Állandó rovatok

Az év első hónapjaiban számos irodalmi elismerés került kiosztásra Franciaországban, ahol a díjak fontos részét alkotják az olvasók tájékozódásának a könyvpiacon. A „magas” irodalmi díjak és a kiadók, folyóiratok „saját márkás” elismerései mellett a francia könyvkultúrában intézményes megbecsültsége van a különböző irodalmi zsánereknek és az olyan határműfajoknak, mint a dal (tavaly Charles Aznavour életművét díjazták a Nikos Gatsos-díjjal), vagy a képregény (BD Fnac, Fauve d’Or d’Angoulême, stb.) a maga számtalan alműfajával (a France Info a riport és aktualitás kategóriát díjazza például minden évben, az Artémisia a női képregényt). Több díj is vár a a fiatal tehetségekre (Fénéon díj) – köztük a középiskolásokra –, mint ahogy szem előtt tartják a kisebbségeket, az egyes régiók (beleértve az ún. Tengeren-túli területeket és a volt gyarmatokat) irodalmát, valamint ezek kombinációit (Prix du roman métis des lycéens – Középiskolás „mesztic”[1] regények díja). A frankofon könyvtárak minden évben szavaznak (Libr’à nous) olyan kategóriák legjobbjaira is, mint a képes gyermekkönyvek, a kamaszokat megcélzó ifjúsági regények (ado), a felnőtt (adult) irodalom és képregény. Emellett az ifjúsági és felnőtt tudományos ismeretterjesztő könyveknek is van külön díja, La Science néven. Az alábbiakban a díjak nyertesei közül válogattunk, azzal a szándékkal, hogy megkönnyítsük az érdeklődő olvasók további tájékozódását.

Mégis, ki ölte meg a kislányomat?
Szubjektív filmnapló

A VISKÓ (The Shack)/ Stuart Hazeldine/ 2017.

William Paul Young bestseller regényéből készült keresztény fantasy film

Az ismeretlen üdvözlése. Mindenkinek van elképzelése a világról, mindenki hisz valamiben. A kereszténység alternatív valóságot kínál az eszmék szabad piacán, igényt formál a fogyasztók figyelmére, ezért szüksége van marketingre és reklámra. Megismerésének vágya az ismeretlenre irányul, egy nyilvánvaló Isten nem az ő ügye lenne. Nem az ember és a nem-humán élőlények állnak a középpontjában, hanem a legfőbb jó, Isten. Az ember ebben a világképben gyermek, a nem- humán élőlények pedig rabszolgák. A viskó nem  keresztényekhez szól elsősorban, hanem kifinomult szkepticistákhoz.

Ateistának keresztény filmet nézni olyan, mint a lelátón vagy füles fotelben ülni, amikor idegenben játszik a kedvenc csapatunk, és bár mindkét fél erős, a hazai pályának vannak előnyei. Hallgatjuk a kommentátor esélylatolgatását, miközben tudjuk, a meccs kimenetele megjósolhatatlan. Elismeréssel adózunk az ellenfél ügyes játékának, de azért a saját csapatunknak drukkolunk.

Meghívás átváltozásra. Egy gyermekét elvesztett apa, Pillip MacKenzi öndekonstrukciós gesztusáról szól a film, ahogyan a világhoz való viszonyát visszabontja, majd újraépíti a keresztény hit segítségével, hogy elfogadható magyarázatot találjon az elfogadhatatlanra. A vadregényes Kanadában él feleségével és három gyermekével. Egy kirándulás alkalmával kisebbik lánya Missy eltűnik, és a nyomok egy elhagyatott viskóhoz vezetnek. Szomorú, bűntudattal teli időszak kezdődik. Egy nap rejtélyes levelet kap Papától (Isten), mely találkozóra hívja a viskóba, útközben azonban baleset éri. A kórházban töltött öntudatlan állapotban egy különös álom veszi kezdetét, melyben MacKenzi személyes élményként tapasztalja meg Istent és két szárnysegédjét. A paradicsomi körülményeket idéző mentális térben folytatott fájdalomterápia és life coaching során megérti, hogy énje feladásával magasabb rendű öröm birtokosa lehet, ha megbocsát kislánya gyilkosának.

