Keresés a honlapon:

Karcol(g)atok – Marton-Ady Edina: Dezsőke

 

 

 

 

Dezsőke

Vissza sem kellett volna fordulni. Menni tovább, befelé figyelve, de olyan régen hallotta utoljára, Dezsőke. Hát ki hívná ma már így: Dezsőke. Ott remeg ebben az egyetlen szóban minden. A szőke, puha haja, ami még ha két hétig nem mosta meg is olyan volt, mint a Mama párnájából előbirkózott libatoll. Ott van benne a küszöbön majszolt ropogós házi kenyér és a frissen fejt, egyszer forralt tej garatkaparó testessége. Ott van benne Manyi, aki két utcával és nyolc évvel odébb lakik. Akit az almafára mászva kell meglesni, mert onnan pont be lehet látni a kockás ing kivágásába. Ott ülnek fent, hárman, szerelmesen, a lombok közt, bolond barátok és Manyi az utolsó pillanatban néz fel rájuk, arcát itt-ott már kitakarják az almafa levelei. Ejh, fiúk! Dezsőke, már megint intő, és előkerült a pálca, olyan a hangja, mint amikor kerítésen húzzuk, az emberi tenyéren pont olyan keményen koppan, mint a fémen.

Nem, nem kellett volna visszafordulni. Maradt volna úgy a Manyi, gesztenyebarnán, telten, kockás ingben, ravaszkás félmosollyal és diószín szemmel hunyorogva a fénybe, de megfordult és a pillanat úgy csattan, mint apja kezéből annak idején a pálca. Manyi szeme már kopott, mint egy egész télen fagyos tócsába szorult vadgesztenye héja. Bőre tompa, magasszárú, fűzős gyógycipőt hord és műszőrme kabátot, amiben telt alakja még gömbölyűbbnek tűnik. Dezsőke! A ruháinak furcsa, édes-keserű illata van. Talán narancs. Vagy levendula? Nem tudja eldönteni. Hamar kibontakozik az ölelésből. Mit keres itt Manyi, csúszik ki a száján. Nem, ez kicsit sem volt udvarias, érzi, elvörösik a füle. Itt lakom Dezsőke, mutat Manyi a házra, tegnap költöztem a fiamhoz, nevet rá a nő. A fogai, pont mint régen, ragyognak mikor mosolyog. Milyen érdekes, csóválja meg a fejét Dezső. Milyen érdekes. Állnak ott, szótlanul, egymást figyelve. A csend lassan tölti ki a közéjük szorult teret. Most mennem kell, szólal meg végül halkan a nő, eddig szétnyitott kabátját összehúzva a mellén. Maradj még, vált tegezésre Dezső. Manyi kezét nézi. Nincs rajta gyűrű. Sajnálom, most mennem kell, rebben a nő pillája. Könnyezik. Még találkozunk Dezső, isten vele, motyogja már hátat fordítva. Remeg a váll, pittyen a kulcs. A nehéz barna ajtó zárszerkezete pont úgy koppan, mint kerítésen a pálca.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2022-03-20 06:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.