Videó

Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Petrozsényi Nagy Pál: Hétköznapi történet

 

Este kilenc óra. Révész Józsefné készülődni kezdett az esti műszakhoz.

– Megnézted a Zsuzsi házi feladatát, Jóska?

– Meg, meg. Még a délután.

– Légy szíves, menj reggel a piacra, és hozz egy kis tojást, tejfölt, káposztát! Esetleg főzhetnél valami ebédet, ha a mama nincs jól.

– Mit, Jóska? Abból ugyan nem eszek! – biggyesztette le a száját Katzné. – Sze még egy normális rántottát sem tud csinálni.

– Dehogynem! – szegült szembe nagyanyja véleményével Zsuzsa. – Apu mindent tud. Ha kell, főz, ha kell, gázt szerel, megjavítja a vízcsa­pot... – sorolta csillogó szemekkel.

– De nagyra vagy az apáddal, csak a lényeget nem látod – intette le a festett hajú, kicsípett szemöldökű ómama. – A te apád...

– Mama!

– Semmi mama! Hadd tudja meg, mi az igazság! Nagylány ő már, megérti.

– Meg hát. Többet is, mint gondolnád, ezért semmi értelme bemu­tatni a vejedet.

– Csak nem rabolt ki valakit? – kapta fel a fejét a csinos, fiú frizurás tinédzser.

– Azt éppen nem, bár ki tudja, egyszer még erre is sor kerül.

– Megcsalt? – kérdezte az anyjától.

– Jaj, kislányom, min jár a te eszecskéd?

– Szóval nem. Akkor mi a lényeg, nagymama?

– A te apád... izé... Nem akarlak megsérteni, de mióta kirúgták...

– Nem rúgtak ki, felmondtam – javította ki a családfő csendesen. – És ez nagy különbség.

– Neked, a lényeg az, hogy egy fityinget sem keresel. Nóra meg én dolgozunk. Méghozzá keményen, nagyon-nagyon keményen. Ő dupla műszakban, én nyugdíjasként, betegen. Hát férfi az olyan, aki ezt így elnézi?

– Már megint kezded? Légy szíves, szállj már róla! Amilyen olyan, én így is szeretem – ölelte át a férjét Révész Józsefné.

– Én is – követte Zsuzsa anyja példáját.

Összenéztek, nevettek. Az anya gyanakvóan, a leány irigyen, ami­ért osztoznia kell az édesanyjával. Látta, érezte ezt az asszony is, de e­gyelőre semmit sem tehetett. Meg kell adni, Jóska valóban fess férfi: ma­gas, kellemes modorú, kis hetyke bajusszal, nem csoda, sőt, egyenesen furcsállná, ha éppen Zsuzsa nem csípné. Szerencsére nem sokáig, mert még az idén leérettségizik a kis rüfke, utána gyorsan tovább küldi tanul­ni Miskolcra, Pestre csak minél messzebb a mostohaapjától, amíg az idő és a távolság véget nem vet a románcnak. Ehhez nyilván pénz kell, és persze minden máshoz is: pénz, pénz, pénz, de amíg bírja szusszal, eb­ben a családban senki sem fog éhezni.

– Sziasztok, gyerekek! – vetett még egy utolsó pillantást a tükör­be. – Mulassatok jól, és reggelig fel ne faljátok egymást valamiképp!

Megigazította a haját, majd csókot intve a családnak kilibbent a lakásból.

– Szegény Nórácska!

– Miért szegény? – ütődött meg a ház ura. – Ahhoz képest, hogy hány éves csodálatosan bírja még. Ügy szökdécsel, mint egy gazella, e­mellett szép, friss és... kívánatos.

– Ő? – fintorgott a kamaszlány. – 38 éves korában?

– Papíron 38, kinézete után még 30 sem. Az anyjára ütött, ez nem vitás – hízelgett az anyósának Révész úr.

– Ja, azért a kozmetikust se hagyjuk ki – somolygott az unoka. – Itt egy kis rúzs, ott egy kis krém...

– No nézd, szurkapiszkál a kis tücsök! Azt hiszem, itt a legfőbb i­deje, hogy komolyan beszélj a fejével.

– De hiszen csak viccelt, különben is gyerek még, helyesebben pu­bertás, akinek a fejében még elég nagy a zűrzavar – békítgette anyósát türelmesen Révész úr, aki szívből utált minden perpatvart, inkább nyelt egyet, magyarán hallgatott, mint süket disznó a búzában.

– Ez gyerek? Nézd meg ezeket a melleket! Ugyanakkorák, mint az anyjáé. Leteszem a nyakamat, hogy már a fél osztállyal lefeküdt.