Találkozott Istennel, afroamerikai volt és nő. Kanada tényleg gyönyörű, a szépen fényképezett családi filmek színvonalán. A film képi világa hagyományos szimbólumokra és metaforákra épít, nyomokban pedig Jung-i pszichoanalitikus elméletet tartalmaz. Ha az archaikus görög bukolika a világot az első konfliktus előtt ábrázolta, akkor a filmben ábrázolt animált Őrtorony Mennyország az ember utolsó konfliktusa utáni hely lesz. Szimpatikus arculatfrissítésen esett át Papa. Vertikálisan kihívott (kövér), afroamerikai nő lett, akit hidegen hagy a slim- managment (fogyókúra). De Jézus Krisztus és a Szentlélek se néz ki rosszul. Hogy a Szentháromság kétharmada nőnemű is lehet, az nagyon rendben van. Isten/Papa /Elousa legfőbb mondanivalója, hogy ő jó. A jó és a rossz képzete kultúránként eltérő lehet, a kereszténységnek azonban egyetemes elképzelése van az abszolút jóról és rosszról.

Isten útjai kifürkészhetetlenek.  A morális és természeti rossz jelenléte a világban a legsúlyosabb kihívás a keresztény világnézet számára. Hogyan létezhet egy mindenható, mindentudó és jóindulatú Isten világában a rossz. Hogyan hagyhatja, hogy egy kislány gyilkosság áldozata legyen? Úgy, hogy nem ő tette, és még a legaranyosabb kislány is bűnös. Istennek elégséges oka van, hogy megengedje a rosszat, az ember pedig nem látja a nagyobb összefüggéseket, ésszel nem tudja felfogni, hogy helyzetének vannak olyan elemei, amelyet nem ismerhet, mert az Isten tervének része. A káoszból a rendbe való átmenet során a rosszból magasabb rendű jó származhat. Bizalom és hit kell, hogy elhiggyük, ami most rossz, az végső fokon minket szolgál, akkor is, ha nem látjuk az értelmét. Bizonyos esetben le is kell mondani az értelemről, mert kétélű fegyver, egy ponton túl az ember ellen fordul, és többre lesz szükség. Ez a többlet a keresztény  hit. Tulajdonképpen a hitnek ez a felhajtóereje, direkt ellenállni a rációnak. Hiszem, ezért értem. Minden rossz és szenvedés az ember szabad akaratából származik. Valóban van-e szabad akarat, ez nem témája a filmnek. A kvantumelmélet szerint van, szubatomi szinten. A szabad akaratnak kettős funkciója van, magyarázatot ad a rosszra és Istent minden felelősség alól fölmenti. Minden a szabad akarat következménye. Minden rossz a világban saját hibáink és rossz döntéseink következménye. MacKenzi szabad akaratából nősült, szabad akaratából szexelt, szabad akaratából lett gyereke. Ha mindezt nem tette volna, nem lett volna kislánya, akit meggyilkolnak. A rossz megtapasztalásával azonban lelki fejlődésen mehetünk keresztül, és a szeretetre való képesség is szabad akaratból származik. A kérdés az, hogy a szeretet képességért nem fizetünk-e aránytalanul nagy árat.

Amíg mindenki meg nem tér, a rossz jelen lesz, ezért kollektív felelősségünk van. Minél többen térnek meg, annál hamarabb lesz vége a siralomvölgynek. Akik a vallás menedékjellegét veszik igénybe, azok a lerobbant viskójukat kipofozhatják takaros menedékházzá, mert egyszer mindenkinek szüksége lehet rá..

Isten azt állítja, ők nem bizonyítanak semmit. Pedig a megtéréshez pont erre lenne a legnagyobb szükség. A végén azért csak megkérdeztem volna, mégis, ki ölte meg a kislányomat?

1940-ben sok más franciával együtt angliai emigrációba kényszerülve, hazája hivatalos kapitulációja után, Charles de Gaulle meghirdette a fegyveres ellenállás folytatásának programját, a hódító náci Németországgal szemben. A születőfélben lévő új mozgalom első és legfontosabb feladata az volt, hogy önkénteseket tudjon megszólítani és csatlakozásra bírni. A brit segítségnek és támogatásnak köszönhetően az új szervezet létezéséről szerte a világon tudomást szereztek, ezek után a fő kérdés az volt, hogy mennyien döntenek a csatlakozás mellett.

