Keresés a honlapon:

Vehofsics Erzsébet: Albérleteim (I.)

 

Anyu azt mondta, hogy egy egyetemista ne válogasson! Különösen akkor ne, ha egyetlen Rothschildot sem tudhat a családjában, sőt telitalálatos lottószelvényt sem töltött ki senki a környezetében az elmúlt húsz évben. Akkor meg különösen hallgasson, ha az apja olyan pancser, hogy négyszáz forinttal többet keres, mint a kollégiumi felvételi határ, de negyvenezerrel kevesebbet, mint egy tisztességes albérlet díja.

Hát, igen! Az én anyukám már csak ilyen, két lábbal a földön járó típus. Szerinte egy egyetemistának nem kell más, csak egy fedél a feje felett, egy ágy, amire lehajthatja a fejét, meg egy lavór, amiben megmosakodhat. Hiszen tanulni ott a könyvtár, jó időben a park – ők is oda jártak annak idején – nem kell olyan válogatósnak lenni!

Ezek után mit tehet szegény egyetemista? Természetesen elfogadja az első útjába akadó albérletet, ami olcsó, viszonylag közel van az egyetemhez, kínál legalább egy ágyat, na meg fürdési lehetőséget. A többi úgyis csak luxus, és mint olyan, felesleges.

 

 

I. Robitsko nővérek

 

– Nem hallom, kedvesem! Ki telefonál? – kérdezte egy vékonyka hang a vonal túlsó végén.

– Az albérlet miatt hívom. Aktuális még?

– Nem értem! Milyen méhet? Itt nincsenek méhek! Lina! – szólt hátra – Azt mondja valaki, a méhek miatt telefonál. Alig hallok valamit, tessék hangosabban!

- Albérlet! – sikítom már teljes hangerőből, hátha végre-valahára megtudom, üres-e még a szoba, amit hirdettek. Kezdek türelmetlen lenni. – Megvan még a kiadó szoba?

– A szoba? Ja, az albérlet! Igen, aranyoskám. Még megvan!

Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, és eszembe sem jutott gyanakodni, hogy valami gond lehet. A szobácska olcsó volt, közel az egyetemhez, szinte családi házas övezetben. És még nem adták ki. Sallallalé! Még aznap délután fogadtak, hogy a részleteket megbeszéljük.

Már amikor megpillantottam, eldöntöttem. Jó lesz ez! Az épület a XX. század elején épült, egy szép, gondozott park szomszédságában. Az első gondolatom az volt, milyen jó lesz madárcsicsergésre ébredni, mókusokat etetni az ablakból, nagyokat sétálni a friss levegőn.

A házba belépve kicsit alább hagyott a lelkesedésem az idilli környezetet illetően. Én még ilyen piszkos, büdös és lepusztult lépcsőházat nem láttam! A falakon évszázados kosz, a mennyezetről pókhálók lógtak, átható vizeletszag keveredett a paprikás krumpli illatával. Valahol vadul ugatott egy kutya, – csak reméltem, hogy nem Lina néniéknél – az egyik lakásból előbb gyereksírás, majd egy nő hangos rikácsolása visszhangzott az ódon falakon. Aztán, a második emeleten végre megláttam a névtáblát. Robitsko. Csengettem. A kutyaugatás felerősödött, de azon kívül semmi sem történt. Kicsit topogtam még az ajtó előtt, mielőtt újra megnyomtam volna a csengő gombját, immár hosszabban. Az ajtó mögött motozás, majd ismét kutyaugatás, de csak nem akart kinyílni. Már – már feladtam, amikor hirtelen feltárult az ajtó és kirontott rajta egy csúf, korcs kutya. Az anyja puli lehetett, az apja meg büdös borz, mert olyan szagot árasztott, hogy ember legyen a talpán. aki megmarad mellette. Megállt előttem, lábait szétvetve dühös vicsorgásba kezdett. Mozdulni sem mertem.

