Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal


Makkai Ádám (1935–2020)

És vele jöttek Budapestre a hazatérés nehézségei is, a nyugati emigráns magyar szerzők visszafogadásának akadályai. Nem könnyű egy emigráns életmű beillesztése az anyaországi irodalmi életbe, a kánonba. 2016 derekán terjedelmes levelet kaptam Ádámtól, a továbbiakban ebből idézek:

„Első kötetem Szomj és ecet címmel 1966-ban jelent meg, a Tűz Tamással közösen működtetett AMI (Amerikai Magyar Írók) cégjelezte. Semmi szerződés, semmi jogi megállapodás nem volt köztünk. Tűz Tamás csinálta a maga dolgait, én az enyéimet; a jogdíj, az első vagy másodközlés kérdése fel sem merült. Második verseskönyvem is az AMI égisze alatt jelent meg.

 


Fotó: Marton-Ady Edina

Anya, te nem tolod a képünkbe a telefont, kérdezi, de persze nem rám figyel. Másodjára csúszik ki a lába a kitartott mozdulatból. Ugrik, zuhan, csak nézőpont kérdése. Morog is. Te vagy az egyetlen anyuka, akinek fontosabbak az árnyékok, mint a menőség.

Hazafelé ezen gondolkodom. Milyen igaz. Tényleg érdekelnek az árnyékok. Igazabbak, mint a kifelé mutatott szerepeink. 

 

 


(Sharon Pittaway)

Tudni akarja, mi minden volt A Mester és Margarita asztalán? Utánam, olvasó!

 

Bella megelégszik az első két sor átvételével, a címben kitűzött játékhoz ennyi neki elég, a többi Petőfi-sorra nincs szüksége. Hiszen a sakkvers már azáltal létrejön, hogy Petőfi „kettő” szavát számjeggyel írja, és szóköz nélkül egybevonja az „e” mutatószóval. Az „e2” egyértelműen a hatvannégy mezőből álló sakktábla egy adott pontját jelöli – a sakkozó költőnek stratégiai okból oda kell lépnie valamelyik figurával.

 

Vissza sem kellett volna fordulni. Menni tovább, befelé figyelve, de olyan régen hallotta utoljára, Dezsőke. Hát ki hívná ma már így: Dezsőke. Ott remeg ebben az egyetlen szóban minden. A szőke, puha haja, ami még ha két hétig nem mosta meg is olyan volt, mint a Mama párnájából előbirkózott libatoll. Ott van benne a küszöbön majszolt ropogós házi kenyér és a frissen fejt, egyszer forralt tej garatkaparó testessége. Ott van benne Manyi, aki két utcával és nyolc évvel odébb lakik. Akit az almafára mászva kell meglesni, mert onnan pont be lehet látni a kockás ing kivágásába. Ott ülnek fent, hárman, szerelmesen, a lombok közt, bolond barátok és Manyi az utolsó pillanatban néz fel rájuk, arcát itt-ott már kitakarják az almafa levelei. Ejh, fiúk! Dezsőke, már megint intő, és előkerült a pálca, olyan a hangja, mint amikor kerítésen húzzuk, az emberi tenyéren pont olyan keményen koppan, mint a fémen.

 

 

A mai modern, digitalizált világban pillanatok alatt készíthetünk valakiről felvételt: arcképet, vagy más szóval portrét, amit azután különböző segédeszközök révén feljavíthatunk, eltüntethetjük a kép alanyának apróbb hibáit, de a maga nyers mivoltában is meghagyhatjuk az elkészült fotót, ha nem kívánjuk megszépíteni a képen szereplő személyt. A korrekciók által képesek vagyunk az alany oly mértékű tökéletesítésére, hogy az messzemenőkig eltérhet a valóságtól. Az alany vagy csodálja az elkészült képet, vagy nincs megelégedve vele, mert úgy találja, hogy az hamis képet mutat róla. Hasonlóan a modern kori portrékészítéshez, a 17. és 18 századi Franciaországban divatossá vált portréfestészetben is kétféle ábrázolási mód figyelhető meg: egyes portréfestők alanyaikat megszépítve jelenítik meg, míg mások a pontos hasonlóságra törekednek, úgy, ahogyan modelljük a valós életben is látható.

 

 

 

 

 

 

 

Turóczi Ildikó

 

Kameruni és más missziós történetek

 

 

Kamerunban az utazás mindig és bármiképp élmény, kisbusszal, nagybusszal, ősrégi, rozoga autókkal, motorbiciklivel, de még gyalog is.