Köztudott, hogy Leibniz a Monadológiát francia nyelven írta 1714-es bécsi tartózkodása idején. Az talán kevésbé ismert, hogy a Monadológia és általában Leibniz francia recepciójában fontos szerepe volt Émile Boutroux-nak, aki 1881-ben elkészítette a szöveg francia kritikai kiadását az eredeti kéziratok alapján, kommentárokkal és kísérőtanulmányokkal.[1] (A mű Erdmann-féle első francia kiadása 1840-ből származik, addig csak német és latin fordításban – Koehler illetve Hansche, 1721 – volt hozzáférhető.)[2] Bár témánk – a leibnizi kontingencia és szabadság – szempontjából Boutroux úttörőnek tekinthető, Leibniz iránti érdeklődésének voltak előzményei a 19. századi francia filozófiában. A század elején Maine de Biran filozófiai pszichológiája is merített Leibniz munkásságából, 1819-ben írt is róla egy 31 oldalas tanulmányt.[3] Az eklektikus Victor Cousin Leibniz Spinoza-kritikájáról írt Alexandre Louis Foucher de Careil Leibniz, Descartes et Spinoza című könyvéhez bevezető tanulmányt.[4] Félix Ravaisson Leibniz inercia, törekvés (conatus) és kontinuitás fogalmaira is alapoz habituselméletének megalkotásakor.[5] A Merleau-Pontyra, Ricoeurre és a megtestesült gondolkodás elméletre is ható könyv jelentősége számunkra itt most inkább abban áll, hogy megelőlegezte Boutroux kontingencia-értelmezését, kijelentve a természeti törvények esetlegességével kapcsolatban, hogy a látszólag élettelen anyag szintjén is van spontaneitás. Egy másik előzmény lehet Cournot, akinek a számára a kontingencia metafizikai realitás, ahogyan utána Boutroux számára is.[6] 

A normalitás csődje

Szubjektív Filmnapló

A CEMENTKERT (The Cement Garden) /francia-német-angol filmdráma/Andrew Birkin /1993

Andrew Birkin távolságtartással és flauberi közönnyel mutatja meg, milyen képlékenyek a normalitás határai. Milyen keskeny a mezsgye, amin járni lehet. Egy lépés keletre vagy nyugatra, és a kép teljesen megváltozik.

Ha van olyan ember, akinek a neve elválaszthatatlanul összefonódott a Szabad Franciaország mozgalommal, az Charles de Gaulle, akinek 1940 júniusi felhívása a harc folytatására a szervezet születését jelentette. Éppen ezért érdemes alaposabban is megvizsgálnunk, hogy ki is volt ez az alig ismert francia dandártábornok, aki szinte a szinte teljes ismeretlenségből felbukkanva Franciaország legnagyobb vereségének óráján hitet tett a háború folytatása mellett Londonban.

Hogyan pakoljuk be az életünket egy bőröndbe?

Először is elővesszük a bőröndöt. Rátekintünk. Leülünk, magunk előtt a billentyűzet a nagy fehér köddel, és már kezdhetjük is. Hogy mit? Hát persze, hogy a listát. Mert listát írni jó. Van benne valami megnyugtató illúzió, hogy mindent rendszerezni lehet. Akár még az életünket is. Először minden szobán áthaladunk fejben, hogy mi fér be, mit célszerű elvinni. A fürdőszobából a fogkefe, fogkrémet bárhol lehet venni, és még a tranzitnál is gondot okozhat.

A mai narratológia számára a legfontosabb problémák közé tartozik néhány olyan kérdés, amelyek Denis Diderot 1773-ban írt (de először csak 1792-ben, németül megjelent[1]) művében már reflexió tárgyát képezik. Ilyen az olvasói elvárások, reakciók színrevitele által az ideális, illetve implikált olvasó szerepének a hangsúlyozása az írói szabadság kapcsán. A narrativitás mibenléte, a történetszerűség minimuma már a felütésben problematikussá válnak, az egyoldalú autoritásból származtatott elbeszélő jelleg megkérdőjelezésével. Az úr és gazdája által mesélt és hallgatott történet lehetőséget ad a szerepek felcserélésére, analogikusan felvetve ennek lehetőségét a (beleértett) szerző/elbeszélő és az olvasó viszonylatában is. A beágyazott történetek révén megjelenő mise en abyme-ek és az így megtöbbszöröződött narratív szintek határait átlépő metalepszisek, kiegészülve az olvasónak címzett kiszólásokkal, a valóság és a fikció ontológiai viszonyát (eredeti, igazi vs. művi, hamis) ironikus relativitással kezelik.

