Belépsz a lépcsőházba. Persze gyanús lehetne, hogy minden ajtó tárva-nyitva áll, de nem gondolkodsz ezen, túl fáradt, túl feszült vagy, ne is menjünk bele, elnyomod, nap végén kifejezetten jól megy a nem átgondolás. A kulcsodat keresed, közben elejted az ovis holmival telezsúfolt háti- és tornazsákot, a máskor oly gyorsan előkerülő, fényesen csengő kulccsomó sincs sehol, ellenben ott van a tíz emelet szinte összes lakója, a lift előtt, összezsúfolódva. Pislognak. Néznek. A félhomályban kénsárga a szemük, arcvonásaik, mintha szénceruzával volnának felskiccelve, feketék, szürkék, satírozottan baljósak, hidegek. Megnyomod a hívógombot, igyekszel nem nézni rájuk, az emberi arcokra, hajtogatod magadban a lakóközösség néma, kéretlen figyelmét, félbe, negyedbe hajtod, minél kisebbre, megjön a lift. Miközben belépnek a lányok az apró térbe, már tudod, nem fogod megúszni, túl feszes itt a levegő, szinte pattan.

– Pecsétet tehetek?

Ez nem szokás. Mikor elmesélem, hogy ez a pecsét külön a könyvhöz készült, mosolyt kapok. Egy tucat mosoly. Szép így. Kék katáng. Kálmi szeme. Pont ilyennek képzelem az íriszét, ahogyan a napot rajzoltuk gyerekkorunkban. Szerte, szanaszét sugárzik belőle az élet. Szárba szökken minden. 

Nagy Gusztáv

A rossz fiú

(Részletek a készülő regényből)

1.

Várakozással teltek el a napok, mielőtt újra elindulhattak az asszonyok tyúkozni. Elhatároztam, hogy velük megyek. Valamennyi asszony hangosan tiltakozni kezdett. Féltettek, hogy ha elkapnák őket, akkor az egy szem fiút megvernék a tanyasiak. A végén mégiscsak beleegyeztek, és velük mehettem. Hosszú gyalogolás következett, legalább tíz kilométert mentünk megállás nélkül gyümölcsösökön keresztül, amíg el nem értünk egy kisebb erdőig. Az erdőtől távolabb álltak a tanyák. Négy-öt tanyagazdaság. Gémeskutakkal, hosszú itatóvajúval, apró jószágokkal.

Álmomban eltévedtem. A Vörösmarty térre indultam, lementem egy aluljáróba, ahol olyan sok kijárat volt, mint a mesebeli palota szobáiba nyíló ajtók száma. A szürke falak szinte megfojtottak, neon pislogott, a fehér mesterséges fény halkan sercegett körülöttem, sírás fojtott, pánik. Megszólíthatatlan emberek suhantak a félhomályban, én pedig tudtam, bárhová is indultam, el fogok késni, kegyetlenül el fogok késni, és már tudtam, hogy dedikálni indultam. 

Fotó: Jean-claude Attipoe

Most persze kénytelen lesz a kedves olvasó a szubjektív értékelésem követni, hogy mi az érdekes, de szerintem nem tér el nagyon az ízlésünk abban, hogy az egyik legfigyelemfelkeltőbb irodalmi mérkőzés az első mondathoz kapcsolódik. Mi a legjobb, legszebb kezdő mondat.

Katalán búcsú

Ocsovai Ferenc versei

Tudod, ahogy mondtam is neked
a kőhídról letekintve: álmom az volt,
hogy majd a Turia kertjében
mi ketten együtt végigsétálunk;

(Kép forrása: allergiakozpont.hu)

Cakkum-pakk megy minden, fújok, mint aki minden nap ezt csinálja, profi görbe, csak kicsit köhögök utána, vizsgálat is gyors, kint villámló szemű páciensek méregetnek, protekciós, morog valaki, jól megnéz magának, na nem, nem fogok magyarázkodni, nem mondom el, hogy tizensok éve járok ide, türelmesen ücsörögve a műanyag székeken sok-sok könyvet kiolvastam, vártam, ha kellett, órákat, olykor gumikacsaként sípolva, 

(Savannah Rohleder)

Ha egy dráma esküvőt ígér, ott legalább egy ember meghal és a vendégek legkevesebb felének az élete jóvátehetetlenül elromlik. A többiek továbblavíroznak valamilyen élethazugsággal. A vacsorára általában senki sem emlékszik.

Fotó: Marton-Ady Edina

A kert, csupa titok. Hang, mozgás, illat, szín, ezernyi textúra, beleheverednék a fűbe, csak feküdnék, mozdulatlanul, jaj, alig várom, de még hideg a föld, kiszívja az emberi testből a hőt, pillanatok alatt hűl ki a kéz, jeges a tenyér. Várom a nyarat, néha eszembe jut, ahogyan fejemet egy keresztnek támasztva csillagokat bámulok majd, halkan beszélgetve, vagy sétálok, ismeretlen utcákon, mosolyogva. 

Juhász Zsuzsanna

Kiskarácsony

            Mit tudom én, mi lenne a jó. A húgod nem panaszkodik, látod.

            Ha neki jó, nekünk is el kell fogadnunk a srácot. Ha meg nem érez, nem érez. Annyit meg csak érez, amennyi elég a húgodnak. És nézz meg bennünket, mi ugyan mire mentünk a nagy szánalmunkkal. Te már kiskorodban megrajzoltad a bolygót, és elhatároztad, hogy nem terheled tovább, nem szülsz gyereket. És ehhez tartod is magad.