 

Pilinszky remekművében Isten azt látja, hogy a költő áll a napon – Serfőző Simon pedig felöltözik mennybe, földbe, s kiáll a mindenség elé, ahol megismerheti őt Isten, ember. És arca körben a messzeség. Petőfi nem mondja meg, kicsoda ő, mert ha megmondaná, rá ismernénk, s legalábbis felkötnénk – ha Serfőző Simont látni akarjuk egyszer, akkor az eget, a földet nézzük, ott keressük őt.

 

Van benne valami felemelő. Állni ott az iskola előtt, várni, hogy pontban tízkor bemenjenek a gyerekek. Tudni, hogy odabent, pár lépéssel arrébb az óvodában, tovább sétálva a következő iskolában és az utána következőben is olyan pedagógusok vannak, akik képesek erőt felmutatni az én gyerekemért. Azért, hogy az én gyerekeimnek legyen jövője. Legyen majd, aki tanítja őket, aki megmutatja, hogy a tanulás nem megnyomorít, hanem felemel, esélyt teremt, egyenlővé tesz és kinyitja az évek óta bezárt, eltorlaszolt és lelakatolt ajtókat. Jó lenne, nagyon kellene a pozitív változás ebben az utolsó utáni pillanatban. Együtt sikerülhet!

 

Azt tudta, hogy az egész orosz irodalom egy ukrán köpönyegéből bújt elő?

 

 

A költői műhelytanulmányok közül a legismertebb Weöres Sándor doktori disszertációként írt meditációja és vallomása, A vers születése. És a műhelyversek nagymestere volt Orbán Ottó, aki munkássága során kötetnyi versében tárgyalta, milyen körülmények mellett, milyen gondolati utakat bejárva szokott verset írni.

És tessék, itt van egy kiváló műhelyvers egy szárnyát bontogató költő, az 1999-ben Budapesten született, jelenleg az ELTE skandinavisztika szakán tanuló Rékai Anett tollából: okos, gondolatgazdag, ugyanakkor letisztult, lendületes versbeszéd. Bevallom, teljesen odavagyok ezért a műért – tuti, hogy huszonegy évesen nem tudtam ilyen jót produkálni. Rékai nagyszerűen, „magától” felismeri, amit én az 1990-es évek végén, huszonhat évesen tanultam meg Bella Istvántól, amikor elé tettem egy szonettemet: „Nagyon jó ez, formailag tökéletes – mondta a mester –, de rakj a tercinájába egy kis hibát, mert attól izgalmasabb lesz.”

 


(Fotó: Marton-Ady Edina)

Nem akart harcolni. Unta a háborús retorikát. Unta, ha idegenek nyelve ciccegett az utcán, mert a gyerekei jól érezték magukat a bőrükben, unta, hogy a kamasszal már olyan dolgokról kellett beszélnie, amit csak négy-öt év múlva tervezett, hogy ismeretlen emberek kötöttek bele az utcán, mert szivárványos kitűzőt viselt a kabátján, unta, hogy magyarázkodnia kell, ezért nem is tette, egyszerűen kikerülte a kifordult szemű abajgatókat, akik litániának énekelték meg a napi propagandát, zavartalan boldogságukat az sem zavarta meg, hogy naponta változott a liturgia szövege. Elfáradt. Jelzett a teste, túlmentél már minden határon, már az Óperencia is csak illanó, lila délibáb, sziréna szólt benne, valahol mélyen. Öt napja közlekedett fal mellett sétálva, legyen mihez dőlni, ha túl erőssé sűrűsödik benne a fájdalom. 

 

 

 

 

Mága Mátyás: több művészetben

 

 

Morzsolt hangok a csobogásból,

Mint a csettintés, finom a zaj,

Érzem az áradó lobogásból,

Mint a csettintés, finom a zaj.

 

Az 1983-ban Budapesten született Székely Szabolcs – határozottan úgy látszik – a ritka kivételek közé tartozik, szerencsére. Ha címet adnék eme miniesszének, azt írnám: Az újrakezdés költője. Az ezredfordulón a Parnasszus folyóirat köreiben találkoztam vele, mondhatni ő is parnasszista volt, már tizenévesen. 2005-ben napvilágot látott az első verseskönyve, roppant ígéretesnek mutatkozott – majd eltűnt a szemünk elől. Egy teljes évtizeden át semmit sem tudtunk róla, új versét nem olvashattuk; az a hír járta, hogy külföldre költözött… Tavaly, 2021-ben viszont megjelent a visszatérő könyve, a második önálló versgyűjteménye, A beszélgetés története címmel. S nem is akárhol, de a Magvető Kiadónál.