A brnoi Masaryk Egyetem Romanisztika Intézete, a prágai Károly Egyetem Romanisztika Intézetével és a Brno-Pozsony Husz János Társasággal közösen idén 26. alkalommal rendezte meg hagyományos francia nyelvű nyári egyetemét, amelyet ez alkalommal az Animal és animalité (Állat és állati tulajdonságok) témakör mentén szerveztek meg. A 2017. június 28. és július 2. között a dél-csehországi Telč városában tartott ötnapos rendezvényen húsznál több résztvevő adott elő a fenti témához kapcsolódva. A nagy múltra visszatekintő nyári egyetem elsődleges céljának megfelelően, amely a francia nyelvű kultúrák jobb megismerése és elterjesztése a régióban, az előadók nem csupán a visegrádi államokból érkeztek, hanem Franciaországból is, hogy a találkozó alkalmából megosszák egymással kutatásaik eredményeit.

Déjà vu

Amikor az elejéhez értem, csak akkor gondoltam bele valójában, hogy itt és most mi is fog következni. Belenéztem. Szörnyen sötét volt. Egy crypta obscura. Nagyot lendítettem magamon, hogy jól előre tudjak csúszni ebben a lyukban, és éreztem a testemmel, ahogy körülvesz engem a víz, ahogy suhanok előre.

A jelentős részben kommunista baloldal Sartre-hoz való viszonyát elsődlegesen a politikai kérdések és csak másodlagosan a filozófiai álláspont határozta meg. A kettőt azonban konzekvensen összekapcsolták, követve a Francia Kommunista Párt iránymutatását. Az ellenállási szolidaritás a háború után hamarosan meggyengült, és a kommunisták konkurenciát láttak Sartre harmadikutas kísérleteiben. Emellett gyanúsnak találták a korábban a sztálinizmussal szembeforduló és a Pártból kilépő Paul Nizannal való barátsága miatt is. Irodalmi élményeik alapján alkottak véleményt, márpedig Az Undor alapján pesszimista, dekadens, kispolgári írónak tartották Sartre-t. Hadifogságból való szabadulását kollaboráns, illetve vichysta írók közbenjárásával magyarázták; németbérencnek, kémnek, nemzetiszocialistának kiáltották ki.[1] Mivel az európai kommunista pártok kultúrpolitikája összehangolt volt, kölcsönös áthatások figyelhetők meg Lukács György kritikája és a francia kommunisták vádjai között. Nem tett jót a kapcsolatnak az sem, hogy Sartre a negyvenes években töretlenül bírálta a sztálinizmust. A hidegháború és a francia belpolitikai feszültségek 1947-től a vita elfajulásához vezettek, főleg azután, hogy a Les Mains sales (Mocskos kezek) című Sartre-drámát sokan szovjetellenes propagandaként értelmezték.

Bene Krisztián: A német hadsereg francia önkéntesei a Szovjetunióban

Бэйда О.И. Французский легион на службе Гитлеру. 1941 – 1944 гг.

 М.: Вече, 2013. – 336 с.: ил. – (Военные тайны XX века)

[Oleg Beyda. Francia Légió Hitler szolgálatában, 1941-1944, Vecse, Moszkva, 2013. 336 o. (A XX. század katonai rejtélyei sorozat)]

A Légion des volontaires français contre le bolchevisme (Francia önkéntesek légiója a bolsevizmus ellen, röviden LVF), amelyet a Wehrmacht 638. ezredeként is ismer a történelem, a német hadsereg egyik meglehetősen szokatlan alakulata volt a második világháború folyamán, mivel kizárólag franciákból állt. Különleges természetét tovább fokozza az a tény, hogy a külföldi állampolgárokból toborzott alakulatok közül ez volt az egyetlen, mely részt vett a Moszkva bevételét célzó német hadműveletekben 1941 utolsó hónapjaiban.

A nyugat-európai – és főképp a francia történetírásban – az alakulat története viszonylag jól ismert. Ez elsősorban Saint-Loup (valódi nevén Marc Augier, az egység egykori tagja és elismert író a háború utáni években) regényeinek köszönhető, de sokat tettek az ügy érdekében a túlélők önéletrajzi ihletésű leírásai is, melyet több tudományos igényű munka megjelenése is követett olyan szerzők tollából, mint Owen A. Davey vagy Pierre Giolitto. Ennek a gazdag irodalmi háttérnek a létezése ellenére a tudományos igényű orosz feldolgozás mindez idáig fájón hiányzott, pedig ennek jelentősége a helyi levéltári források és visszaemlékezések következtében rendkívül nagy. A hiányt jól érzékelteti, hogy az orosz történeti munkákban az LVF korábban csak említés szintjén került elő. Oleg Beyda orosz történész könyve ezt az űrt kívánja betölteni.

