fölfogadják valahová takarítani, mint a nagyanyját, vagy kukás legénynek, mint a nagyapját. Zöld üvegből issza majd a kannás bort és a kirakatban nézi hozzá a sonkát.

Liszka hintája

részlet

egy kék

Anyaja megfulladt. Könnyű az ég, mint a víz. A teste köré folyt és ő, akár egy véznára töpörödött bálna, kinyitotta a szemét. Eltévednek. Kisodorja őket egy vaskos hullám, egy elkódolt rezgés. Fekszenek. Mozdulatlan és súlyos teher a homok, akár a ravatali pokróc. Csak a szemük. Az marad nyitva. Kék. Nagyapa szerint a kék a legszebb szó. Azóta csak a tavaknál meri kimondani. Ott mindig csak ennyit mond, mintha a szemgödréből ásná a fényt.

- Patatata, maga hány éves?

– Úgy tudom, huszonkettő. Valahová bevésték a patkóm szegletébe is.

– Én csak tizennyolc, de már elegem van a sok semmiből. Képzelje, manapság egy közmondás motoszkál a fejemben.

– Na mondjad!

– „A lovakat belövik ugye?”

– Erről még nem hallottam. Mi az a belövés?

System: értelmezhetetlen adás

a ptkx 0 11 rendszer törmelékeiből 0.72,

megfejtés folyamatban

Part 1.

Titkos jegyzet, magam se tudom, miért

Az ő nyelvükön, az ő jelrendszerükben írok, amit tegnap óta más senki nem ismer, és nem is fog, hacsak nem tölt velük eónokat, ami a történtek ismeretében nem lehetséges. Ez annyit tesz, hogy ha megtalálod, nekiveselkedsz, megfejted valahogy írásom jelentését, szavakon túl, számodra értelmezhető értelem híján mit sem találsz.

Szomorú. S hogy annak érzem, hogy egyáltalán érzek… de csak sorban!

Néha nem volt kedvem felszállni a helyijáratos buszra, úgyhogy gyalog mentem haza a suliból. A legjobban azt szerettem és azt utáltam, amikor át kellett menni a Széchenyi úton. Ez kétszer két sáv, plusz a busz. Meg kell nyomni a zebránál a gombot, várni, hogy zöldre váltson a lámpa. Előfordult, hogy megfogta a kocsikat a kanyar fölötti lámpa, ami innen már pont nem látszik, ilynekor nem jött semmi, itt meg a gyalogosoknak még mindig piros volt. Vártam és figyeltem, hogy mikor lódulnak meg a többiek. Nem lehetett hosszan ellátni egyik irányba se, és mindig kicsit féltem, amikor elindultam, hogy valahonnan épp akkor jönnek ezerrel és pont belém rohannak. Nem tartják be a sebességhatárokat. Itt mindenki száguld, tudom. Anyám kicsi korom óta minden egyes alkalommal, amikor átkeltünk elmondta, hogy akkor sem lépünk le a pirosnál, ha úgy látjuk, hogy nem jön semmi. Azért én egy idő után mégis gyakran leléptem.

Könyvbemutatóra érkeztem egyedül. Leültem egy asztalhoz, és rendeltem egy teát. Szép csendesen gyűlt a társaság, amikor megérkezett három nő és kétségbeesett sápítozással megtörték a kávézó halk moraját. A „jaj hova üljünk le? Mert már nincs sehol hely!” felkiáltás arra késztetett, hogy jelezzem, én egyedül vagyok, és ha nem zavarja őket, leülhetnek hozzám. Nem zavarta őket.

Egy idő után ők engem annál inkább. Női csacsogás kellős közepébe csöppenhettem bele röpke húsz percre, oly módon, hogy őket aztán tényleg nem zavartam, mert mindent megtudtam róluk kényszerszemlélődésemben.

PSZICHIÁTER: Van, akinek betege van, van, aki betege valaminek...

BESS-MAX: Ezzel meg mi a fenét akar, doki?

P.: Már negyedórája mászkál fel-alá, a hamutál tele csikkekkel. Valahogy el kéne kezdenünk, nem gondolja?

B-M.: Joe Cocker is meghalt, egy fekete angyallal vedelik a whisky-t az égi bárban, és rekedtre hallgatják magukat... Ray Charles is nyomja Freddy Mercury-vel, hallja?

P.: Hangokat hall.

B-M.: Ugyan már! New Yorkban élünk, itt mindenki kimerült. Az a jó seggű ügyvédnő is összezavarodott, azt hiszi, hogy a macskája beszél hozzá. Rohadtul magányos mindenki, ez van, doki.