– De mama, hogy beszélsz te a lányomról! – pirult el Révész úr. – Egyáltalán miért gyűlölöd, amikor szeretned kellene, végül is hús a húsodból, vér a véredből.

– Tévedsz, nem gyűlölöm, csak... Hogy a csudába nem érted? Ki­csit szemtelen a védenced. Anyját nem tiszteli, engem lenéz, mint általá­ban mindent és mindenkit. Hogy kitől tanulta, nem tudom. Tőlünk biz­tos nem, mert a mi családunkban mindenki tiszta erkölcsű, vallásos em­ber volt.

– Mit szólsz hozzá, pulykatojás? Te tényleg nem tiszteled az anyádat?

– Nem. És téged sem – viharzott ki Zsuzsa a szobából. – Egyébként nem vagyok pulykatojás – kiáltott vissza megbántva.

– Látod? Pontosan erről beszéltem. Megyek, megnézem, mit adnak a tévében – kászálódott fel özvegy Katzné is. – Aztán spekulálj Jóska, találd ki, mivel segíthetnél Nórán is meg Zsuzsán is, mert mindkettő nagy bajban van.

– Kitalálom, mama, kitalálom – ígérte meg szelíden a családfő, bár sejtelme sem volt, milyen bajról károg itt az anyósa.

Zsuzsa? Kissé hebrencs, ez nem vitás, de hogy nem becsüli a szü­leit, még neki magának sem hiszi el, mert... mert csak dühében beszélt így. Zsuzsa igenis kedves lány, jól nevelt és megértő. Mit kívánhat ezen­felül egy leánytól? Nagyobb gond lenne a pénz miatt, ugyanis tényleg nem keres, viszont éppen ma ajánlottak fel neki egy jegyellenőri állást a Volánnál. A számítógépe elé ült, és megnézte, ki mit üzent neki e-mailen.

 

Kedves Uram

Ne kérdezze, ki vagyok, mert úgysem árulom el. Maga egyszer csú­nyán beleköpött a levesembe, amit soha sem tudok elfelejteni. Megbocsátani talán. Mit is mond a biblia? Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel, úgyhogy most az egyszer én segítek magának. Röviden: ha továbbra is nyugodtan akar aludni, járjon utána, hol túlórázik a b. neje! A­dok egy elérhetőséget: Délibáb utca kettő. De ha rám hallgat, előbb bejelentkezik a tulajnál, mert enélkül aligha engedik be a lakásba. Telefonszá­ma: 070-452. A kulcsszó Lulu. Mondja azt, hogy ő küldte.

Egy jóakarója

 

 

A férfi hitetlenkedve meredt a levélre. Mi ez: tréfa, bosszú? Kinek a levesébe köpött ő? – vette sorba az ismerőseit. Ami azt illeti, akad itt egy-kettő még adóellenőr korából. Csak az a kérdés, igaz-e, amit sejtet­ni akar a nyavalyás, hogy tudniillik... Á, rágalom, Nóra igenis hű hozzá, hiszen szereti, s még álmában sem csalná meg. Lekapcsolta a gépet, és lefeküdt. Hanem a gondolat továbbra sem hagyta nyugodni.

– Halló! – hívta fel végül felesége üzemét. – Ré... Répási János va­gyok. Révész Nórával szeretnék beszélni.

– Kivel?

– Révész Nórával. A bútorfényező osztályról.

– Révész, Révész... Megvan! Már nem dolgozik nálunk. Felmon­dott. Segíthetünk még valamiben?

Szóval mégis igaz! – halványult el az egykori adóhivatalnok. Visszahanyatlott az ágyába, és reggelig forgolódott, gyötrődött. Vajon hol, mit rontott el annyira, hogy csak úgy lecserélték, mint egy megunt kabá­tot? Megvénült, megcsúnyult vagy egyszerűen csak a pénz miatt? Ez a felmondás ugyan nem bizonyíték, gyanúsnak azért mégiscsak gyanús. Nem azért, amiért felmondott, hanem amiért eltitkolta. Másrészt itt van ez az e-mail. A kettő együtt sok, valahogy ki kellene nyomozni, mi i­gaz az egészből.

– Mi újság a melóban? – érdeklődött reggel, amint meghallotta fe­leségét a szobában matatni. – Nem volt semmi zűr az éjszaka?

– Hát te nem alszol?

– Készítsek reggelit, vagy már ettél az üzemben? Szegény asszony, mennyit dolgozik! – ölelte át hátulról, és a melle után kapkodott.

– Engedj, most ne! Nehéz volt a műszak, ugye, megérted? Majd... majd utána, ha kipihentem magamat – húzódozott az asszony, és bűn­bánóan sandított a férjére.