Rombusz

Bejöhetünk? Persze. Ezt válaszoltam, ők pedig szélesre tárták a vajsárga színű ajtót, amelynek a közepébe vájt üveges rombuszán át az arcok mindig eggyé homályosulnak. Éppen mosogattam, amikor beléptek az előszobába. Nézzék csak ezt a belső teret! A lakás tervezése nagyon gondos és precíz. Itt nincs egyetlen szabad négyzetméter sem! És tekintsenek ezekre a tömörfa ajtókra, ezek nem csak amolyan műanyag útmenti nyílászárók ám! A padlóról nem is beszélve. Ez minőségi!

Ahogy az ember időnként leporolja a könyvespolcon sorakozó könyveit, néha egy-egy világirodalmi alkotásnak sem árt ilyen „portörlés”. Ma legfeljebb az irodalomtörténet tartja számon Rousseau Új Héloïse című levélregényét, holott korának legolvasottabb alkotása volt Franciaországban és Európában egyaránt. A regény 1761 januárjában jelent meg Amszterdamban, mégpedig meglehetősen cirkalmas címen (Julie ou La Nouvelle Héloise, Lettres de deux amants, habitants d’une petite ville au pied des Alpes, azaz magyarul, Júlia, avagy a második Héloise). Ebben az évben viszont egy új kiadás is megjelenik Douches nyomdájában, s ez az új kiadás néhány illusztráció és rézmetszet mellett a Rousseau által utólag a regényhez hozzácsatolt Előszót (Préface de La Nouvelle Héloise ou Entretien sur les romans entre l’éditeur et un homme de lettres)[1] is tartalmazza. A könyvnek példátlan sikere volt. A könyvkereskedők nem győztek a megrendeléseknek eleget tenni és az olvasók naponként, sőt óránként egy frankjával bérelték a könyvet; az újabb kiadások és utánnyomások egymást érték. A szalonokban, az akadémiákban, a hírlapokban és folyóiratokban, a polgári körökben – mindenütt csak Rousseau-ról és könyvéről beszéltek.

Csillagváros

Szubjektív filmnapló

KALIFORNIAI ÁLOM (La La Land), 2016. Damien Chazelle

Végre úgy mondhatok hangzatos féligazságokat a Mulholland Drive-ról, hogy közben a Kaliforniai álomról beszélek. A Mulholland Drive (David Lynch, 2001.) megnézése óta engem Los Angeles- szel helyzetbe lehet hozni, két teljes hét és egy kockás füzet ment el értelmezéssel, jobban ismerem a város térképét, mint a helybéliek, a végeredmény mégis a nullával konvertál. Lynch előkotorta a régi forgatókönyvet, átnyújtotta Damien Chazelle-nek, aki megrendezte a Mulholland Drive nézőbarát változatát, a Kaliforniai álmot. Kicsit túloztam.

Vannak filmrendezők, akik világot teremtenek és vannak, akik ügyesen variálják a már meglévőt. Damien Chazelle Animátorként egyszerre mozgatja a zene, a mozgás és a dialógus szentháromságát. Szépek a ruhák és nincsenek benne sivár foglalkozású emberek. A művészet derivatív és időnként újat mond. Nem pont a musicaltől várnám ezt az újat, de valamiben azért meglepett. Nem abban, hogy új kontextusba helyez régi kulturális képzeteket, képi reminiszcenciákat, mint a Casablanca, Párizs, Haragban a világgal, és az art decós Griffith Obszervatórium Los Angeles tetején.

Jelen írás a 2017. év tavaszi szemeszterében a Pécsi Tudományegyetem romanisztika alapszak francia szakirányán leadott szakdolgozatom témáját mutatja be. Miben is rejlik a téma különlegessége? A nemzeti – csakúgy, mint a nemzetközi – történelem számos olyan dolgot rejt magában, amelyhez az átlagos olvasó, illetve a történelem iránt érdeklődő kutatók hozzáférése jelentősen korlátozott. Ebből fakadóan több olyan fontos esemény marad láthatatlan a közönség számára, amelynek feltárása komoly előrelépést eredményezhet történelmi ismereteink szempontjából. A történelmi tájékozatlanság általában kétféleképpen magyarázható: vagy szándékosan maradnak eltussolva történelmünk bizonyos fejezetei, vagy források hiányában maradnak feltáratlanok. A francia hadsereg magyar önkénteseinek második világháborús részvételére az utóbbi érvényes. Bajomi Lázár Endre Tramontana, Magyar önkéntesek Franciaországban című könyvét tartjuk számon elsődleges forrásként, amely azonban még a levéltári dokumentumok fellelése és kutathatóvá válása előtt készült.

Válás

Éreztem, hogy kiürülök. De futottam teljes erőmből, a lábaim pedig ütemesen estek előre, mint egy autó szélvédőjébe csípődött szöcske lábai. Elhaladt mellettem az Égervölgyi-tó, az indázó gyökerek sokasága, a terebélyes felhőkké összeálló makk- és tölgylombozatok. Egy törött szárnyú veréb feküdt az egyik szürkéssárga kő szélén. A Teca mama vendéglőnél még ütemesen vert a szívem, de talán a Remete rét vetett véget mindennek.

Lecsupaszított költészet. Nem csupán szintaktikai értelemben idézhetjük a kifejezést Denis Emorine versei elé: a tragikum esszenciájának szintjén megragadott minimálstilizmus emorine-i jellegzetessége, hogy a szövegekben feltáruló belső világ alaplüktetését az érzelmi veszteség, a hiány és nélkülözés, a megkopott, kiürült, kizsákmányolt és elvesztett létezés időtlenné merevített állóképei adják. A sajátos szimbolikájú versekben a mindent betakaró, gondolatokat lágyan elnyelő éj sötét telítettségét, üres merevségét csak a szívdobbanások hangja pontozza, valamint a készülődő, vagy már mindent körülölelő vihar moraja, amit már a cím is előrevetít: Буря (burjá, a francia eredetiben Bouria) – vihar. Буря női névként a vihar idején született lányt is jelöli. A szerző a szláv kultúra és az orosz nyelv előtti tisztelgésen túl utalni kíván ezzel a politikai, történelmi viharokra, nehézségekre, az üldözésekre, száműzetésekre, megpróbáltatásokra, melyekkel a szovjet íróknak, költőknek, művészeknek kellett szembenézniük. A metafizikai vizsgálódásokat közvetlen vallomásosság jellemzi, a halál pedig állandó, letörölhetetlen vízjelként kíséri végig a felvillanó képeket. Az édesanya emlékének ajánlott kötet a száműzöttség, kirekesztettség lenyomatainak sorozata, melyek a „fájdalom kereszteződéseiben” gondosan kimunkált, aprólékos műgonddal megformált mozaikká állnak össze. A minimalista formakultúra hatására pedig az önkeresés momentumai, a dilemmák, kérdések, kételyek és disszonanciák letisztult, áttetsző szövegiségben manifesztálódnak és teljesednek ki.

Könyvhét

Mikor a földalatti lépcsőit járva kiléptem, hiába szemerkélt már az eső, a tér így is tele volt. A sátrak pedig úgy álltak befedve az eső ellen, mint a megfázás ellen ruhával beburkolt gyerekek az iskolai padra ültetve. A sátrak előtt asztalok, az asztalok előtt székek, és azokon pedig ki mások, mint akik Írnak. Vagy pontosabban ma már sokkal inkább billentyűznek, és gondolatokat rögzítenek szavak formájában egy merevlemezre. Leírták, kiadták, és most itt. És ami meglepő, mindhiába annyi ember, a szöveg alkotóinak legnagyobb része magányában merengve ül, mint egy kirakati szobor, a lenyomatokba sűrűsödő identitás leképeződéseként. Kivéve egy helyen.

Bereczki Péter: Az élet megéri, hogy megéljük…

Thierry Loisel:

Tollbavágó történetek

2. kötet

(Megjelenés előtt)

Thierry Loisel megjelenés előtt álló új novelláskötete méltó folytatása a szerző eddig megjelent írásainak.  A francia író, műfordító és filmrendező 1955-ben született Montivilliers-ben, s 2007 óta él „önként vállalt száműzetésében” Magyarországon. E száműzetés, mely a novellák egyik – olykor egymásnak is ellentmondó mellékzöngékkel kiegészülő – visszatérő motívuma, láthatóan a közvetítés és a kapcsolatteremtés jegyében fogant. Olyan csodálatos szövegek értő francia fordítását köszönhetjük neki, mint Csáth Géza Naplója (2009), Kosztolányi Dezső Nero, a véres költője (2010), vagy éppen Lázár Ervin Hétfejű tündére (2014). A most megjelenés előtt álló szövegek közül pedig – különböző módon ugyan – de erről beszél a „Paul és Amandine”, a „Révész”, vagy akár a „Zárójel” című írás.