– Na, jöjjön csak be aranyom, mégsem beszélgethetünk itt a gangon – szólt ki valaki vékonyka hangon a lakásból. Ez csak a néni lehet, gondoltam, akivel délelőtt beszéltem.

– Lehetne behívni a kutyát? – kiáltottam jó hangosan, tanulva a telefonos incidensből.

– A kukát a házmester viszi ki, azzal nem kell foglalkoznia, kedvesem! Lina! Nézd csak meg, becsuktuk-e a fürdőbe a Bélukát! – szólt be a lakásba, majd kifelé még hozzátette – Elég hamis kutya a Béluka, de nem kell félnie, bezártuk!

Még csak ez hiányzott! Nem csak süket, még vak is! A kutya meg harapós! Hova kerültem! No, de a nehézségek arra valók, hogy leküzdjük őket, szokta mondani anyukám, megbirkózom a feladattal.

A kölcsönös bemutatkozás után, ami nem volt minden bonyodalomtól mentes, tekintve a nagyothallás és rövidlátás buktatóit, na meg azt a csekélyke tényt, hogy Lina néni szakasztott mása volt Anna néninek és fordítva – mint megtudtam, ikrek - rátértünk jövetelem céljára.

– Szóval érdekelné a kiadó szoba? – kezdte Lina néni, aki szemmel láthatóan a gazdasági ügyek felelőse volt a családban.

– Igen. Albérletet keresek a környéken –válaszoltam már majdnem kiabálva.

– Szereti a társaságot? – vizsgáztatott tovább a néni. Na, gondoltam magamban, mi lehet erre a jó válasz? Ha azt mondom, igen, akkor lehet, hogy kereshetek tovább, ha viszont nem, akkor meg azért nem leszek szimpatikus. Így aztán félénken csak biccentettem, amit tulajdonképpen lehet igennek is, de nemnek is venni. Biztosra játszottam. Lina néninek felderült az arca.

– Tudja, aranyoskám, már van egy albérlőnk, de társat keresünk mellé – mondta mosolyogva, én meg azt sem tudtam, mitévő legyek. Velem szemben megjelent a bozontos Béluka vicsorogva, jobbról a süket Annuska egy bizonytalan színű löttyel, amit ő nemes egyszerűséggel teának hívott, és tuszkolta volna egyenesen a kezembe, mintha minden azon állna, vagy bukna, balra Lina néni ecsetelte a társas albérlet szépségeit. Anyám is eszembe jutott egy pillanatra, az intelem, hogy ne nagyon válogassak, így nem volt más választás, igent mondtam.

Azt az örömet! Lina néni lelkendezve megmutatta a szobát. Régi bútorok, patinás környezet, itt – ott egykori jólét nyomai. Két ágy, szerencsére egymástól távol, és csak reméltem, hogy nem lószőr matracokkal, kézi csipkés ágyterítő. A fekhelyeket egy háromajtós szekrény választotta el egymástól. Az ablak alatt asztal, két székkel.

A lakótársamnak semmi nyoma. Amikor rákérdeztem, Lina néni főbérlői büszkeséggel közölte:

– Óh, kedvesem, hát dolgozik! – ha eddig nem vettem volna észre, hát most rá kellett jönnöm, hogy itt bizony sokkal többre tartják a dolgozó nőket, mint a tanulni vágyó egyetemistákat, de az idő sürgetett, valahol laknom kellett. Az ajánlat viszonylag elfogadható volt, még az én lapos pénztárcámnak is. Parkoló pálya, gondoltam, aztán majd keresgélek. Lina néni valószínűleg másodállásban gondolatolvasó volt, mert háromhavi bérleti díjat előre elkért. Nehogy már megfutamodhassak!