Révész úr elnézően fékezett, de a szívébe szomorúság lopódzott. Semmi kétség: hazudik, illetve miért ne! Egy szerelmes éjszaka éppen úgy kicsinál, mintha valaki egész éjjel melózna. Ezért fáradt a kis lotyó, de most rögtön véget vet az egésznek.

– Na klikkelj ide, angyalkám!

Hirtelen megállt, nem folytatta. Talán még sem kéne ennyire sietni. Előbb beugrik ahhoz a Luluhoz, aztán ha tényleg igaza van, készít egy- két felvételt, hogy hozzácsatolhassa a válóperes aktákhoz. Ugyanis elvá­lik, utána nem bánja, dugjon, akivel jólesik.

– Tessék, klikkeltem.

– Szerintem túlhajszolod magadat, hiszen, már ne is haragudj, de semmihez sincs energiád. Nem tudom, megéri azért a pár plusz forintért.

Nórán erőt vett a mélabú.

– Reméljük, hogy megéri. Sajna túl sok a kiadás: villany, gáz, csa­tornadíj, tévédíj... És ez még csak a rezsi, ugyebár. Ehhez jön a koszt, öltözködés, tanszerek. Erről jut eszembe! Jövőre Zsuzsát főiskolára a­karom küldeni.

– Brávó! Látod, ezt nagyon jól teszed.

– Ja, csakhogy ez még többet kóstál, szépfiú, miközben te egy fi­tyinget sem keresel.

– Ismerős refrén! Mintha már hallottam volna valahol. És... és ha keresnék? Ha teszem fel, azt mondom: kaptam állást, Nórikám – taktikázott a férfi. – Most, most légy őszinte! Fedd fel a lapjaid, és ne játsszunk tovább egymással!

– Kaptál állást? – villanyozódott fel Révész Józsefné. – És ezt csak most mondod?

– Ha minden jól megy, a Volán autóbusz-vállalatnál leszek ellenőr. Nem fizetnek sokat, de legalább nem vállalsz többé dupla műszakot.

– Majd megbeszéljük. Addig is lefekszem, mert mindjárt elalszom a lábamon.

Megvetette az ágyát, és pillanatok alatt elaludt.

– Milyen szép asszony! – nézte el Révész úr, s türelmetlenül várta, miként nyilatkozik majd, ha fölébred.

– Hű, de jót szunyáltam! – nyújtózkodott a nő úgy délfelé. – Most megyek, ugyanis úgy döntöttem, folytatom. Igen, szerintem várjunk még! Előbb kezd el a munkát, és nézzük meg, valójában mennyit keresel. Ígér­ni könnyű, főként a Volánnak, csak tudod, ezzel már tele van a padlásunk.

A férfi gyanúja tovább erősödött egy fél fokkal. Várt két órát, majd remegő kézzel nyúlt a telefonkagylóhoz.

– Halló, itt Répási! Szeretnék találkozni magukkal.

– Mi célból?

– Magánügy. Majd elárulom, ha ott leszek.

Csend, rövid kattanás, és megszakadt a kapcsolat. Erre újra tárcsá­zott.

– Halló, itt Répási!

– Már megint maga az?

– Volna szíves megadni a címüket?

– Menjen a büdös...

– Várjon, ne tegye le! Lulu ajánlotta magukat. Halló, ott van még?

– Délibáb utca 2.

Óvatos ember, annyi fix! És persze nyuszi is – csúsztatta egyik zse­bébe a fényképezőgépét, a másikba meg a bicskáját. Nem mintha félne, de az elővigyázatosság neki sem árt. Elgyalogolt a központba, s tanulmá­nyozni kezdte a terepet. Tehát Délibáb utca. Hol a fenébe lehet az? Kér­dezősködött jobbra-balra. Nem tudták. Már-már feladta, amikor egy csa­vargó két százasért megmondta. Csöndes, kis utca volt hatalmas fákkal, bokrokkal, végén a 2-es számú ház magas kőfallal elkerítve. A kertből kutyaugatás hallatszott. Hát ide csakugyan nehéz bejutni! – vizsgálta át a kaput. Hopp, egy kaputelefon! Most imádkozz, bestia, ha eddig nem imádkoztál!

– Répási! – sziszegte a telefonba.

A lakásban ráncos, himlőhelyes arcú alak fogadta. Ez lenne a csábító? – csodálkozott a rusnya emberre.

– Foglaljon helyet, tisztelt... Répási! Mindjárt küldöm a lányokat.

– Milyen lányokat? Én a fele...

– Aha, értem! Már megvan a kicsike! – rándultak össze a férfi arcizmai, feltehetően ticje[1] volt. – Hogy hívják?

– Engem?

– A kicsikét.

– Mi, hát nem tudja? Fura gavallér maga, kedves...

– Bökje már ki, kit akar! – mozgatta egyik fogát a háziúr. – Ez mind­járt kiesik.