Fotó: Marton-Ady Edina

Anya, te nem tolod a képünkbe a telefont, kérdezi, de persze nem rám figyel. Másodjára csúszik ki a lába a kitartott mozdulatból. Ugrik, zuhan, csak nézőpont kérdése. Morog is. Te vagy az egyetlen anyuka, akinek fontosabbak az árnyékok, mint a menőség.

Hazafelé ezen gondolkodom. Milyen igaz. Tényleg érdekelnek az árnyékok. Igazabbak, mint a kifelé mutatott szerepeink. 

(Sharon Pittaway)

Tudni akarja, mi minden volt A Mester és Margarita asztalán? Utánam, olvasó!

Vissza sem kellett volna fordulni. Menni tovább, befelé figyelve, de olyan régen hallotta utoljára, Dezsőke. Hát ki hívná ma már így: Dezsőke. Ott remeg ebben az egyetlen szóban minden. A szőke, puha haja, ami még ha két hétig nem mosta meg is olyan volt, mint a Mama párnájából előbirkózott libatoll. Ott van benne a küszöbön majszolt ropogós házi kenyér és a frissen fejt, egyszer forralt tej garatkaparó testessége. Ott van benne Manyi, aki két utcával és nyolc évvel odébb lakik. Akit az almafára mászva kell meglesni, mert onnan pont be lehet látni a kockás ing kivágásába. Ott ülnek fent, hárman, szerelmesen, a lombok közt, bolond barátok és Manyi az utolsó pillanatban néz fel rájuk, arcát itt-ott már kitakarják az almafa levelei. Ejh, fiúk! Dezsőke, már megint intő, és előkerült a pálca, olyan a hangja, mint amikor kerítésen húzzuk, az emberi tenyéren pont olyan keményen koppan, mint a fémen.

A mai modern, digitalizált világban pillanatok alatt készíthetünk valakiről felvételt: arcképet, vagy más szóval portrét, amit azután különböző segédeszközök révén feljavíthatunk, eltüntethetjük a kép alanyának apróbb hibáit, de a maga nyers mivoltában is meghagyhatjuk az elkészült fotót, ha nem kívánjuk megszépíteni a képen szereplő személyt. A korrekciók által képesek vagyunk az alany oly mértékű tökéletesítésére, hogy az messzemenőkig eltérhet a valóságtól. Az alany vagy csodálja az elkészült képet, vagy nincs megelégedve vele, mert úgy találja, hogy az hamis képet mutat róla. Hasonlóan a modern kori portrékészítéshez, a 17. és 18 századi Franciaországban divatossá vált portréfestészetben is kétféle ábrázolási mód figyelhető meg: egyes portréfestők alanyaikat megszépítve jelenítik meg, míg mások a pontos hasonlóságra törekednek, úgy, ahogyan modelljük a valós életben is látható.

Turóczi Ildikó

Kameruni és más missziós történetek

Kamerunban az utazás mindig és bármiképp élmény, kisbusszal, nagybusszal, ősrégi, rozoga autókkal, motorbiciklivel, de még gyalog is.

Van benne valami felemelő. Állni ott az iskola előtt, várni, hogy pontban tízkor bemenjenek a gyerekek. Tudni, hogy odabent, pár lépéssel arrébb az óvodában, tovább sétálva a következő iskolában és az utána következőben is olyan pedagógusok vannak, akik képesek erőt felmutatni az én gyerekemért. Azért, hogy az én gyerekeimnek legyen jövője. Legyen majd, aki tanítja őket, aki megmutatja, hogy a tanulás nem megnyomorít, hanem felemel, esélyt teremt, egyenlővé tesz és kinyitja az évek óta bezárt, eltorlaszolt és lelakatolt ajtókat. Jó lenne, nagyon kellene a pozitív változás ebben az utolsó utáni pillanatban. Együtt sikerülhet!

Azt tudta, hogy az egész orosz irodalom egy ukrán köpönyegéből bújt elő?

(Fotó: Marton-Ady Edina)

Nem akart harcolni. Unta a háborús retorikát. Unta, ha idegenek nyelve ciccegett az utcán, mert a gyerekei jól érezték magukat a bőrükben, unta, hogy a kamasszal már olyan dolgokról kellett beszélnie, amit csak négy-öt év múlva tervezett, hogy ismeretlen emberek kötöttek bele az utcán, mert szivárványos kitűzőt viselt a kabátján, unta, hogy magyarázkodnia kell, ezért nem is tette, egyszerűen kikerülte a kifordult szemű abajgatókat, akik litániának énekelték meg a napi propagandát, zavartalan boldogságukat az sem zavarta meg, hogy naponta változott a liturgia szövege. Elfáradt. Jelzett a teste, túlmentél már minden határon, már az Óperencia is csak illanó, lila délibáb, sziréna szólt benne, valahol mélyen. Öt napja közlekedett fal mellett sétálva, legyen mihez dőlni, ha túl erőssé sűrűsödik benne a fájdalom. 

Mága Mátyás: több művészetben

Morzsolt hangok a csobogásból,

Mint a csettintés, finom a zaj,

Érzem az áradó lobogásból,

Mint a csettintés, finom a zaj.

Napok óta álmodom a színpadról, a karakterek hangja a fejemben, de a mondatokat, ébredés után már csak érzem. Gyorsan írok, a lázcsillapítótól álmosan, ki ne fakuljon a kép, a mozdulatok beszélnek, a mimika, még emlékeznek az ujjaim, mintha én játszanék. Ha még kora hajnalban felriaszt az intenzitás, az ágy mellé tett papírra körmölök, a felfelé ívelő sorok néha reggeli fényben is kiolvashatóak, de olykor csak krikszkraksz marad, titkos és bizalmas, megfejthetetlen álomnyelv.