Videó

Hekl Krisztina - Krúdynak igaza volt (Nyugat Plusz)




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Bereczki Péter: Az élet megéri, hogy megéljük…

Thierry Loisel:

Tollbavágó történetek

2. kötet

(Megjelenés előtt)

 

Thierry Loisel megjelenés előtt álló új novelláskötete méltó folytatása a szerző eddig megjelent írásainak.  A francia író, műfordító és filmrendező 1955-ben született Montivilliers-ben, s 2007 óta él „önként vállalt száműzetésében” Magyarországon. E száműzetés, mely a novellák egyik – olykor egymásnak is ellentmondó mellékzöngékkel kiegészülő – visszatérő motívuma, láthatóan a közvetítés és a kapcsolatteremtés jegyében fogant. Olyan csodálatos szövegek értő francia fordítását köszönhetjük neki, mint Csáth Géza Naplója (2009), Kosztolányi Dezső Nero, a véres költője (2010), vagy éppen Lázár Ervin Hétfejű tündére (2014). A most megjelenés előtt álló szövegek közül pedig – különböző módon ugyan – de erről beszél a „Paul és Amandine”, a „Révész”, vagy akár a „Zárójel” című írás.

 

Szűkös napok, a lebbencs meg a becsület


A tányérra szedett szalonnapörcöt eltoltam kéz alól, és mivel a zsírja füstölni kezdett, gyorsan elkevertem benne a megtördelt tésztát. Azzal azután meggyűlt a bajom, mert folytonosan kevergetni kell, nem lehet magára hagyni. Amikor a vékony tésztalapok hólyagzani, pirulni kezdtek, hozzáöntöttem az apró kockára vágott hagymát. Jó illata lett a konyhámnak. Aztán a tészta lassan dohánybarnára, a hagyma pedig épp megfelelő állagúra pirult, félrehúztam hát, meghintettem egy kevés őrölt pirospaprikával, gyorsan elkevertem és hozzáadtam a krumplit. Kevés só, rá a víz, mehetett a fazék vissza a láng fölé. Gyorsan elkevertem, lefedtem, amikor felforrt, fedőt tettem rá és lecsendesítettem alatta a tüzet. A többi a tűzhely meg a Jóisten dolga.

 

Acta Romanica – Bene Krisztián: A Trianon utáni Románia, külső szemmel – Matthieu Boisdron : La Roumanie des années trente, De l’avèvenement de Carol II au démembrement du royaume (1930-1940) 

Bene Krisztián: A Trianon utáni Románia, külső szemmel

Matthieu Boisdron : La Roumanie des années trente,

De l’avèvenement de Carol II au démembrement du royaume (1930-1940)

Editions Anovi, Parçay-sur-Vienne, 2007, 221 o.

 

Matthieu Boisdron a Paris 4 Egyetem doktorondusza, aki a Nantes-i Egyetemen szerzett történészdiplomát 2003-ban. Kutatási területe a 20. század első felének diplomáciai kapcsolattörténetéhez kötődik, elsősorban a Franciaország és Kelet-Közép-Európa közötti viszonyokat kutatja. Ebben a művében, mely diploma dolgozatának átdolgozott verziója, a két világháború közötti korszak egyik középhatalmának számító Romániát veszi górcső alá. Arra tesz – egyébként nagyon sikeres – kísérletet, hogy bemutassa az olvasóknak azt a folyamatot, mely a régió egyik vezető országának számító Romániából megosztott, meggyengült és számos területétől megfosztott kisállamot hozott létre.

 

A korához képest

Szubjektív Filmnapló

ELLE (Áldozat) francia-belga-német film / Paul Verhoeven / 2016.

 

Milyen bátor rendező, egy középkorú nőre alapozza a filmet. Ez a korosztály akkor érdekes filmalkotásban, ha sorozatgyilkos, szentté avatták, vagy az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Valamit ki kellett találni, hogy mindenki figyelmére igényt tarthasson, és sikerült olyan extraordinális helyzetet teremteni, hogy csak nézek, mint a moziban. Epikus terjedelmű alkotás, van eleje, közepe, vége, és elég hosszú.