– Nórát. Hol van? Mit csinált vele, megette?

– Kiesett! Ezért még megkapja az a vén fasz a magáét! Maga meg mit izgul? – Tízezer. De előre, mert ahogy elnézem, talán ki sem tudja fizetni.

Csak most értette meg Révész úr, miféle üzemben túlórázik a hitvese. Most mit tegyen? Törölje képen a „madamot”, vagy nyelje le a bé­kát, és diplomatikusan távozzék! Ördögöt! Van neki ennél sokkal jobb terve! Előkapta a tárcáját, és megnézte, hogy kaparhat össze tíz lepedőt.

– Ötezer! – csípett ki egy ropogós bankjegyet.

– Alászolgája! Menjen az utcára, ott kettőért is dughat bármelyik nyuszival. Ez itt exkluzív hely, csodálom, hogy erre nem figyelmeztették nézett rá görbén a kimonóban feszítő háremőr.

– Rendben van, de előbb lássuk azt a nyuszikát, mert hátha nem tetszik. Zsákbamacskát nem veszünk.

– Hogyhogy zsákbamacskát, hiszen nemrég közölte, hogy név sze­rint is ismeri.

– Csak név szerint, amúgy sosem láttam még. Apropó, lányok! Ha már több is van, hívjon ide még kettőt! Így nagyobb a választék, mert nekem csak a legjobb husi kell – hazardírozott Révész úr üres bukszával a zsebében.

Pedig sejthette, hogy ebben az iparban kockázatos dolog ám blöffölni. Viszont ha nem blöfföl, nem sikerülhet a terve sem, amivel úgy visszavághat az asszonynak, hogy egy életre nem felejti el Révész Jóskát Sopronból.

A tices pasinger megnyomott egy gombot, erre három lány, köztük Nóra is, lépett eléjük. Amint meglátta Révészt, falfehér arccal torpant vissza.

– Tessék, válasszon! Az ott a Nóra! Remek kanca, ugye?

Révész úr körbejárta a lányokat, Nóránál megállt, és végigzongorázott a combjain.

– Hohó, ez nincs benne a taksában! Nézni szabad, tapogatni tilos.

– Nagyszerű! Akkor vetkőzzenek le, mert, ismétlem: zsákbamacskát nem veszek.

– De igényes maga, jó uram! Mindegy, nekem nyolc, csakhogy ezt mi peep-shownak[2], sztriptíznek és hasonlónak nevezzük. Érti, nem? Kü­lön szolgáltatás, amiért itt ezer forintot szoktak fizetni.

– Csak? Parancsoljon! – nyomott ezer forintot a csorba fogú kezébe. – Számla nincs? Bocsi, tulajdonképpen nem fontos!

– Hát akkor gyerünk, vetkőzzetek le a kedves vendégnek!

A lányok fásultan bújtak ki a szoknyából, bugyiból, s csakhamar a­nyaszült meztelenül vártak a további parancsra.

– Oké, lányok! Most maga jön! Választott?

– Hogyne! – sétált el ismét a lányok előtt Révész úr. – Ezt a vörös hajút akarom – csípett hirtelen a Nóra mellett somolygó leányba.

– Tízezer forint.

– Természetben nem lehet? Nézze ezt a jegygyűrűt! Ékköves. Es­küszöm, egy vagyonba került.

– Szép gyűrű! – ismerte el a himlőhelyes menedzser. – Csak nem sokat ér, gondolom, különben nem igen cserélné fel egy pipire.

– Megnézhetem? – vett erőt magán az asszony. – Olcsó gagyi! Még csak nem is aranyból van – jelentette ki rövid mustra után.

– Nekem tetszik – vette ki a kezéből a vörös hajú mohón. – És ki tudja? Hátha mégis igazat mond a kedves vendégünk.

– Egy frászt, hazudik! – csattant fel égő füllel Révész Józsefné. – Ha azt mondom, gagyi, arra mérget vehettek. Annyira értek a gyűrűkhöz, hogy ilyennel senkise tudjon átverni.

A vörös hajú gyanakodva mustrálta.

– Te most rám haragszol?

– Nem haragszom én senkire, csak nem szeretem, ha bepaliznak.

– Én sem – vette vissza a gyűrűt a prostituált. – Azért elfogadom.

– Add vissza!

– Neked?

– Neki.

– Eszemben sincs – gyönyörködött a drágaköves ékszerben. – Ne­kem adták, az enyém. A gazdájával együtt – karolta át a jóvágású ven­déget.

De már ez túl sok volt az asszonynak, hiszen nagyon jól tudta, mek­kora a gyűrű igazi értéke. Emellett emléktárgy, családi ékszer, amit még a nagyanyja adott neki, amikor férjhez ment a Józsihoz. És ezt nem adja, még kevésbé Józsikát, akire menten rámásznak, ha nem vigyáz – csa­varta ki a gyűrűt a vörös hajú kezéből.

– Hát ez megzápult! – hápogott a fiatal lány. – Csinálj már te is va­lamit! – fordult segítségért a férfihez.

– Oké, de előbb hadd nézzem meg ismét azt az izét. Kicsit túl sok a hűhó ahhoz képest, hogy csak egy... gagyi.

– Gagyi, nem gagyi, ez most már az enyém, és... és vegyétek tudo­másul, hogy felmondok – öltözött fel leverten az asszony. – Elég hülye voltam, hogy eddig is szóba álltam veletek – nézett szembe bűnbánóan Révésszel.

– Hogyhogy a tied? Meg mi az, hogy felmondasz? – perdült eléje a kimonós. – Nem tőled függ ez, kisanyám.

– A gyűrű! – figyelmeztette a vörös hajú. – Vedd el tőle, mert meg­fújja.

Nóra riadtan hátrált, majd megfordult, s az ajtó felé menekült. Hanem a kis vörös gáncsot vetett az asszonynak.

– Büdös kurva! – rántotta talpra hajánál fogva a lánykereskedő. – Velem akarsz te dacolni?

– Engedd, hadd fusson! – avatkozott a vitába a harmadik örömlány, aki jóformán egy kukkot sem szólt mindeddig. – Ahogy én ismerem, nem köp ő be senkinek.

– Csatlakozom a véleményéhez – hangolta át Révészt részben a szá­nalom, részben a büszkeség, mert akármilyen kurva is az asszony mégiscsak az ő asszonya. – Engedje el, különben én fújom be magukat – rántotta elő a készenlétben tartott kamerát. – Remélem, tudják, mit jelent az üzletszerű kéjelgés.

A férfi szeme repdesni kezdett.

– Adja ide a fotókat!

– Vegye el őket! – húzta elő Révész úr ezúttal a bicskáját. – Nem kell? Viszontlátásra! Tiszteltetem a családot!

– Köszönöm! – rebegte az asszony útban hazafelé.

– Várjál csak, várjál, a lényeg még hátra van.

– Nem hallgatnál meg esetleg engem is?

– Minek? Egyébként nem verlek agyon, ne cidrizz, csak egyszerűen elválunk. Pont, nincs tovább.

– Sajnálom. Nem akarok magyarázkodni, de annyit el kell mondanom, hogy amit tettem...

– Nem érdekel. Megtetted, hát megtetted, a többi az ügyvédre tartozik. Miután tiéd a ház, egyelőre elköltözöm, amíg a bíróság nem intéz­kedik ez ügyben.

– Felőlem maradhatsz. Hova mennél így... pénz nélkül?

– Az már az én bajom. Legalább nem zavarom többé az anyádat. És persze téged sem.

– De hát nem zavarsz.

– Nocsak! És ezt el is higgyem, tisztelt Révész Józsefné?

Szótlanul baktattak ki a girbegurba utcákból. Alkonyodott. A hideg, októberi szél végigsüvöltött a városon.

– Kérhetek tőled valamit?

– Nem.

Tovább baktattak dideregve, szomorún.

– A lányom... Istenem! – tördelte a kezét Révész hitvese. – Mit szól majd, ha megtudja? És ott az anyám is... Nem hiszem, hogy túléli.

– Túléli, ne aggódj! Főként a lányod, akit annyiszor szidtam össze. Miattad. Pedig nyilván tudta, miben utazik az anyuci. Nem? Akkor most megtudja. Egy ideig persze duzzog, talán még a könnye is kiszökik, aztán, ha szeret, megbocsát.

– Te nem?

– Én nem szeretlek – füllentette a férfi, miközben hajszál híján kicsordult ezúttal az ő könnye is.

– Azért elvettél.

– Mert... szerettelek. Akkor. Most...

– Gyűlölsz?

– Csak hidegen hagysz. Nem érsz te nekem annyit, szépasszony.

Megérkeztek.

– Ez az utolsó szavad?

– Ez.

– Köszönöm, hogy végighallgattál.

– Mi az, te nem dolgozol? – kérdezte Katzné, amint beléptek.

– Már nem: felmondtam.

– Hála istennek! – ölelte át a leányát. – Csak... csak nem történt va­lami? Olyan sápadt vagy.

– Vili! – súgta oda Zsuzsa a mostohaapjának. – Nehéz napja volt, mindjárt lefekszik.

– Semmi vész! Egyszerűen nehéz napom volt. Lefekszem.

– És a vacsora? Elment. Látod? Ez a te műved – dünnyögte szemrehányóan a nagymama. – Bezzeg, ha te is keresnél...!

– Bezzeg, bezzeg, bezzeg! Nem fejeznéd már be ezt az örökös litániát? – fogyott ki a béketűrésből Révész úr. – Már nagyon kezdem unni, hogy bármi a baj, probléma, mindenért én felelek. Egyedül én, más nem számít, egyszóval mindig miattam döcög a szekerünk. Pedig ha tud­nátok...

– Mit? Halljuk! Mi az, amit mi nem tudunk? – szegezte tekintetét Révészre az öreghölgy.

A férfi komoran lesett a félig nyílt ajtóra, ami mögött a felesége hall­gatódzott a sötétben. Most, most jött el az igazság órája! Csakhogy mit ér vele? Ami megtörtént, megtörtént. Legfeljebb még két embernek okoz álmatlan éjszakát, miközben lehet, hogy ő maga sem teljesen ártatlan – bizonytalanodott el a családfő.

– Eh, hibáztam, éppen ezért, üsse kő, elmegyek, nehogy még én áll­jak a boldogulásotok útjába. Itt hagyom ezt a házat, aztán meglátjuk, mi­ként kerültök egyenesbe nélkülem.

– Miként? Sehogy! – tiltakozott a tinédzser. – És mi az, hogy hibáz­tál? Az egyetlen, aki hibázott...

– Az én vagyok – kullogott ki az anya a szobából.

– Úgy van! Ezt akartam mondani.

– Te hallgass! – utasította rendre Révész úr. – Na, ne haragudj, de ebből most maradj ki! Te pedig ne állíts olyasmit, amit később megbán­nál! – hunyorgott az asszonyra.

Nóra meglepődve némult el. Mi ez: bocsánat, trükk vagy egyszerű haladék, hogy utána annál kíméletlenebbül leplezze le a férjeura?

– Gratulálok! Végre kiugrott belőled az apa, aki tudja, mit akar, és elvárja, hogy tiszteljék – dicsérte meg a vejét özvegy Katzné kimérten. – Az elmeneteled azonban egyelőre függeszd fel! Én nem azért adtam férjhez a lányomat, hogy csak úgy ukmukfukk otthagyják. Inkább arra koncentrálj, hogyan hozhatnák rendbe együtt a szénánkat.

A férfi ráhagyta. Hadd bizakodjék csak a vénasszony. Egyelőre u­gyan hallgat, nem árul itt ő el senkit sem, de hogy holnap továbbáll, az ezer százalék – pakolta össze még aznap este a holmiját, s másnap kora hajnalban búcsúzás nélkül elslisszolt.

Eltelt egy év. Zsuzsa leérettségizett, és tovább szeretett volna ta­nulni.

– Hát ez nehéz lesz! – csuklott fel Révész Józsefné. – Annyi pénzünk nincs, még ha munkába is állnál valahol, miután az apád... Szóval senki sem segít bennünket. De hadd ne legyek vészmadár! Próbáljunk összespórolni valamit.

– Már megint?

– Van jobb ötleted?

– Nincs.

– Akkor keres egy állást, aztán meglátjuk – tapogatta meg a nyaká­ban lógó drága láncocskát. – Jut eszembe: épp most keresnek eladót egy maszek cukiban. Én ismerem a tulajt, beajánlhatnak, ha akarod.

Így lett Zsuzsából cukrászlány, ami annyi előnnyel is járt, hogy így hamarabb találkozhat az apjával. Hacsak a rokonaihoz nem vándorolt Pestre. Ugyanis Révész úr nemcsak lelécelt, hanem el is tűnt, mint a kámfor. Fogalmuk sem volt hol van, mit dolgozik, egyáltalán dolgozik, vagy valamelyik hajléktalan szálón vegetál – gyötörte Nórát a bűntudat.

– Ki van zárva! Apu más, sokkal talpraesettebb, mint hinnéd – vélekedett Zsuzsa, miután hasztalan várta, hogy összefusson az apjával. – Szerintem Pesten van. Ó, de szívesen élnék én is Pesten! – sóhajtott vá­gyakozva.

Addig-addig epekedett, sóhajtott, amíg ki nem sütötte, hogy ő bizony ott is körülnéz.

– Fölösleges! – hűtötte le gyorsan az anyja. – Meglátod, egyszer is­mét felbukkan. Ha máshol nem, a válóperes tárgyaláson, mert még el sem váltunk, kislányom.

– Egy okkal több, hogy találkozzunk. Azért mégsem lehet valakit ilyen bizonytalanságban tartani. Majd megkérdezem, mit tervez, továbbá milyen módon támogat, ha netalán Pesten folytatnám a tanulást. Elvégre az apám, és kutya kötelessége, hogy segítsen – sütötte el Zsuzsa a nagyágyút.

