Videó

Magyar Írószövetség elnökválasztása


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Fredrich Vilmos: Kampec (7. fejezet)

 

Franĉois kezet csókolt anyámnak, apámmal kezet rázott, puszit adott Kingának. A busznál álltunk, ami vitte a cserediákokat a repülőtérre. Nagyon udvarias volt, figyeltem, hogy hogy kell viselkedni egy cserediáknak, hátha egyszer én is az leszek. Igazából nem akarnék az lenni, mert én nem akarok egy idegen családban jó benyomást kelteni és hogy őszinte legyek, a világon senki másban sem akarok jó benyomást kelteni. Legfeljebb a szép Sziráki tanárnőben.

 

Fran megköszönte a vendéglátást, használta azt a kevés használható szót, amit Jocóval megtanítottunk neki. Köszönöm, mondta, az egész jól ment neki. Meg viszont látására, ilyeneket. Tudta azt is, hogy a kurva életbe, kicsit raccsolva, meg azt is, hogy basszameg, meg más, hasznos fordulatokat, de ezeket nem mondta. Tudta adekvát módon használni a szókincsét, erre Jocóval kimondottan büszkék voltunk. A mi nevelésünk.

 

Megállt előttem, nyújtottam a kezem, és megveregettük egymás vállát, mert nem tudtuk, hogyan köszönhetnénk el. Mi a teendő ilyenkor, amikor valószínűleg hosszú távra köszönünk el? Hogy haverok lettünk, az biztos volt, de egyikünk sem tudta, hogy mondjon-e ehhez valamit, végül is, ő mondta, hogy menjek el hozzájuk, ha majd lesz kedvem, bármikor szívesen lát. Ha arra járok, nála mindig lesz helyem. Bólogattam, nem nagyon tudtam mit mondani, semmi normális nem jutott eszembe, mondtam, hogy oké, aztán vigyorogtunk hozzá, hátveregetés, intés, szevasz.

 

Felszállt buszra, elvegyült a többi francia közt, és érthetetlen francia nyelven beszélt velük. Anyanyelv. Az ő anyanyelve, ez áll jól neki, persze jól áll a törtmagyar meg a ’h’ nélküli angol is, de ez volt az igazi, ez passzolt hozzá, ő is beleillett a kamaszok tömegébe, akik ugyanezen a nyelven csacsogtak, értették egymást. Nevetgéltek, bőröndöket pakolásztak, nézegették a fényképeket a jó kis fotósmasináikon, igen, Fran kétség kívül éppen oda illett, de mégsem volt már egészen olyan, mint azok.

 

Kicsit mintha kilógott volna, neki például neve is volt, ő volt Fran, akit berúgattunk a koncerten, akivel szellemvasutaztunk, akivel lementünk a Vár alatti járatokba, akivel Jocóéknál cukkinit ettünk, ő volt a mi franciánk, aki egy hétig az ágyamban aludt, aki miatt én a padláson aludtam. Rájöttem, hogy hiányozni fog. Nem baj, hogy elmegy, mert végre visszakapom a szobámat. De mégis baj, mert nem lesz velem, nem tudok több érdekeset mutatni neki, nem hurcolhatom a haverokhoz, nem fordíthatom a hülye angolját le most már senkinek, nem tudom meglepni az ökörségeinkkel, és nem taníthatok neki több káromkodást. És nem kérdezhetek semmit, ami eszembe jut, persze neten majd kérdezhetek, de az nem olyan, és annyi mindent akartam volna kérdezni még.

 

Hazaautóztunk a vasárnapban, apám beállt a kocsival a garázsba, és jó sokáig nem jött fel. Anyám nekiállt ablakot pucolni, nem tudom, mire fel, az előtt pucolta, hogy cserediákoztunk. Egy hete nagyjából. Akkor még nem tudtuk, kit kapunk, csak egy ismeretlen francia volt, akit cserediáknak hívtunk, most meg egy jó arc Párizsból, akit Frannak hívunk. Én legalábbis így hívom.