Selyem, cukor

Manna angyal története

A lakótelep esténként tele van csínytevő aprószentekkel, akik benépesítik a hallgatag alkonyokat, mint a zümmögő bogarak és amikor ricsajoznak, pontosan arra a pillanattorlódásra emlékeztetnek, amiről a nagyapám mesélt, amikor boldog gyermekkorát ecsetelte.

Azt a szőke, göndör kislányt az első emeleten például Mannának hívták, akiről mesélni akarok. Öt évesen már alig látszott rajta, hogy nyúlszájjal született, olyan jól sikerült babaként megműteni. Tündérkének becézték a lépcsőházban, mert valóban úgy nézett ki, mint egy virtuális freskóról levált angyalmatrica. A maga nemében szép volt. Különös lény a sok átlagos külsejű nebuló között, és rendkívül barátságos stílust sikerült fölvennie a beszédben..

Este kilenc óra. Révész Józsefné készülődni kezdett az esti műszakhoz.

– Megnézted a Zsuzsi házi feladatát, Jóska?

– Meg, meg. Még a délután.

– Légy szíves, menj reggel a piacra, és hozz egy kis tojást, tejfölt, káposztát! Esetleg főzhetnél valami ebédet, ha a mama nincs jól.

– Mit, Jóska? Abból ugyan nem eszek! – biggyesztette le a száját Katzné. – Sze még egy normális rántottát sem tud csinálni.

– Dehogynem! – szegült szembe nagyanyja véleményével Zsuzsa. – Apu mindent tud. Ha kell, főz, ha kell, gázt szerel, megjavítja a vízcsa­pot... – sorolta csillogó szemekkel.

Negyedik fejezet: a szerelem és én, avagy a kedvenc ügyfelem, Tamás, a gazdag ügyvéd

Mindig is tiszteltem az írókat, azokat az embereket, akik a semmiből képesek egy önálló történetet kanyarítani. A savanyú írókat is szeretem. Az embernek jogában áll savanyúnak lenni, de én csak azokat a savanyú embereket szeretem, akik nem divatból savanyúak, hogy mosolyt csikarjanak ki a nem savanyúakból, hanem valóban, lényükből jön a savanyúság. A valódi savanyúságot értékelem. Mert bizony, az élet nem habos. én aztán tudom. Ha most elkezdenék moralizálni, az olyan képmutató lenne, mintha Júdás trendi szakácskönyvet írna „Könnyen, gyorsan 30 ezüstből” címmel, úgyhogy nem fogok finomkodni. Ha a tömegben eltűnik az egyéniség, az nem mindig rossz. Szerettem volna eltűnni.

Nagy volt a feje, nagy rózsaszín gömb, vigyorral és pont szemekkel, alig orral, és fogta a kosár szélét, segített, segített apunak cipekedni, kapaszkodott erősen, és lépkedett szandálos lábaival, térdzoknis lábaival, szutykos lábaival, lépkedett előre, aztán, ha apu átvette a kosarat a másik kezébe, röpült egy félkört, és lépkedett hátra, vigyorral és pont szemekkel, alig orral, és gondolt anyura, a varró-anyura,

Hát a Buci aztán egy fura figura!

Tarkódon, egy Szeged környéki faluban áll a Sneci Csárda, ahová Aszfaltos Béla – vajmi kevés barátjának csak Buci – felszolgálónak jelentkezett egy hirdetés nyomán. A tulajdonos úgy érezte, az ölébe hullott a főnyeremény, hiszen Buci önéletrajzán ott állt feketén-fehéren, hogy több mint tizenöt étteremnél dolgozott már, vagyis sok vendéglátó egységet látott működni, és bizakodott abban, hogy tapasztalatait, tanácsait hasznosíthatja a hely felfuttatásában. Pedig ha leosztotta volna velük az addigi szolgálati idejét, rájöhetett volna, hogy a legtöbb helyen legfeljebb másfél hónapig lehetett alkalmazásban.

A vonat ütemesesen és zajosan kattogott. A bent ülők tisztán hallották. A dohányzó asztalnál két lány ült, valamilyen regényt olvastak. Már régóta figyelte őket egy jóképű fiatalember. A lányok észre sem vették. Janinak tetszettek a lányok. Szép, kellemes tavaszi idő volt, május eleje s a szokottnál kicsit enyhébb a meleg. Este hatra érkeznek majd Kecskemétről Szegedre, az út felét már „lezakatolta” a vonat. Fél hat felé járt s egy megálló következett, méghozzá az utolsó. Egy tar fejű, huszonkét év körüli srác lépett be az ajtón s a lányok melletti üres helyre ült. A lányok rögtön kényelmetlenül érezték magukat. Beszédük visszafogottabb lett, nem nevettek már annyit.

– Hallottátok, hogy meghalt az Ági?

Napuff, még egy ostorcsapás a pusztában. Harsog és vág. Vágja a csendet.

