VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Állandó rovatokActa Romanica – Mihályi Dorottya: Olvasási szokások és útleírás-olvasás a 19. század végi Franciaországban
Az alfabetizációval és az olvasási szokásokkal foglalkozó kutatók egybehangzó megállapítása szerint a 19. század, valamint a 20. század első évtizedei nem csupán az újabb ipari, hanem egyfajta „olvasási forradalom” korszakát is jelentik: 1800 és 1940 között a francia olvasók száma hatszorosára nőtt. A korszakban kitárultak az ismert világ határai, a Föld egésze az érdeklődés középpontjába került. A távoli tájakon történt események egyre gyakrabban szerepeltek a hírek között. Az útleírás a már a 19. századot megelőzően is a tudásközvetítés egyik fő eszközének számított, mely széles körök számára tette lehetővé, hogy megismerjék a világ közeli- és távoli részeit megismerését. Az útleírás a francia állam valamennyi törekvését népszerűsítette: bemutatta a technika fejlődését, a távoli és ismeretlen tájakat, hangoztatta a nemzet nagyságát, Franciaország előkelő helyét a világban és a gyarmatosítás hatását, ezzel igazolva az ország bel- és külpolitikai vállalkozásainak létjogosultságát. Az utazási irodalom így egyszerre állt a tudomány szolgálatában és vált a „jó állampolgárok” formálásának eszközévé.
De van ilyen, nagyon halvány, szinte fehér liliomunk, és ez itt, mutat egy virágra, ami mintha selyemből lenne összerakva, lágyan fénylik, szinte ragyog a szűrt fényben. Én mégis inkább csak azt szeretném, mutatok a fehér rózsára, mellette gömbfejű krizantém, azt is szeretnék, de leint a hölgy, na nem, ő nyáron ilyet, hát biztosan nem és nagyon hosszan nyújtja el az e betűt, értsem ám, mennyire nem, az a nem, itt nincs apelláta. Állok ott, míg ő csokrot köt. Hűvös a bolt. Eszembe jut, meg is kérdezhetném, miért ilyen hideg és sötét itt, ahol vadul burjánzik minden, métereken át kígyózik a hegyescsúcsú futóka, égig érnek az orchideák és Excalibur aloe vera reménykedik, hazaviszi végre valaki, a kerekasztal közepére, mint valami gyógyító trófeát, de csak állok ott, némán, mert úgy tűnt, nem akar beszélgetni.
Az 1942-ben Orosházán született, József Attila-díjas Győri László, a legendás Kilencek költőcsoport tagja, az itt olvasható (nyomtatásban először 2002-ben megjelent) szonettjében éppen ehhez a rendhagyó megoldáshoz nyúlt: értő módon kidolgozott, szabályos művébe tudatosan tett egy rímhibát. Méghozzá kiemelt helyre: a második tercinába, a költemény záró sorába.
Amikor egy kicsit borongós a hangulatom, beülök egy cukrászdába. Az édességeknek annyira nem vagyok nagy rajongója, igazság szerint a tortaszeletek külleme jobban elvarázsol, mint az íze, egyszóval nem a cukor által kiváltott boldogságra vágyom. Ami miatt szeretek betérni a cukrászdákban, az maga a hangulat. Bármennyire modern, bármilyen trendi a kínálat, egy dolog mégis megmaradt a 19. századból, amikortól is elkezdtek kialakulni ezek a társasági helyek. Néha úgy néznek rám, mint az ufóra. A nők gyanakodva méregetnek, hátrafordulnak, az autókat mustrálják, jön-e valamelyikből utánunk valaki. A gyerekeim hangosak, B kamasz, ez az egy szó mindent elmond, nehezen viseljük egymást, ő engem, én a folyamatos, hangos verbális adom-kapomot köztük.
Eredeti rendeltetésüknek megfelelően a bordalokat – nem meglepő módon – kocsmai asztaloknál, pincékben vagy szüreti mulatságokon énekelték, méghozzá nem papírról, hanem fejből. Ennélfogva a bordal évszázadokon keresztül rövid műfaj volt: Anakreón, Alkaiosz és a többiek nyolc-tíz soros műveket írtak, és Balassi mester is képes volt a nevezetes költeményében huszonnégy sorba foglalni a közlendőjét. Hanem a reformkori poéták nyelvét túlságosan megoldotta a borocska, és dalaik egyre terjengősebbek lettek, már-már megjegyezhetetlenül hosszúak (azaz fejből énekelhetetlenek).