 

Milyen lenne, megkérdezni egyszer anyámat, miért csinálja? Ahogy a Rattler kérdezte Gubótól, lassan, tagoltan, hogy ugyan, miért? Odaállok, elképzelem, hogy elé állok, és megkérdezem. Mondjuk úgy, hogy Anya, nézd, tök tiszta az ablak, áruld már el, mit pucolsz rajta? Basszadmeg, mondjad már meg, mi az istent pucolsz azon a kibaszott ablakon!? És miért nem jártok ti kávéházba?

 

Végül inkább felmentem a szobámba, és írtam egy e-mailt Frannak, hogy már alig várom, hogy mehessek hozzá, és hogy jöjjön ő is máskor is, ha teheti, én is szívesen látom őt, bármikor.

 

Aztán üzentem a Skype-on Jocónak, hogy jöjjön el hozzám, egyedül gubbasztok a szobámban. Írta, hogy most nem tud jönni, én viszont átmehetnék, mert ő is egyedül van, Gábor mindjárt megy dolgozni, az anyja meg látogatóba ment valamelyik rokonhoz, este jön csak haza, úgyhogy ő vigyáz most a nagypapára.

 

Azonnal kaptam magam, hogy megyek. Vagyis, azon kaptam magam, hogy alig vártam, hogy kint legyek a lakásból. Jobb is, hogy nem tud jönni a Jocó, jobb, hogy én mehetek el itthonról. A cipőt húztam a lábamra az előszobában, és bekiabáltam anyámnak a nappaliba, hogy elmegyek a Jocóhoz, ő meg visszaüvöltött, hogy mi lesz a tanulással?

 

Mi lenne... gondolom, semmi, mit lehet erre mondani? Odakiabáltam, hogy már tanultam. Kérdezte, hogy mikor. Mondtam, hogy most, idáig tanultam, nem volt sok dolog, és hogy este időben jövök. Legkésőbb tízre legyek itthon, ezt üvöltötte, én meg, hogy jó, és végre bevághattam magam mögött a bejárati ajtót.

 

Gyalog mentem, nem volt kedvem buszra várni, negyed óra alatt be lehet sétálni a városba, a központtól meg csak öt perc a Jocóékig. A nagy lakótelep város felőli része, panelpark, ötödik emelet, piros lift, műanyagkuka-szag.

 

Mire odaértem, már Gábor sem volt otthon, elment dolgozni a kábelgyárba. Ugyanott dolgozott, hol az apám, csak sokkal szarabb melót csinált, és műszakba járt. Azt mondta, hogy lehet, hogy előléptetik pár hónap múlva és akkor kicsivel jobban fog keresni. Akkor is műszakba kell járni, de legalább több pénze lesz. Egy kicsivel.

 

Jocó a számítógép előtt ült, játszott valami régi játékot, amit még elbírt a veterán gépe. Amikor magukhoz vették a nagypapát, az anyja azt mondta, döntsék el, hogy a kábeltévét fizetik elő vagy az internetet. A két fiú gondolkodás nélkül az internetet választotta. Azóta nem néznek tévét. Néhány adó bejön valahogy, a nagypapát az elé szokták ültetni. Nem tudom minek, hiszen végül is kómában van. Jocó azt mondja, hogy lehet, hogy érzékeli a külvilágot, kell neki inger, ezért ültetik néha a tévé elé. Olyankor is csak ül, ugyanúgy néz ki, mint amikor nem a tévé előtt ül. Néz ki a fejéből, szó szerint.

 

Semmi említésre vagy emlékezésre méltót nem csinálhattunk aznap délután, csak arra emlékszem, hogy nem mertem addig hazamenni, amíg Marika néni meg nem jött. Talán, hogy ne hagyjam Jocót egyedül a nagypapával. Elképzeltem, hogy én nem szeretnék egyedül lenni egy élő halottal a szomszéd szobában.

  
  
 

Fredrich Vilmos (1983)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.