 

A bajok hamar elkezdődtek. Hol egy szék lába esett ki, hol az ágy rogyott össze alattam, olyan rozoga volt, máskor meg a csap maradt a kezemben, vagy éppen a poharamból igyekezett kifele valami gusztustalan, hatlábú szörnyeteg. Kezdetben jókat nevettünk ezeken a dolgokon a szobatársammal, – akivel sikerült végre megismerkedni, sőt mi több, összebarátkozni – de ahogy haladt az idő, úgy vált mind bosszantóbbá a kialakult helyzet. Nem volt elég a napi küzdelem Bélukával, és a kedvesnek csak nagy jóindulattal nevezhető ikrekkel, – nagy eséllyel pályázhattak volna az év boszorkánya címre – de még a fürdőszobát sem tudtuk használni. A kádat ugyanis csak és kizárólag Béluka birtokolta. Na, nem fürdésre, erről szó sem esett, de olyan sokat volt bezárva szegény pára a fürdőszobába, hogy kinevezte azt saját territóriumának, és mint olyat őrizte, mint egy anyatigris. Megjelölte a sarkokat, és amikor csak fél méterre is megközelítettük a kádat, vad morgásba fogott, és a fogait vicsorgatta. Jobbnak láttuk, ha másnaponta a kollégiumba csempésztetjük be magunkat egy kiadós zuhanyozásra. Fogat akkor mostunk, amikor este Lina néni fogta Béluka pórázát, és lement a ház elé egészségügyi sétára, ahogy ők hívták. Bár, azt a kutyával nem közölték, mert ő ott végezte el a dolgát, ahol éppen ráért, jobbára a fürdőkádba.

Arról, hogy vendégeket hívjunk, szó sem lehetett. Ha a nénik híres lengyel–magyar barátsága esetleg engedte volna, akkor is ott volt még Béluka, aki nem úgy vonult be a köztudatba, mint a barátkozás mintaképe, és az éberségét kijátszani felért egy öngyilkossággal. Maradt volna a látogató belopása az éber őrök mellett, de Lina néni úgy gondolta, felesleges pénzkidobás a kulcsmásolás, amikor mindig otthon van valamelyikük.

Aztán jött a tél. Magam sem értem, hogy bírtam olyan sokáig, bár a háromhavi kaució elég nyomós érv volt abban az időben. Jött a hideg, a gyorsan leszálló sötétség és a vizsgaidőszak. Elég kemény kombináció, ha figyelembe vesszük a nénik zsugoriságát. A lakásban nem volt központi fűtés. A három szobát egyetlen, hatalmas cserépkályha fűtötte. Nem is lett volna ezzel semmi baj, ha az az egy kályha mindhárom helyiséget egyformán melegíti, de a mi szobánkban csak az ajtó volt, a meleget meg Lina néniék kapták. Hiába, élni tudni kell! Nyeltük a port, na meg a füstöt egész nap, hiába lapátoltuk a kiporciózott szenet a kályha feneketlen bendőjébe, alig csúszott feljebb valamelyest a hőmérőn a higanyszál.

Mégsem ez volt a pont azon a bizonyos 'i' betűn. Még csak az sem, hogy valamelyik néni minden este pontban nyolc órakor megjelent az ajtóban, és lekapcsolta a villanyt.

- Villanyoltás! – kiáltotta rikácsoló hangon, majd a botját kissé megemelve hozzátette – Tudom ám, hogy tegnap is villanyt kapcsolt lámpaoltás után a kisasszony! Nem lopjuk mi a pénzt!

- Vizsgaidőszak van, Lina néni! Nekem tanulnom kell!- sóhajtottam keservesen a másnapi anatómia ZH-ra gondolva.

- Minek az a sok flanc, nem értem! Egy nő menjen dolgozni, aztán menjen férjhez, és szüljön gyerekeket! Tanulni! Ki hallott már ilyet! Én a világért sem mennék női orvoshoz! Nem tudnak azok semmit! – nézett le rám megvetően búcsúzóul, és a botjával leoltotta a villanyt.

Azt a bizonyos utolsó cseppet a pohárba mégsem a nénik öntötték, hanem Béluka. Nem tudom, mi ütött abba a kutyába, de úgy január körül fura dologra lettem figyelmes. Az amúgy folyton morgó, vicsorgó és barátságtalan Béluka el sem mozdult mellőlem amikor „otthon” voltam. Mint egy kis macska bújt, kedveskedett, a lábamat melegítette, nagy boci szemeit folyton rajtam tartotta, de amint vettem a kabátomat, azonnal vad vicsorgásba és morgásba kezdett. Beállt az ajtó elé, mint egy harci kutya, és alig akart kiengedni. Eddig sem volt a szívem csücske, de most valósággal rettegtem tőle. Ha bezárták, hogy be tudjak menni az egyetemre, akkor döngette a fürdő ajtaját, ugrált, ugatott, mintha megveszett volna.

Egy este fáradtan érkeztem haza, jóval villanyoltás után. A sötétben próbáltam kitapogatni a tárgyakat, hogy fel ne ébresszem az ikreket. Hangtalanul nyomtam le a szobaajtó kilincsét, majd némán öltöztem át hálóruhába. Még a zseblámpára is sikerült nagy nehezen ráakadnom, gondoltam, még egyszer átnézem az élettant a másnapi vizsgára, de fel nem kapcsoltam, - majd a paplan alatt – odamentem az ágyhoz, felhajtottam a takarót, becsusszantam, és egy hatalmasat sikítottam. Az ágyamban, a takaró alatt Béluka várta, hogy megérkezzek végre, valahára.

Természetesen az egész ház felébredt. A nénik betörőt kiabáltak, a szobatársam a hasát fogta a nevetéstől, én meg nyakon fogtam Bélukát és úgy kivágtam az előszobába, hogy csak úgy nyekkent szegény pára. Soha ilyen bátornak és erősnek nem éreztem magam. Elégtételt vettem végre, gondoltam magamban nem kis büszkeséggel, most megmutattam ennek a korcsnak, hogy ki a főnök a házban! Egy valamivel nem számoltam. Mégpedig a bosszúállás szellemével, ami úgy látszik, nem csak az embereket keríti hatalmába.

Másnap reggel kicsit késve ébredtem. Az esti sokk hatása volt, vagy az élettan vizsga várható kimenetele zökkentett ki, nem tudom, de nem ébredtem fel a vekker hívó szavára. A nap már bevilágított az ablakon, amikor feleszméltem. Élettan vizsgáról elkésni felér egy bukással, a professzor nagyon szigorú ember, ad a külsőségekre. Gyorsan magamra öltöttem a vizsgaruhámat, és elkezdtem keresgélni a cipőmet. Sehol sem találtam. Ennek fele sem tréfa, gondoltam magamban, gondolkozz, hol rakhattad le? Persze, tegnap a sötét, aztán Béluka… Atya világ! Kinn felejtettem az előszobában! Hónom alá kaptam a jegyzeteimet, azzal a gondolattal, hogy majd út közben belebújok a cipőmbe, és rohanok az egyetemre, - talán az a pár perc késés fel sem tűnik senkinek – kilebbentem az előszobába. Az ajtóval szemben ott állt Béluka, szájában az én fél pár cipőmmel, a másik mellette, darabokra rágva. A szemében kaján vigyor, ami azt üzente, hogy – na, kisanyám, erre varrjál gombot!

Kár szépíteni a dolgot, sírva fakadtam. Berontottam Lina néniékhez, és azonnali hatállyal felmondtam az albérletet. Aznap az élettan vizsga sem sikerült. A professzor egyre csak az edzőcipős lábamat nézte, a fejét csóválta, majd megkért, hogy vegyek fel egy új időpontot, és adott egy tanácsot, jobb lenne, ha ezentúl fekete szoknyához inkább körömcipőt vennék, az sokkal elegánsabb. Egy leendő orvos nem árt, ha valamicskét ad a külsejére, ha már a tananyagot ilyen össze-vissza mondja.

Nem emlékszem, hogy jutottam ki a teremből. Csak ültem a folyosón, és sajnáltam magam. Nincs albérletem, bukott diák vagyok, ami eddig még soha sem fordult elő velem, ráadásul egy héten belül még cipőt is kell vennem! És mindez miért? Átkozott legyen minden korcs kutya!

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-12-13 17:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.