A vér, ami fut bennünk, iramlik, viszi az életet, a lábujjtól egészen a legeldugottabb sejtekig, csodás egy anyag, a vér, baleset során felszínre bukó sötétvörös, kémcsőbe sötéten, dühösen belefeketedő emberlé. Nagyapám, apám, anyám is miatta ment el túl korán, persze ők csak azok, akikről tudok, aneurizma, infarktus, magas vérnyomás, vajon még hány felmenőben borult meg a vér ritmusa, csapódott ki itt-ott a koleszterin, hányan születtek kivédhetetlen halálkanyarral az agyukban, hogy az intenzíven azt mondhassa az orvos, soha nem az a kérdés, megtörténik-e, hanem hogy mikor, van-e bennem, benned tűkanyar
El nem bocsátó válogatás (Bence Erika) A Horizont másfél évvel ezelőtt azzal a koncepcióval indult útjára, hogy a szabályostól eltérő, a köztes, de új és szokatlan minőséget képviselő, nyelvek vagy műnemek/műfajok határán elhelyezhető irodalmi és művészeti alkotásoknak nyújt teret. Megjelentek hát felületén szerb, lovári, német, spanyol szövegek és fordításaik, a kép és a szöveg határait elimináló vizuális konstrukciók, képi-zenei-szöveges installációk, kisfilmek, fotók is számos, különböző műfajokat szublimáló szövegmű mellett. Őszintén remélem, hogy ezeknek egy része megszólító erővel hatott a Holdkatlan olvasóira!
Ebben a húszsoros, kötött szótagszám és rímkényszer nélküli szövegben Zalán azt teszi, ami a költők egyik ősi munkaköri kötelessége: szabadon ereszti alkotó képzeletét. Ebben a húszsoros szövegben Zalán azt teszi, amihez színházi szerzőként és dramaturgként nagyon ért: benépesíti a színpadot, megtölti élettel a díszletet, vagyis a várost. A kiinduló látvány mindannyiunk számára ismerős: egy leszálláshoz ereszkedő repülőgép ablakán át, netán egy turistabuszon zötykölődve, egy hegygerincről elénk tárul egy vonzó település, ahol korábban nem jártunk.
(Deva Williamson) Előre szólok, nem lesz finom!
Belépsz a lépcsőházba. Persze gyanús lehetne, hogy minden ajtó tárva-nyitva áll, de nem gondolkodsz ezen, túl fáradt, túl feszült vagy, ne is menjünk bele, elnyomod, nap végén kifejezetten jól megy a nem átgondolás. A kulcsodat keresed, közben elejted az ovis holmival telezsúfolt háti- és tornazsákot, a máskor oly gyorsan előkerülő, fényesen csengő kulccsomó sincs sehol, ellenben ott van a tíz emelet szinte összes lakója, a lift előtt, összezsúfolódva. Pislognak. Néznek. A félhomályban kénsárga a szemük, arcvonásaik, mintha szénceruzával volnának felskiccelve, feketék, szürkék, satírozottan baljósak, hidegek. Megnyomod a hívógombot, igyekszel nem nézni rájuk, az emberi arcokra, hajtogatod magadban a lakóközösség néma, kéretlen figyelmét, félbe, negyedbe hajtod, minél kisebbre, megjön a lift. Miközben belépnek a lányok az apró térbe, már tudod, nem fogod megúszni, túl feszes itt a levegő, szinte pattan.
E nagy irodalmi öregek közé tartozott Tarbay Ede (1932, Budapest – 2019. november 9., Budapest), a Zuglóhoz nőtt József Attila-díjas költő, író, műfordító, dramaturg. Gazdag élete utolsó éveiben már nem nagyon mozdult ki otthonról, légzési nehézségei miatt színpadi szereplést egyáltalán nem vállalt, mégis minden évben letett az asztalra néhány sikerült költeményt. (Szerkesztői véleményem szerint mindazonáltal nem lírában, hanem az ifjúsági irodalomban, illetve az Állami Bábszínház, a Budapesti Gyermekszínház és a Magyar Televízió dramaturgjaként alkotott maradandót.) Itt olvasható verse ebből az időszakból való: nyolcvanhárom évesen írta, már rossz egészségi állapotban. Nyomtatásban először a Magyar Napló 2015. májusi lapszámában jelent meg, majd Az év versei 2016 című antológiában is helyet kapott.
– Pecsétet tehetek? Ez nem szokás. Mikor elmesélem, hogy ez a pecsét külön a könyvhöz készült, mosolyt kapok. Egy tucat mosoly. Szép így. Kék katáng. Kálmi szeme. Pont ilyennek képzelem az íriszét, ahogyan a napot rajzoltuk gyerekkorunkban. Szerte, szanaszét sugárzik belőle az élet. Szárba szökken minden.
Nagy Gusztáv A rossz fiú
(Részletek a készülő regényből) 1. Várakozással teltek el a napok, mielőtt újra elindulhattak az asszonyok tyúkozni. Elhatároztam, hogy velük megyek. Valamennyi asszony hangosan tiltakozni kezdett. Féltettek, hogy ha elkapnák őket, akkor az egy szem fiút megvernék a tanyasiak. A végén mégiscsak beleegyeztek, és velük mehettem. Hosszú gyalogolás következett, legalább tíz kilométert mentünk megállás nélkül gyümölcsösökön keresztül, amíg el nem értünk egy kisebb erdőig. Az erdőtől távolabb álltak a tanyák. Négy-öt tanyagazdaság. Gémeskutakkal, hosszú itatóvajúval, apró jószágokkal.
A költészet egy keskeny, nagyon ritkán tárgyalt szeletét úgy hívják: félbehagyott vers. Műfajnak bajosan nevezhetjük, hiszen nem tudatosan keletkezik – a költő nem azzal a szándékkal ül le, hogy „Na, most belekezdek egy versbe, de a tizedik soránál majd direkte elakadok, és sohasem folytatom.” A félbehagyott vers afféle melléktermék, mint egy szobrász műhelyében a földre hullott forgács. Az irodalomtörténészek nem szoktak tanulmányokban értekezni róla, és egyetlen monográfiában sincs külön fejezet az adott szerző befejezetlen szövegeiről. Pedig a forgácsra is feltétlenül szükség van ahhoz, hogy élesen kirajzolódhasson a nagy, a reflektorfénybe állítható mű.
Álmomban eltévedtem. A Vörösmarty térre indultam, lementem egy aluljáróba, ahol olyan sok kijárat volt, mint a mesebeli palota szobáiba nyíló ajtók száma. A szürke falak szinte megfojtottak, neon pislogott, a fehér mesterséges fény halkan sercegett körülöttem, sírás fojtott, pánik. Megszólíthatatlan emberek suhantak a félhomályban, én pedig tudtam, bárhová is indultam, el fogok késni, kegyetlenül el fogok késni, és már tudtam, hogy dedikálni indultam.
Most persze kénytelen lesz a kedves olvasó a szubjektív értékelésem követni, hogy mi az érdekes, de szerintem nem tér el nagyon az ízlésünk abban, hogy az egyik legfigyelemfelkeltőbb irodalmi mérkőzés az első mondathoz kapcsolódik. Mi a legjobb, legszebb kezdő mondat.
A harmadik évezredben hitvallóan keresztény, Istent eredeti módon megszólító verset írni nehéz (a patetikus hangnem, illetve az elcsépelt vallási tartalom veszélye miatt), és legalább olyan problematikus sallangmentesen felszólalni a háború ellen. Mezey Katalin mindkét nehézséget nagyszerűen megoldotta ebben az istenes lírába oltott békevallomásban, amely ráadásul idén tavasszal fájdalmasan időszerű lett…
Katalán búcsú Ocsovai Ferenc versei
Tudod, ahogy mondtam is neked
Társasági életet élve megtörténnek olykor párbeszédek, amelyek csak néhány mondatosak, mégis szilárdan megállnak. Nem keringenek visszamaradt, elvetélt mondatok, mert minden szükséges elhangzott, és minden további szó túlcsordulna a pillanat poharának falán. Igen, lefolynak néha tömör párbeszédek, amelyek azáltal mondanak el mindent, hogy szűkszavúak. Máskor viszont hosszú, kimerítő beszélgetéseket folytatunk, amelyek mindenkiről és mindenről szólnak, mégis csonkák, mégis inognak. Végül úgy érezzük, még órákig kellett volna parazsat kotornunk a témára, és akkor sem értünk volna a végére – elvarratlanul lógnak a szálak, visszhangtalan vélemények keringenek. Tehát vannak hosszú párbeszédek, amelyek azért nem mondanak eleget, mert bőbeszédűek. És néha az is megtörténik – sajnálatosan ritkán –, hogy a legtökéletesebb beszélgetés a közös hallgatás. Amikor kettesben ülünk egy padon, és beszédesen hallgatunk nagyon. 
|