– Majd segít a Jóisten. Te csak dolgozz, és gyűjtögess! – tanácsol­ta Révész Józsefné.

– Ej, ne nevettess! Ez majdnem úgy hangzik, mint a jezsuiták szlogenje: ora et... Már nem emlékszem pontosan: imádkozzál, és dolgozzál!

– Szép mondás. Talán nem igaz?

– Nem, mert senki szájába sem repül a sült galamb. Ha kell valami, vedd el, és semmi ima, könyörgés – szokta mondogatni az osztályfőnö­künk. Nagy dinka volt az öreg, de ezt eltrafálta, és én ehhez tartom ma­gamat.

Ettől félt az anyja is, ezért már meg sem lepődött, amikor egyszer kimaradt a lánya otthonról.

– Elég korán kezdi! Szavamra, még a végén éjjeli lepke lesz belőle! – sietett közölni véleményét a nagymama.

– Ha a fiókák felnőnek, kirepülnek a fészekből – vonta fel a vállát re­zignáltan az asszony. – Lehet, hogy bulizik, vagy... nincs is a városban. Elröppent az apjához, úgy, ahogy tervezte.

Csakugyan elröppent, és meg is találta néhány cím, rokoni informá­ció alapján. Egy tipptop házban lakott valahol a Városliget környékén, persze nem egyedül, ami azonban korántsem riasztotta vissza.

– Köszönöm, hogy meglátogattál – örvendezett a férfi. – Lilu, a ba­rátnőm, ez meg a lányom, Zsuzsa – mutatta be őket egymásnak.

A hölgyek átható tekintettel röntgenezték egymást.

– Üde, piros virág. Még ki sem nyílt jóformán, de már érzik az illata – becsülte fel szakavatottan Lilu.

– Kicsit öreg, de még mindig szexis, és amint látom, jól szituált is a mucus – állapította meg magában Zsuzsa. – Szép helyen laktok.

– Fogjuk rá. Négy szoba összkomfort meg az a kert odakint. Sze­reted a rózsákat?

– Imádom.

Lilu megmutatta a kertjét, a szobákat, aztán kifurikáztak vacsoráz­ni a városba.

– Na, milyen volt? – firtatta Révész úr, amikor úgy éjfél felé haza vetődtek. – Remélem, jól érezted magadat.

– Tyűha, elfelejtettem telefonálni anyunak! – kotorászott Zsuzsa a maroktelefonja után, aztán még sem tárcsázott. – Majd holnap felhívom. Most túl késő van.

– Megyek, megvetem az ágyunkat! – ásított a ház asszonya.

– Még mindig...? Hogy is mondjam csak? Túlórázik az anyád? – pu­hatolódzott a férfi, amint magukra maradtak.

– Egy fenéket! Dolgozni ugyan dolgozik, utána azonban ki se dugja az orrát otthonról. Egész nap mos, vasal, takarít, olvas... Képzeld el, ő, aki azelőtt egy újságot sem vett a kezébe, most verskönyveket vásárol.

– Fura. El sem hinném, ha nem te mondanád.

– Ja, pedig a pluszpénz, az bizony most is jól fogna, sőt, még jobban, mint valaha, ugyanis a jövőben itt szeretnék lakni és tanulni.

– Helyes, tanulj csak! Majd én is besegítek. Tudod, hogy rám min­dig számíthatsz. Istennek hála, pillanatnyilag van miből.

– Istennek vagy Lilunak?

– Klassz nő, mi? Téged nagyon szimpatizál.

– Vén csataló – húzta el a száját Zsuzsa. – Ha megengedsz egy ta­nácsot, szállj le róla, míg nem késő!

– Pszt, halkabban! Nem értem, miért nem imponál neked soha sen­ki sem?

– De hát anyu szebb, fiatalabb, és neked ilyen nőci kell. Ha nem ő, akkor más, olyan típusú csaj, mint... mint én vagyok – simult az apjához, és szelíden szájon csókolta.

A férfi megremegett, jóllehet, nem sokszor, de előfordult ez máskor is. Ebben a csókban azonban már nem gyermek, hanem egy szerelemre gyulladt nő szíve zokogott.

– Milyen szomorú lettél egyszerre! Valami bánt, kismadaram? – si­mogatta meg gyöngéden.

– Félek, hogy elválunk, pedig én annyira szeretlek.

– Én is, Zsu, én is, éppen ezért aggódj, mert ha el is válunk testileg, lélekben azért együtt maradunk.

– De én testileg sem akarok tőled elválni – szorította a lány Révész kezét előbb az arcához, majd lejjebb duzzadt, kőkemény melléhez.

– Mit csinálsz? – rettent meg a férfi. – Ezt... ezt nem szabad. Te, az áldóját, mégiscsak a lányom vagy.

– A mostohalányod – hangsúlyozta a begyes, hosszú combú leányzó. – Kérlek, hagyd ott a barátnőd, és velem feküdj le! – tapadt ismét Révész ajkára.

Ekkor diszkrét köhintést hallottak. Lilu állt az ajtóban kezében egy tálca itallal.

– Megvetetettem az ágyat. Feküdjünk le, gyerekek!

Révész úr azt sem tudta, hallgasson, vagy beszéljen, és ha beszél, mit mondjon.

– Én... izé... éppen most...

– Smároltunk. És? Baj? – pattogott a lány csípőre tett kezekkel.

– Ugyan! Apád, bocsi, mostohaapád felnőtt férfi, kedvesem, és biz­tosan tudja, mit csinál. Nesze, igyál egy kis likőrt, hogy jobban tudjál a­ludni!

– Köszönöm. Örülök, hogy ilyen rendes vagy – hörpintette ki Zsuzsa a poharát. – Akkor menjünk, mutasd meg, hol alszom!

A nő ringó léptekkel vezette őket egy díszes franciaágyhoz.

– Parancsolj! Remélem, elférünk rajta mindhárman. Ha nem, vethe­tek neked ágyat máshol is – mosolygott csúfondárosan az iruló-piruló leányra.

– Hagyd, ne fáradj! Természetesen elférünk.

Lefeküdtek, közbül a lány, két oldalt Lilu és Révész. Leoltották a villanyt, s egy ideig egymást lélegzését hallgatták.

A lány jólesően gömbölyítette fenekét a férfinak, s csaknem elszé­dült, amikor az közelebb húzta magához. Más nem történt, csak lágyan nyomta, döfködte, nehogy Lilu is felfigyeljen reájuk.

– Kiszáradt a torkom. Megyek, iszom egy pohár üdítőt – tápászko­dott fel a nő tikkadtan.

Ez már a férfinak is sok volt. Alig tűnt el Lilu, lerántotta Zsu­zsáról a pizsamát, és tövig mélyedt a leányba.

– Jaj, ne, mindjárt visszajön!

– Mi? Akkor még sem akarod?

– Dehogynem, hiszen szeretlek, csak most ne, könyörgöm.

– Miért ne! – szólalt meg Lilu váratlanul a sötétben. – Ha már annyira szereted.

– Hát te itt vagy? – hökkent meg Révész úr.

– Csak tessék, tessék! Ne zavartassátok magatok! – gyújtotta fel a villanyt Révész barátnője, és masszírozni kezdte a csiklóját.

A lány kimeredt szemmel bámult a nyúlánk, búgó hangú asszonyra.

– Na, mi lesz? Folytatjátok, vagy inkább aludjunk?

Révész úr tétován pislantott egyikről a másikra.

– Akkor nem zavar?

– Csináld már, te málé!

– És téged? – kérdezte felajzva a leánytól. – Bocsáss meg, de annyira kívánlak.

– Disznó! Mit képzelsz! Már nem is akarom.

Lilu határozott léptekkel sietett Zsuzsához, lefogta a kezét, és izgatni kezdte a pasiját.

– Nézd meg ezt a csodás szőrzetet! Milyen szépen göndörödik a lába közt! És a mellei...! Láttál te már ilyen gyönyörű melleket? – fogta szájába a keményedő bimbókat. – Ficánkolj csak, ficánkolj! Apuci mind­járt megszelídít.

A lány elkeseredetten vergődött, ami még jobban felizgatta Révész Józsefet. Talán, ha nem mozog, ha megadta volna magát a sorsának, meg­szánta volna a kis szöszkét. Egyébiránt ő kezdte, és persze az sem mellékes, hogy vérségileg semmi közük egymáshoz.

– Engedd el magadat, hiszen te is akarod – feszítette szét Zsuzsa combjait, s egy pillanatra úgy rémlett, mintha saját felesége nézne rá.

– Ez az! Így kell ezt csinálni! – nyalta meg a szája szélét Lilu. – Most mutasd meg nekem is, milyen egy igazi csődör, barátom!

Reggel kábultan tapogatódzott a férfi a lány után. De már nem fe­küdt mellettük.

– Zsuzsa, itt vagy? – nyitott rosszat sejtve a fürdőszobába.

Senki. Csak a tükrön piroslott egy rúzzsal írt üzenet: Visszamentem az anyámhoz. Alatta egy szív... hímvesszővel átfúrva.

 


[1] A szem körüli arcizmok ideges rángása. (fr.)

[2] Meztelen nő, többnyire kulcslyukon való bámulása bizonyos taksa fejében. (ang.)

  
  
 

Petrozsényi Nagy Pál (Kolozsvár, 1942.) prózaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.