Ágit, ha nem is szerették, de megtűrték a környéken. Ő volt az egyik saját hajléktalanjuk. Mindig hozott valami apróságot eladni. Olcsón. Először senki sem akarta megvenni a portékáját, mert sejtették, hogy lopta. Ki adna egy hajléktalannak, könyvet, egy-egy cserép virágot, körömlakkot, vagy szemhéjpúdert?

Jó az elválás, jó a találkozás, jó az utazás, jó a helyben maradás, jó a testes vörösbor, és jó a forrásvíz. Tehát „no para.” A lényeg a hivatás, az életfeladatom, a többi lefoszlik, elkopik, változik. Ezért igyekszem megszabadulni a lomtól, a kacattól. Nem puritán-bigott erőszakossággal, egyszerűen csak elhagyogatva, továbbadva azt, ami már nem kell.

Esszenciálisan élem meg a létezést úszás közben, ahogy körbefon a víz, érzem izmaimat, mégis könnyű vagyok, majd kifekszem a napra, átjár a fény, barna vagyok, fiatal vagyok: létélmény!

Hallottatok már a csutkalóról, meg a bordó hegedűről? Nem? Hát akkor figyeljetek, elmesélem!

Tél volt, afféle zúzmarás, ködös idő, amikor még a jó kutyát is behívják a tűz mellé melegedni. A falusi ember csak az eget nézi, dob valami ennivalót az állatoknak, aztán beül a konyhába, és nekilát kukoricát morzsolni. Iskola után a gyerekek is ott lábatlankodnak körülöttük, hisz’ kint hideg van, bent meg nem lelik a helyüket.

Egy ilyen téli napon mi is ott tétlenkedtünk Jóska barátomék konyhájában. Józsi bácsi, a nagyapja hatalmas vesszőkosár kukoricát hozott be, leült a sámlira, és elkezdte morzsolgatni.

Ismered Charlie-t? Ő az ott. Pont veled szemben. Igen. Tudom. Te Lacinak hívod, Gézának, Ildikónak, Marcsinak. Ezer neve van. Én most szeretném Charlie-nak hívni.

Reggel találkoztam vele. Fáradt voltam. Az éjjel sokáig ütöttem a klaviatúrát, be akartam fejezni egy novellát. Nem sikerült. A telihold beszivárgott az ablakon. Az íróasztalom lapján csúszkált, bebújt az egyik hógömb kupolája alá és ott tobzódott, az ezüstös csillámtornádóban. Felálltam az asztaltól, az ablakhoz léptem. Az utca kietlen, hátborzongató magányba süllyedt. Az éjszakai lámpák erős fénye sárgára festette a betont. Fénykörök. A hajléktalan férfi jutott eszembe. Az, akivel már te is találkoztál. Ott alszik a bolttól pár méterre. Zöld hálózsák, rongyos takarók. Modern szarkofág. Néha könyvet viszek neki. Krimit, történelmi regényt. Ezeket szereti. Minden tulajdonát ócska, műanyag szatyrokban cipeli, kivéve a könyveket. Azoknak van egy szürke, hűtőtáskával kibélelt és vízhatlanná tett hátizsákja. A könyvek szépen, méret alapján, egyenként szatyorba rejtve várnak a sorukra. Utoljára a Szőke ciklont vittem el neki. Azt mondta, azon mindig olyan jókat nevet. Remélem, jól van.

„Ablakba mécses.
Néhány pillanatra álljatok meg,

este, meleg szobában,

Néhány pillanatra csak...”

Apai nagyszüleim egy tanyán éltek sokáig, Hajdúdorog és Hajdúnánás közt, pontosan félúton.

Aztán a termelőszövetkezet megvásárolta a két kis magyar holdnyi területet, amelyen tanyájuk állt, a fákat kivágták, az épületeket elbontották. Kivágták a kövesúttól a porta bejáratáig vezető jegenyesort is, majd beszántották, „termelésbe vonták”, a mintegy ezerkétszáz négyszögölnyi területet.

Anyám persze engem okolt, meg apám nyughatatlan természetét – máig sem értem, mi köze van a kettőnek egymáshoz, különösen úgy, hogy apámnál jámborabb embert én a világon nem láttam – és biztosra vette, én voltam az oka, hogy el kellett jönnöm az ikrektől. Hiába hoztam elő Bélukát, meg az áldatlan körülményeket, azonnal kész volt mindenre megfelelni. A cipőt, azt a drága bőrcipőt, nem kellett volna szanaszét hagyni az előszobában, a nénikkel meg biztosan tiszteletlen voltam, különben meg lehetett volna beszélni a lámpagyújtás időbeni korlátait, ők is csak emberből vannak, nem igaz?