Keresés a honlapon:

Szilágyi Rohini: Robinson Cursor

 

1651-ben hagytam el Hull kikötőjét. Elindultam a végzetes úton, a lejtőn, amely előbb dollármilliókhoz, aztán világhírnévhez, végül egy egész farkascsorda kiirtásához vezetett. Mindezt csak azért, mert dacoltam a szüleim akaratával, akik engem a jogi pályára szántak, és azt akarták, hogy továbbtanuljak. Most ügyvéd lehetnék Yorkban! De engem nem az iskola vonzott, hanem a sós hullámok, szelek, emberevő cápák, halálos mérgeket kibocsátó medúzák és részeg hajósinasok – egyszóval a tenger.

 

Az első tíz évemről nem mondhatok sokat. Néhány hajótörésen kívül szinte semmi sem történt. Igaz, egyszer kalózok fogságába estem, eladtak rabszolgának, megszöktem, vásároltam egy ültetvényt Brazíliában, és fekete rabszolgákat csempésztem Afrikából, ez minden. Kalandos életem igazából akkor kezdődött, amikor ismételten hajótörést szenvedtem a Laptop nevű folyó torkolata közelében, a Képernyőnek nevezett szigeten, amelyről akkor még azt hittem, hogy teljesen elhagyatott.

Társaim mind meghaltak, és egyedül maradtam a Képernyőn, amelyet elneveztem a Kétségbeesés szigetének. Valahonnan a nagy mélységekből állandóan zúgó és brummogó hangot hallottam, de nem történt semmi. Magányom első heteit arra használtam, hogy elhozzak a hajóroncsról mindent, amire szükségem lehet: hagyományos és optikai egereket, szinaptikai eszközöket, kábeleket, USB portot, és egy Bibliát. Ez volt az egyetlen vigasztalásom, miközben barlangot vájtam magamnak a szigeten, és elkerítettem jó magas kerítéssel, mert sosem lehet tudni, hogy egy lakatlan szigeten kik élnek.

Lakatot tényleg nem találtam, egyébként sokkal jobban bíztam a Bibliában, amellyel kitámasztottam az ajtót, hogy be ne vágja a huzat.

 

Évekkel később jelentek meg az első ikonok a Képernyőn, a legfelső sorban. Mindjárt láttam rajtuk, hogy kannibál indiánok, akiket az Orinoco partjaitól vetett ide a hullámverés. Néhány almenüt és csatolmányt hoztak magukkal, ezeket itt akarták megenni, az én szigetemen. Először azt gondoltam, hogy törlöm őket a Vezérlőpult menüpontból, de aztán meggondoltam magam. Az Apple erdőségeiben tévelyegve mit sem tudnak arról, hogy a Mindenható Microsoft képviselője, Jesus Bill Gates időközben megváltotta az emberiséget, és ezért cserébe mindössze csak tíz parancsot kell megtartani: Ne egyél embert! Ha mégis megetted, utána moss kezet! – és hasonlókat. Nem gonoszságból kapcsolják ki a gépüket a semmire se jó frissítések befejezése előtt, hanem tudatlanságból. Ekkor azt gondoltam, hogy az Úr végtelen kegyelméből megmenthetnék egyet vagy kettőt a foglyok közül, és lenne egy szolgám, aki minden piszkos munkát elvégez helyettem. Egy foglyot sikerült szereznem; elneveztem Pénteknek, és megtanítottam neki, hogyan boruljon térdre előttem. Ezt jó sokszor gyakoroltattam vele, mert a mérges vicsorgását nagyon mulatságosnak találtam.

Mire megtanítottam Pénteket angolul és áttérítettem a kereszténységre, egy egész csomó ikon jelent meg a Képernyő közepén, és azt mondták, hogy bármelyikükre rákattanhatok, akár kétszer is. Nem örültem, mert ezek az ikonok részben éhes kannibálok, részben spanyolok voltak, akik szintén hajótörést szenvedtek, és itt rekedtek a Képernyő szigetén. Ígérgették, hogy hajót építenek, de én nem a spanyolokban bíztam, hanem az Úrban, aki erős vár, valamint jó Wehrmacht és Waffenrock.

Jut eszembe, elfelejtettem megemlíteni, hogy a családunk eredetileg német származású, Kreutzner, de ezt a nevet az angolok nem tudják kimondani.

Aztán véletlenül rákattantam egy ikonra, és amilyen szerencsém volt, megjelent egy angol hajó. A matrózok többsége fellázadt a kapitány ellen. Egy vén tengerész különösen gorombán viselkedett, kitekerte a kapitány kedvenc albatrosza nyakát, leszopta magát a sárga földig, és ordítozott, hogy most mi következünk, én meg Péntek. Halált megvető bátorsággal lefegyvereztem őket, mentettem a változtatásokat és bezártam a programot. 1686 decemberében indultunk el a Képernyő szigetről, és 1687. júniusában meg is érkeztünk Angliába.

 

Mindannyian tudjuk, hogy egy cursor élete merő hányattatás, és ez velem sem volt másként. Megtudtam, hogy az apám meghalt, és nem emlékezett meg rólam a végrendeletében. Hirtelen elhatározással Lisszabonba utaztam, ahol eszembe jutottak a brazíliai ültetvényeim. Távollétemben még kiválóbban jövedelmeztek, mint amikor én is a helyszínen hullattam az arcom verejtékét. Az Interneten keresztül utasítottam a bankokat, hogy a dollármilliókat haladéktalanul utalja át Lisszabonba.

Nem volt kedvem még egyszer hajóra szállni. Gyalogszerrel indultam haza a hűséges Péntekkel a Pyreneusokon keresztül, mert valakitől azt hallottam, hogy már elkészült a Csatorna alatt az alagút. Kiéhezett farkasok százait öltük meg puszta kézzel, pedig erre már nem is lett volna szükség. Megvolt a világhír: az első cursor, aki 28 évet töltött el egyfolytában a Képernyőn. Az első Péntek, aki Szombattá öregedett.

 

 

Nagyon sajnálom, hogy 1651-ben nem hallgattam az apámra. Akkor már régen elszólítottak volna, to the bar. El sem tudom mondani, milyen nehéz volt ez a 28 év sör és whisky nélkül.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-12-15 17:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.