 

Michèle Leblanc (Isabelle Huppert) sikeres cégvezető, aki kényelmesen él párizsi lakásában, nincs híján a társasági életnek, vannak barátai, szeretője, anyja és egy felnőtt fia. Kislánykorában traumatikus eseményeken ment keresztül, de felnőttként sikerült kemény munkával egzisztenciát teremtenie, és kézben tartani az életét. Egy nap brutálisan megerőszakolják otthonában, azonban nem jelenti a rendőrségnek az esetet. Traumájához, a támadóhoz, és a körülötte lévő emberekhez való ambivalens viszonyáról szól a film.

 

 


Kutatásom témája az önkép felépítése, az irodalmi műfajok és a transzfikcionalitás vizsgálata Georges Perec W ou le souvenir d’enfance[1] remekműve alapján. A mű harminchét fejezetből tevődik össze, és két részre oszlik: egy önéletrajzi, antikvával szedett, illetve egy fiktív, kurzívval szedett elbeszélésre. Az előbbi egyes szám első személyben íródott, és vélhetően maga Perec mesél. A fiktív rész első felében szintén egyes szám első személyben, aztán pedig egyes szám harmadik személyben íródott a történet, amelyet egy Gaspard Winckler[2] nevezetű elbeszélő mond el. Az önéletrajzi részben a narrátor-szereplő-szerző visszaemlékezik, kevés, még feledésbe nem ment emléket idéz föl gyermekkorából. A fikciós részben a narrátor-szereplő egy rendkívül emlékezetes útról számol be az olvasónak, amit saját szemével tapasztalhatott meg: egy W nevű tűzföldi szigeten járt, ahol európai telepesek laknak, akiknek kizárólag a sport körül zajlik az élete, és egy egységes atléta társadalmat alkotnak. Az utazás a narrátor-szereplő-szerző kamaszkorában megfogalmazott ábrándból építkezik. 

 

Várakozás

 

Piroslott minden. Próbáltam kilépni a képből, de nehéz volt. A sorok hosszan tekergőztek, a levegőben forróság vibrált, és az emberek különböző sejtek egymásba nyúló hosszú kígyójaként várták, hogy a harkányi strand kapuja talán majd őket is befogadja. A katonák nem válogattak, végül a homloka közepén érte a golyó, amint éppen hozzá sietett haza és a 11 hónapos kisfiúkhoz.

 

A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen működő Francia Kapcsolat Kutatócsoport, valamint a Paris 3 Sorbonne Nouvelle Egyetem THALIM (Théorie et histoire des arts et des littératures de la modernité) Kutatócsoportja A trauma reprezentációi címmel interdiszciplináris nemzetközi konferenciát rendezett Budapesten 2017. május 26-27-én. A rendezvény egyik alapfelvetése az volt, hogy az irodalmi és művészeti megjelenítés elősegíti a veszteségek feldolgozását, ilyen formában tehát gyógyító tevékenységnek tekinthetők. Mivel a trauma az esetek többségében konkrét múltbéli eseményekhez köthető, ezért elmesélésükkel feldolgozásuk is megkezdődik, ami remélhetőleg lehetővé teszi, hogy egy bizonyos idő elteltével kevesebb fájdalmat okozzanak. Minden bizonnyal ez a hatásmechanizmus is motiválja az emberek egy részét arra, hogy a művészet és az irodalom segítségével megosszák élményeiket másokkal. Ezek az alkotások pedig számos tudományág számára jelentenek vizsgálati mezőt, mint az irodalom történelem, pszichológia, filozófia, szociológia, orvostudomány, művészettörténet, következésképpen a rendezvény szervezői (Catherine Brun, Alain Schaffner, Ádám Anikó, Radvánszky Anikó) mindezen diszciplínák képviselőit szólították meg és invitálták közös tanácskozásra.

 

Hiába, az elvárásoknak meg kell felelni

 

A Kruger Nemzeti Park Zimbabwéhez közeli részén, a Gezantombi partjához közel (vagy ki tudja hol, még az is lehet, hogy itt a szomszédban nálunk) valami olyasmi történt, ami egy időre megakasztotta az élet egymásba hajlóan szokványosat őrlő monotonul szürke kerekét. A Mopane bozótban megbújó vonalakká egybefonódó fehér pöttyökre először egy parkőr fia figyelt fel Limpo, az oroszlán lakhelyén. A nőstény félrevonultan élt társaitól, és a majomkenyérfák és bozótosok menedékében pihenve egyedül töltötte napjait, legalábbis eddig.