 

Napok óta álmodom a színpadról, a karakterek hangja a fejemben, de a mondatokat, ébredés után már csak érzem. Gyorsan írok, a lázcsillapítótól álmosan, ki ne fakuljon a kép, a mozdulatok beszélnek, a mimika, még emlékeznek az ujjaim, mintha én játszanék. Ha még kora hajnalban felriaszt az intenzitás, az ágy mellé tett papírra körmölök, a felfelé ívelő sorok néha reggeli fényben is kiolvashatóak, de olykor csak krikszkraksz marad, titkos és bizalmas, megfejthetetlen álomnyelv.

 

        

A költőkről általában lehet úgy bármilyen írást kezdeni, hogy „nem hétköznapi figura volt”, Pablo Neruda életrajza viszont tényleg bővelkedik izgalmas momentumokban. 1904. július 12-én látta meg a napvilágot Parralban, Ricardo Eliécer Neftalí Reyes Basoalto néven. Egy chilei, aki egy cseh író tiszteletére vette fel a nevét, már figyelemfelkeltő.

 

 

Aranyi László: Túl az eltűnt időn

 

Azt terveztem, laudációt írok Aranyi László szövegképeiről. Kifejtem és értelmezem a folyamatot, ahogy a szöveggé formált vers elveszíti hagyományos karakterisztikáit: széthull, átalakul, töredékei egymásba folynak, roncsolódnak – végül képpé, új minőséggé alakulnak.

 

Talán arról is beszéltem volna, hogy nem kell érthetővé formálni a természetes létezésénél fogva kusza, szövevényes és olykor érthetetlen szöveget.

Ahol a közölhető véget ér: kifejezéssé, metaforává alakul. Ahol a szöveg ér véget: kezdődik a kép.

 

Néhány hónappal ezelőtt – Petőcz András egyik verse apropóján – arról értekeztem, hogy az avantgárd lázadók, a posztmodern újítók az évtizedek során észrevétlenül klasszicizálódnak, és különböző kötött formákban kezdenek írni. Az 1942-ben született Babérkoszorú-díjas költő, képzőművész, színész, performer, Ladik Katalin az a bizonyos kivétel, aki erősíti ezt a szabályt. Ha felszólítanának, hogy válasszak tömör címkét a jellemzésére, azt írnám: hűséges szerző. Csaknem hat évtizede ívelő alkotói pályája során mindvégig azonos esztétikai elveket követett. Költői tevékenységét 1962-ben kezdte, nyomtatásban az 1960-as évek legvégén tűnt fel szürreális és erotikus hangvételű szövegeivel. Az írott költeményekkel párhuzamosan alkotott avantgárd prózát, hangkölteményeket és vizuális verseket, továbbá újdadaista gyökerű Mail Art (azaz postai művészet) levelezőlapokat, sőt kísérleti zeneműveket és hangjátékokat.

 

 


Orbók Ildikó: Együttélés

Kiakadnak, mikor azt mondom, jobban szerettem, amíg szörny volt. Ez a búzaszőke, telt ajkú, bágyadtan ostoba kék szemmel "kamerába" bámuló herceg, ez ultragáz, a hideg ver ki tőle, minden alkalommal, pedig a Szépség és a Szörnyeteg a második kedvenc Disney mesém. Nézik. Megállítják a képet. Felállnak a kanapéra, hogy jobban megmustrálják, összedugott fejjel sutyorogva. Én közben hozom a pattogatott kukoricát, nachost. Mozieste. Hajnalig tartó menj arrébb, hozzám ér egy hajszálad, éktelen visítással éjbe kiáltott, de Anya, a Benji rám nézett, láttam, és én ezt nem akarom, aztán kisebb közelharc, puszta kézzel, ahogyan jólnevelt, úri ketrecharcosokhoz illik. Én majd eldörmögöm, ha nem hagyjátok abba, azonnal kikapcsolom, így megint lesz tíz perc béke, aztán az egész elölről. 

 

 

 

Nagy Gusztáv

 Gemecs meséje

(Bence Erika jegyzeteivel)

 

 

2021 utolsó napjaiban látott napvilágot Nagy Gusztáv A cigányok tündérországa című mesekönyve. Valamikor még az év első felében kaptam el az írótól a kéziratot és a betördelt első változatot.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal