VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Állandó rovatok
A Magánkánon kéthetente jelentkezik, mindig hétfőn, és ez a mostani fejezet naptárilag húsvéthétfőre esik. Egy ilyen közlés megfelelő versválasztást kíván. Ezért szókeresővel átnéztem Az év versei antológiasorozat legutóbbi kilenc, általam szerkesztett kötetét. Csodálkozva tapasztaltam, hogy az összesen 3500 oldalnyi versanyagban mindössze két helyen szerepel Húsvét ünnepe, a húsvét kifejezés. És ott sem direkt módon, azaz nem vallási közelítéssel, hanem áttételesen. Úgy látszik, az elmúlt évtizedekben a Feltámadás is úgy járt, mint például a gyónás: a kortárs magyar líra figyelmén és értelmezési tartományán kívülre került. (Gyónás után címmel magyar nyelven legutóbb talán Pilinszky írt verset, fél évszázaddal ezelőtt.)
A Pécsi Művészeti 12. évfolyamának festő szakos tanulója vagyok. Már ötéves korom óta a festés a legkedvesebb elfoglaltságom. Kedvenc témám a mozgás; szorosan beosztott mindennapjaimban a sportoknak, természetjárásnak és az állatokkal való foglalkozásnak is fontos szerepe van. Nem tudtam mit kellene mondani. Olyan régen láttuk egymást. Ültünk egymás mellett. Néma csendben. Mégsem éreztem magam kellemetlenül. Mindenki mással az lett volna. Mocorogni kezd az ember a széken. Zavartan a haját birizgálja. Rázza a lábát, miközben a gerince egyre feszesebbnek hat a testében, mintha mindjárt felrobbanna a feszültségtől. De itt csak a zene szólt halkan a pult mögül, a többi vendég duruzsolása töltötte be a teret, és ott voltunk mi, két ember, egymás mellett. Teát ittam. A forró ital gőzét figyeltem, néha kortyoltam egyet, vigyázva, ne szürcsöljek. Emlékeztem, azt nem szereti. Gyerekkoromban is rám szólt érte, minden alkalommal. Ő bort ivott. Vöröset. Karcsú pohárból. Soha nem tartotta el a kisujját, nem úgy, mint én. Amikor észrevette, hogy a poharat figyelem megszólalt. – Emlékszel, amikor kulcskarikákat akasztottam a kisujjadra, hogy ne tartsd el, ha megfogod a poharat.
"Okos, intellektuálisan kerek, sodró lendületű versbeszédet kapunk – aki ismeri az egyetemi tanár szerző életművét, annak ez nem újdonság. Mintha csak a dúsan tenyésző, mérnöki igényességgel kialakított saját kertjében lépegetne egy felhőszakadás után, Géczi ügyesen kikerüli a témában és a szókincsben lapuló ingoványos pontokat. A szöveg első felében található „szeretet” és „lélek” szóra gondolok, persze: az irodalmi hagyományokban agyonkoptatott, lírailag terhelt szavak ezek, amelyeket napjainkban már nehéz eredetien, profi költőhöz méltó könnyedséggel, sziruptól mentesen versbe írni. Géczi teljesítette ezt a kihívást."
Vilmos Noémi vagyok, először tudós-könyvtáros akartam lenni - bármit is jelentsen ez -, aztán néha író, költő, főcserkész, magyartanár, színész, zenész, rendező, dramaturg, szakács, politikai aktivista, ingatlanközvetítő, drámatanár, programozó. Jelenlegi foglalkozásom, hogy levegőt vegyek, hátha kicsit ésszerűsíteni tudom a fenti listát.
Vilmos Noémi: Solo (2015)
Hallottam egy dalt, azóta azt hallgatom óraszám
Új mértékegység születik
Egy iskolát és történetét többféle adattal lehet jellemezni, ezek egyfajta iskolai „mértékegységek”. Először is adódik mérőszámként a létszám: a Müsziben (Pécsi Művészeti Gimnázium, Szakgimnázium és Technikum) most, ezen rovat elindulásakor 329-en vagyunk. Régi mértékegység továbbá az iskolafennállás éveinek száma, de jó lesz ide a tonnaszámra (f)elhasznált famentes lap, agyag, sárgaréz, textil, olaj-és vízfesték, az egész iskolát betöltő befújások, gyakorlások, fellépések, piruettek, monológ-mormolások száma.
Egyszerűen nem tudok neki ellenállni. Általában csacsogva sétálunk el a gyerekekkel március 15-én a kávézóba, átlag háromszor vesznek össze a három buszmegállónyi távolságon, minden megállóra egy összefeszülés. Míg én iszom a chait, ők enni szoktak, mindenkinek megvan a kedvence, répatorta, csokis muffin, almás pite, de ilyenkor, ha betegállományban nyomom, nincs séta. Pláne ebben a fejlecsavaró orkánban.
"Az iskolai irodalomoktatás, a hivatalos irodalomtudomány szobrokat gyárt: megannyi idealizált, teátrális testtartású alakot. „Hallani szörnyű lélegzetét.” Nemzedékek óta úgy ülünk tizennyolc éves korunkig a padban, hogy irodalom tankönyveink tele vannak magas talapzaton álló, kőbe faragott költőkkel és írókkal. Őket oda „kirakták, most legyél kemény.” Ha valamelyiknek letörik a kézfeje, vagy egy ostrom során fejlövést kap, a hiányzó részt precízen pótoljuk: „a kőmagyar felújítható”. A kánon pedig egy szoborcsoport, amelynek egy-egy tagját néha lemetszik, és hátracipelik a poros raktárba („a szoborjegyzékben nincs róla adat”), hogy valaki mást állítsanak a helyére."
„Meg kéne írnom, / hogy…” kezdi mondandóját, és ezt huszonöt szóval lejjebb megismétli. Húsz fegyelmezett sorba foglalt tömör vallomást kapunk egy majdani vallomásról – amely valójában már nem majdani, hanem jelenlegi, s nem vágyott, hanem valós, hiszen éppen most öltött testet: megvalósult. A címben jelzett visszalépés önmaga felé (is) történik, ezáltal legalább annyira előrelépés is: lehetőség saját magának, hogy valami újba kezdjen, és felhívás az olvasók felé, hogy „kezdjetek új életet”.
Ugrik az őz, nyomába lép a gida, eldől alattam a bicikli. a vér porral keveredik, nézem őket, ahogyan áthaladnak. nem ijednek meg a csattanástól, csak mennek, előre, át a csapáson, a rétre, ahol füvet remélnek. Traktorok járnak erre, batár keréknyomok az agyagos sárban. Lassan szárad ki a tömörített anyag, a legfelső rétegre hulló esőtől ellágyuló földből amforát is készíthetnék. Várom, hogy eltűnjenek az őzek. minden állattól félek. Felemelem a biciklit, tolni kell. Elferdült a kormány. A vér lefolyik lábszáramon, nyomaim után talán rókák jönnek majd éjjel. Háromujjú patás, nem lépek a nyomába, hátha őzzé változom.
„Ellentétes irányokból küldi / szemérmes felhőit az ég”, olvassuk a mű harmadik-negyedik sorában. Napjainkban az emberiség is ellentétes irányokat produkál a Föld felé: a túlnyomó többség azzal van elfoglalva, hogy felhabzsolja a bolygó utolsó fellelhető morzsáit, kiszipolyozza utolsó tartalékait – egy aggódó kisebbség pedig menteni igyekszik a menthetőt, a fenntarthatóságért küzd, mi több, a már visszafordíthatatlan folyamat visszafordításáért, olykor végletes megszállottsággal. Mindkét irányzat az anyagi lét felől közelít, az anyagi világra összpontosít, anyagi természetű megoldásokat keres.
A mai, modern ízlésfogalom kialakulásához összetett történelmi, társadalmi, irodalmi, filozófiai és esztétikai folyamatok együtt hatása vezetett, melynek összefoglalása egy tanulmány keretében lehetetlen vállalkozás. Jelen írásunkban csupán a folyamat egy szeletének bemutatását kíséreljük meg. Elsősorban a kérdés franciaországi vonatkozásain keresztül azt kívánjuk vizsgálni, hogy a 17. és a 18. században egyre nagyobb teret kapó és az észlelés során egyre elismertebb szerephez jutó, a rációval szemben alsóbbrendűnek tekintett érzékelés hogyan van hatással az ízlés fogalmának alakulására.
Pilinszky Parafrázis című verse többféle értelmezést felkínál, maga a cím is figyelemfelkeltő; mi az a történet, amit a költő saját szavaival fog elmondani és értelmezni.
Talán mert este a lányokkal Franciaországról beszélgettünk, egyszer elmegyünk majd oda, persze ők Párizst szeretnék, én meg a vidéket, hasonló, rejtett tájakat, ahol erdők nyúlnak fölénk és fű zizeg alattunk. Talán minden mindennel összefügg, álmomban hasonló tájon baktattunk, pont ilyen szürkéskék, esőt ígérő ég alatt, éhesek voltak és előre szaladtak, néztem őket, ahogyan veszekednek, mint mindig, a hangjuk már nem ért el hozzám, csak a testük árulta el, hogy megint civakodnak valamin. Az 1977-ben Aradon született, József Attila-díjas Karácsonyi Zsolt itt olvasható verse sem didaktikusan, hanem közvetetten kapcsolódik a trianoni gondolatkörhöz. Ez a mű a Kolozsvárott élő költő (a Helikon kéthetilap főszerkesztője) 2020-ban kiadott hetedik kötetének címadó költeménye. Ha egyetlen szókapcsolattal kell összefoglalnom a tartalmát, úgy fogalmazok: kisebbségi létélmény. Az égre nézek, mögöttem áll a ház, a gyerekkori faluban vagyok, de közben Budapesten is és ez kicsit sem furcsa. A fa szinte karcolja a tiszta, tompakék eget, olyan magas, hogy teljesen hátra kell döntenem a fejemet, hogy lássam a tetejét. Nem veszem észre, hogy dől, csak az utolsó pillanatban, mikor a tetején lévő rész leválik és zuhanni kezd, át a falu házainak teteje felett. A hatalmas puffanás hangja betölti a fülemet, egy gyerek öleli a combomat, fekete, hullámos fürtös, őzbarna szemű kisfiú, a nagyapja most indult el a testvérével, rétest hoznak a vendégeknek. Megfogom a kezét, sétálunk ki a kapun, át az utcán, rengeteg gyerek, mind egy irányba szalad, ki lehet, valakire ráesett a fa...ki lehet. Egy vöröstéglás hosszú ház mellett állunk meg, könnyes arcú kislány jön szemből, karjai megnyúlt mozdulatlanságban lógnak, rám néz, a Tomi papa az.
"E miniatűrről a zen buddhista irodalom jutott eszembe, és erős a gyanúm, hogy egy koannal van dolgunk. Halmosi írásművészetétől és gondolatvilágától az ilyesmi aligha áll messze: aki elalvás előtt vietnámi verseket fordít magyarra – márpedig költőnk 2023 januárjában pontosan ezt tette, személyesen tőle tudom –, az biztosan tud egyet s mást a zen költészetről. (Ha bántóan tévednék, a szerző majd az orromra koppint.)"
Caplattunk haza. Ment le a nap. Az égen csupa rózsaszín és lila. A városligeti piros, fehér csíkos hőlégballon felfelé emelkedett, benne apró csíkemberek, a régi csikókat őrző körhintát rejtő üvegfalak mögött alig fény és hirtelen ott szólt a walzer, felettünk, hangosan. Táncolni kezdtünk. Az emberek néztek, szemükben mosolygós csodálkozással, felfelé görbülő ajkak,
Egy csapott evőkanál – Bittner Mónika: A szénhidrátok és aminosavak találkozása a gyermekirodalomban
A Maillard-reakció miatt olyan bensőséges a hangulata az angol gyermekirodalomnak, a hő hatására a kenyérben a cukorból karamell keletkezik, ettől kapja a pirítós a jól ismert barna színét. 
|