 

Freud úgy nyilatkozik, hogy a költői fikció szülte álmokat ugyanúgy lehet értelmezni, mint a valódi álmokat, mivel bepillantást engednek az alkotó és az alkotás tudattalan tartalmaiba. Ennek nyomán mind a pszichológia, mind az irodalomtudomány területén számos Freudot követő, módszerét továbbfejlesztő, (újra)értelmező munka született. Napjainkban egyre több ófrancia nyelven írt irodalmi alkotást vizsgálnak Freud módszerével, szemet hunyva az eljárás és a mű között feszülő időbeli távolság felett. A mélylélektan módszere révén ugyanis a cselekmény bizonyos elemei új színben tűnhetnek fel, különleges figyelmet kapnak a tudattalan egyes elemeire irányuló utalások. A szereplők vagy az álmodó ily módon feltáruló személyisége új összefüggések megismeréséhez vezeti el az olvasót. Ám fontos jól behatárolni és definiálni miben áll a mélylélektani vizsgálat létjogosultsága a középkori irodalmi álomjeleneteink vonatkozásában.  Mindenekelőtt nem zárkózunk el attól a gondolattól, hogy ez a szövegek „újraaktualizálásának” hatékony eszköze lehet, viszont a módszer alkalmazása nem kis veszélyt rejt magában: könnyen érheti az anakronizmus vádja. Tanulmányunk első részében ófrancia nyelvű korpuszunk tekintetében összegezzük a mélylélektan módszerének alkalmazása kapcsán született véleményeket, igyekszünk állást foglalni a módszer relevanciájáról, bevonási lehetőségeiről, majd három álomjelenet szimbólumképeiben feltárni a tudattalan psziché néhány elemét.

 

 

Jean-Paul Sartre sokszínű munkásságából természetesen következik megítélésének ellentmondásossága. Az egzisztencializmus pápája, az elkötelezett szépíró, a politikai aktivista értelmiségi, a marxizmus eretnek társutasa, az ateista és antidogmatikus erkölcskritikus mind ő. Egyesek számára az utolsó univerzális értelmiségi, egyúttal a 20. század egyik legjelentősebb filozófusa, mások szerint az ifjúság nihilista megrontója, individualista, sőt mint állítólagos szubjektív idealista: őrült fasiszta. Az 1940-50-es évekbeli kommunista és keresztény támadások sokban hasonlítanak, elsősorban dogmatikusak és felszínesek. Hatásuk mindenesetre széleskörű és tartós, ami igencsak megnehezíti Sartre filozófiájának objektív megítélését és elhelyezését filozófiatörténetben. Nem könnyíti ezt meg az a tény sem, hogy a marxizmus hatására Sartre filozófiájában a leíró és az előíró elemek egyaránt jelen vannak, ezért a tudomány mintájára felfogott filozófia nézőpontjából egyes tételei csupán falszifikálhatatlan hitet, ideológiát képviselnek. Hogyan lehetséges, hogy ennek ellenére számos jeles gondolkodó tekinti A lét és a semmit a fenomenológia és az ontológia egyik alapművének, A dialektikus ész kritikáját pedig a dialektika, a marxizmus és a társadalomfilozófia egyik legfontosabb 20. századi teljesítményének? Úgy tűnik, ha nem akarjuk, hogy a sok bába között elvesszék a gyerek, és helyes képet akarunk alkotni Sartre filozófiájáról, érdemes az interpretációkat zárójelezve újraolvasnunk a szövegeket, hermeneutaként figyelve arra, hogy számunkra milyen kérdésekkel szolgálnak ezek, bő fél évszázad távlatából.

 

Bene Adrián: Bóc Imre a francia ellenállásban – visszaemlékezés és történelmi regény határán

Imre Bóc: Grenoble, de l’Occupation à la liberté

Grenoble, Presses universitaires de Grenoble, 2012, 237 oldal

 

A Grenoble-i Egyetem kiadásában jelenik meg a francia ellenállás történetét – különös tekintettel a Rhône-Alpes régióra – feldolgozó 'Résistances' könyvsorozat, melynek jelenlegi szerkesztői Olivier Cogne (a Musée de la Résistance et de la Déportation de l'Isère igazgatója) és Gil Emprin, aki szintén a múzeum munkatársa. A sorozatot korábban Pierre Bol és Jean-Claude Duclos irányította. A témában 1994-95 folyamán megjelentetett négy kötet után a sorozat kötetei 2004-től dinamikusan gyarapodtak, 17 újabb darabbal. Ezek egyik érdekessége, hogy rendszeresen teret biztosítanak a hagyományos történészi kutatómódszerek mellett a személyes résztvevői perspektívának, a mindennapok rekonstrukciójának, az emlékezet szubjektív jellegét is felvállalva. (A „témoignage” elméleti szempontból vitatott kategóriájának a francia történetírásban legalább az első világháború óta helye és mára komoly hagyománya van.) A sorozat egyik darabjaként jelent meg Bóc Imre „történelmi regény” alcímet viselő visszaemlékezése a szerző élményeiről a Grenoble-i ellenállásban.

 

Debrecen

A villamoson még kereste a jegyét, de ahogy a nagytemplom felé közeledett, már teljesen megfeledkezett róla. „Phoebo memoranda satelles.” A nap rendben van, de mit keres ott a hold? Leszállt, ahogy az ajtó kinyílt, és elindult a síneken a motívum irányába.

 

A pályáját festőként kezdő Eugène Fromentin viszonylag gyorsan felfedezi magában az irodalom iránti vonzalmat, ami idővel a festészettől való eltávolodáshoz vezet. Az alkotó e tekintetben ugyanazzal a dilemmával kénytelen szembenézni, mint híres pályatársa és névrokona, Delacroix, aki eredendően maga is írónak készült: a két alkotó bizonyos értelemben kényszermegoldásként tekint a festészetre[1], mely másként ugyan, mint az irodalom, de mégis lehetőséget biztosít számukra az önkifejezésre. E szempontból Fromentin valósággal szembe megy a művészeti ágak megítélésére vonatkozó XIX. században elterjedt felfogással, mely a festészetet s általában a képzőművészetet előszeretettel helyezi az irodalom elé. Bernard Vouilloux Flaubert irodalmi képeiről írott tanulmányában ezt az átrendeződést mindenekelőtt szociológiai okokra vezeti vissza: a kor kezdő irodalmárai számára kimondva-kimondatlanul a sikeres szalonkritika jelentette a belépőt az írók táborába.[2] Nem véletlen, hogy Baudelaire, Gautier, Zola és Huysmans mellett számos olyan szerző nevét említhetnénk a korszakból, aki képzőművészeti alkotások többé-kevésbé hozzáértő elemzésével kezdte pályáját.

 

Csak Gatsby

A NAGY GATSBY (The Great Gatsby)/Baz Luhrmann/2013.

Szubjektív Filmnapló

Ez a film attól érdekes nekem, hogy a létezés botránya olyan groteszk benne, hogy leszakadhatna Long Island fölött az ég. Nem a mű hamis, hanem a karakterek olyan áldozatok, akikkel nem tudok igazán együtt érezni. Egyikkel sem. Gyerekkoromban azért nem nyúltam soha S. Fitzgerald e könyve után, mert azt hittem a Gatsby egy amerikai sport, olyan, mint a Rögby. A film óta tudom, hogy ez valakinek a neve, most éppen Leonardo Di Caprióé.

 

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi és Európai Tanulmányok Karán a közelmúltban jött létre a Francia-magyar Kutatóműhely, amely 2017. május 10-én tartotta meg első konferenciáját (http://uni-nke.hu/esemenyek/2017/05/10/franciaorszag-elnokvalasztas-utan-2017-c_-konferencia). A kutatócsoportnak, amelyben magyar és francia kutatók egyaránt részt vesznek, elsődleges célja a mai Franciaország politikai, diplomáciai, gazdasági, katonai és közigazgatási helyzetének tanulmányozása, illetve a  megfigyelt francia sajátosságoknak a magyar viszonyokra való integrálhatóságának vizsgálata. Bár ezek a területek első látásra némiképp távolinak tűnhetnek az Acta Romanica rovat fő vizsgálati témájától, ugyanakkor mégis érdemes bemutatni őket, hiszen alapvetően befolyásolják a mai Franciaország helyzetét és a két ország közötti kulturális kapcsolatokat, amelyek a frankofóniával foglalkozó magyar kutatók számára meghatározóak. 

 

 Kafkával

 

A március 15. tér egybefüggő padsorának közepének tájékán ültünk mi ketten egymással szemben. Olykor a BKV kikötő szabályszegő lázadói jutottak eszembe, ahogy a táblának szembeszegülve ráléptek a kikötés előtt a stégre. Megfoghatatlan volt a közelében lenni, ahogy általában mindig is. Te mindig ugyanolyanokat írsz! Vágtam a fejéhez.

 

Az író-festő-műkritikus Eugène Fromentin (1820–1876) neve szinte teljesen ismeretlenül cseng a hazai nagyközönség számára, s a szerző Franciaországban sem örvend a tehetségéhez méltó elismerésnek. Elegendő végigtekintenünk a Nouvelle Revue, a La Revue de Paris és a többi francia irodalmi folyóirat Fromentin korától napjainkig megjelent számain, s jól látszik, hogy a századforduló környékén még gyakran emlegetett művész neve a húszas-harmincas évek folyamán egyre ritkábban olvasható, s mindinkább csupán említés szintjén kerül elő a szaklapokban. Míg néhány évvel korábban még komoly elemzéseket szenteltek az alkotónak (többek között olyan jelentős kritikusok, mint Merlant, Souquet vagy Thibaudet), a század elejétől fogva egyre kevesebb figyelmet tanúsítanak munkássága iránt.

 

Hiány


Gálos Vendel hétfőn végül ellátogatott a Verseny utca téglavörös épületébe, felvette a sötétkék köpenyét, és egy asztal elé állították. A Főnök megmutatta, hogyan illessze a helyére a fémrudat, a jobb oldali hengerbe a pirosat, a baloldaliba a kéket. Vendel felvette a rudat, és a jobb oldali hengerbe illesztette a pirosat, a baloldaliba a kéket. Majd egy újabb rúd esetében ugyanúgy a jobb oldali hengerbe a pirosat, a baloldaliba a kéket. Majd egy újabb rúd esetében ugyanúgy a jobb oldali hengerbe a pirosat, a baloldaliba a kéket.

 

Bene Adrián: Hazafiasságnosztalgia és irónia

Michel Houellebecq: Behódolás

Magvető, Budapest, 2015, 312 oldal

 

Hazafi? Patrióta. Hazafias? Patrióta? Hazafias irodalom? Az mi is? Furcsa, régies kifejezések, nem elevenebbek, mint a Hazafias Népfront. Vagy a Kormorán dalszövegének anakronisztikus nosztalgiája az organikus közösség és a rend iránt. Az ellentéte sem kimondottan friss csengésű: hazafiatlan…Nehezen definiálható, még szinonimája sincs. Esetleg, hazaáruló? Aki idegen érdeket képvisel saját állama, népe (hm, ez is…) érdekei helyett. Esetleg éppen nemzeti, hazafias (itt van, megvan!), idegenellenes retorikával, orosz pénzügyi támogatással? Igen, persze, a válasz Marine Le Pen Nemzeti Frontja. „Ma már persze ki hisz a hazafiságban? Igaz, a Nemzeti Front úgy tesz, mintha hinne benne, de van valami nagyon bizonytalan, nagyon kétségbeesett az ő hazaszeretetükben.” – olvashatjuk a Behódolásban. A globalizált világ és a késői kapitalizmus kétségtelenül súlyos válságtüneteket mutat; a társadalmi egyenlőtlenségek, a munkanélküliség, a kilátástalanság némi demagógiával könnyen konvertálható politikai tőkévé.

 

François Mauriac (1885-1970) az ismertebb francia szerzők közé tartozik Magyarországon is, amit nem csupán gazdag irodalmi munkássága magyaráz, hanem az a tény is, hogy 1952-ben Nobel-díjjal jutalmazták regényírói tevékenységéért. Robert Brasillach (1909-1945) neve már jóval kevésbé csenghet ismerősen a legtöbb olvasónak, hiszen az újság- és regényíróként Franciaországban ismertté vált irodalmárt a második világháború végén az ellenséggel való kollaborációért kivégezték, munkássága pedig hazáján kívül – a gyakori újrakiadások ellenére – gyakorlatilag ismeretlen maradt. Jelen tanulmányban arra teszünk kísérletet, hogy bemutassuk, a fiatalabb pályatárs milyen képet festett újságcikkeiben a már sikeres és elismert Mauriacról.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal