VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Állandó rovatok Ma a postán elromlott a sorszámokat osztó automata. Hatalmas tömeg. Libasor. Beálltunk a lányokkal, beszélgettünk. Lassan haladt minden, mint régen, senki nem mert leülni, nehogy beelőzzék, de nem volt hangos szó, morgás. Mikor sorra kerültünk, a postás kisasszony kedvesen köszönt és miközben egyesével kezelte a csekkeket, a lányaimmal beszélgetett.
Régóta állt a folyosón, a falnak döntve. Üveg van előtte, semmi nem látszik az olajból, néha ránéztem, házak, talán erdő, nincs idő kideríteni mi lehet. Éjjel nem alszom. Mostanában sokszor nem alszom. Tudom, fáradt leszek, karikás, igazi panda, a lányok majd nevetnek miközben iskolába, oviba megyünk, de nem megy. Tanulok élni. Fejben. Nézem a hajnali utcát. Üres utakon elfolyó sárga fény, magányos villamosmegálló. Fejemben lego-ként szaladnak ide-oda a bútorok, elvarázsolt kastély a lakás, mit és hová, hogyan, mégiscsak hasznos volt az az idegesítő tetris.
A gabonapehely az egyik legnépszerűbb napindító étel, tápláló és finom, tele vitaminnal, gyorsan elkészíthető reggelire, tényleg csupa jó dolog; egyedül talán csak pár százezer orvos jön indulatba, ha szóba kerül a téma. Meg a WHO, ahol több előírás és szabályzat született gabonapehely-ügyben, mint az alkoholtartalmú italokra vonatkozóan. Akkor most mégsem a gabonapehely a bajnokok reggelije?
elfoglalod magad. indulsz, válogatod, cipeled. hámozod, szeleteled, főzöd. töröd, darálod, pakolod. elmosod, kaparod, felolvasod. rajzolod, eldobod, zsebre vágod. előveszed. elrakod újra... egyszer elfogy minden, amit megtehettél egy adott térben. megállsz. kint lila az ég. szikkad a fény. keresed mihez nyúlj, van-e még bármi, akármi, ami terel... akik vigasztalnának elmondták a maguk közhelyeit... ...hogy úgy...
Nem emlékszem, pontosan mikor ismertem meg. Egyszer csak része volt az egészemnek. Úgy is, hogy iszonyú ritkán találkoztunk személyesen. Ha nagy ritkán mégis, mindig megöleltem. Szerettem. Ez nem is fog elmúlni, soha. Ha beszélgettünk, nem csak irodalomról volt szó. Rólunk, az életünkről és arról a sötétről és folyamatos magányról, amit mind a ketten jól ismertünk. Sokszor kértem, írjon rám, mikor túlnő rajta, olykor meg is tette. Próbálok visszaemlékezni mikor volt, hogy hajnalban pittyent a telefonom és ő volt, akkor sokszor írt, estéről estére talán. El kellett mondania miben van éppen, én pedig ültem a lakásban és boldog voltam, hogy beszélünk. Aztán megint az utcákat járta, láttam a fényképeit, azt is, hogy ír, alkot, dolgozik.
Van vers a rántottáról, melyet egy hagyma monológjából ismerünk meg és nem David Lynch írta.
Áll, húsz percen át. Apró csörög a kezében. Együtt várunk. Problémás csomagfeladás, öten fordulnak ki az ajtón, de ő kitart. Egy pontra néz. A falon a tartóban színes lapok, hatalmas, nyomtatott összegek, rengeteg nulla. Fejben nem papírlapokat lát. Házat, kertet. Vastag kötegnyi pénzt egy ócska, szakadt kofferben. Gondolatban utazik. Párizs. Brüsszel. Hawaii. Kipirul az arca.
Álmomban a felhők olyan hatalmasra nőttek, hogy az aljuk rálógott a háztetőkre. Ragyogó, fájdalmas kék volt az ég és az utcán csak gyéren jártak emberek. Hangszórókból beszélt valaki, de nem értettem mit hadar, csak azt, hogy újra és újra ugyanazt a szöveget mondja el. Hosszúkás sporttáska állt az ajtó előtt, üres szobákat jártam végig, a polcokon csak pár darab könyv maradt, nem az enyémek. Nem zártam kulcsra az ajtót. Zárom az ajtót, be, ki, elpakolok, zörög, csattog, recseg minden, macska nyávog, mindenki beszél, csöngetnek, a mosógép centrifugára vált valahol egy fal mögött, mellettem pittyeg a játék. Most akkor egy kis időt kérek, szólok nekik, bólogatnak, megértőbbek most, kriptonitom is lett, nem is egy, beszélgetünk, majd összebújnak, sutyorognak, nevetnek.
Én eléggé edzett vagyok a meghökkentő dolgok tekintetében, voltam olyan előadásokon is, ahol többen elhagyták a színházat – sokszor rezgett a léc a „menjek vagy maradjak” kérdésben, de mindig maradtam – viszont amiről most írok, bevallom nem tudtam végignézni.
Gyakran eszembe jut mostanában az a cigányasszony, akivel gyerekkoromban egyszer hosszan beszélgettem. Hogy hol, milyen körülmények közt esett meg a társalgás, az már nincs meg és az is lehet, hogy csak álmodtam őt, ahogyan azóta is álmodom mindenféle figurákkal, látókkal és hallgatókkal egyaránt. A tenyerembe nézett, emlékeim szerint, vonalat követett az ujja, de az is lehet, ő húzta bele a sorsot a tenyerembe, én meg haladtam rajta.
Mányon vártam tegnap a buszt, ültem a megálló padkáján, régi szokásom, hogy jobban szeretek padkán, földön ülni, mint régi füstöt őrző, dohos várókban vagy plexi kalitkákban. Egy epres nyalókát szüttyögve ültem ott, azon filózva, miért nem töltöttem meg a kulacsomat forrásvízzel, aztán egy néni jött. Megállt mellettem. Én azt mondtam, kezit csókolom, ő meg azt, hmmm és hosszasan bámulta a félkész sárkányt a karomon, aztán felmérte a fehér borítékot, amit magamhoz öleltem, a rózsaszín bőröndöt és a hátizsákomon, szélcsend hiányában tikkadtan szomorkodó Van Gogh sálat. Ő sem ült le, csak állt ott, némán. Az összes Mary Poppins történetből Corry néni édességboltjáról szóló volt rám a legnagyobb hatással. Akármikor eszembe jut az a rész, méz és gyömbérillatot érzek, karamellt, narancsot, csokoládét, kávét. Acta Romanica – Mihályi Dorottya: Olvasási szokások és útleírás-olvasás a 19. század végi Franciaországban
Az alfabetizációval és az olvasási szokásokkal foglalkozó kutatók egybehangzó megállapítása szerint a 19. század, valamint a 20. század első évtizedei nem csupán az újabb ipari, hanem egyfajta „olvasási forradalom” korszakát is jelentik: 1800 és 1940 között a francia olvasók száma hatszorosára nőtt. A korszakban kitárultak az ismert világ határai, a Föld egésze az érdeklődés középpontjába került. A távoli tájakon történt események egyre gyakrabban szerepeltek a hírek között. Az útleírás a már a 19. századot megelőzően is a tudásközvetítés egyik fő eszközének számított, mely széles körök számára tette lehetővé, hogy megismerjék a világ közeli- és távoli részeit megismerését. Az útleírás a francia állam valamennyi törekvését népszerűsítette: bemutatta a technika fejlődését, a távoli és ismeretlen tájakat, hangoztatta a nemzet nagyságát, Franciaország előkelő helyét a világban és a gyarmatosítás hatását, ezzel igazolva az ország bel- és külpolitikai vállalkozásainak létjogosultságát. Az utazási irodalom így egyszerre állt a tudomány szolgálatában és vált a „jó állampolgárok” formálásának eszközévé.
De van ilyen, nagyon halvány, szinte fehér liliomunk, és ez itt, mutat egy virágra, ami mintha selyemből lenne összerakva, lágyan fénylik, szinte ragyog a szűrt fényben. Én mégis inkább csak azt szeretném, mutatok a fehér rózsára, mellette gömbfejű krizantém, azt is szeretnék, de leint a hölgy, na nem, ő nyáron ilyet, hát biztosan nem és nagyon hosszan nyújtja el az e betűt, értsem ám, mennyire nem, az a nem, itt nincs apelláta. Állok ott, míg ő csokrot köt. Hűvös a bolt. Eszembe jut, meg is kérdezhetném, miért ilyen hideg és sötét itt, ahol vadul burjánzik minden, métereken át kígyózik a hegyescsúcsú futóka, égig érnek az orchideák és Excalibur aloe vera reménykedik, hazaviszi végre valaki, a kerekasztal közepére, mint valami gyógyító trófeát, de csak állok ott, némán, mert úgy tűnt, nem akar beszélgetni. Amikor egy kicsit borongós a hangulatom, beülök egy cukrászdába. Az édességeknek annyira nem vagyok nagy rajongója, igazság szerint a tortaszeletek külleme jobban elvarázsol, mint az íze, egyszóval nem a cukor által kiváltott boldogságra vágyom. Ami miatt szeretek betérni a cukrászdákban, az maga a hangulat. Bármennyire modern, bármilyen trendi a kínálat, egy dolog mégis megmaradt a 19. századból, amikortól is elkezdtek kialakulni ezek a társasági helyek. Néha úgy néznek rám, mint az ufóra. A nők gyanakodva méregetnek, hátrafordulnak, az autókat mustrálják, jön-e valamelyikből utánunk valaki. A gyerekeim hangosak, B kamasz, ez az egy szó mindent elmond, nehezen viseljük egymást, ő engem, én a folyamatos, hangos verbális adom-kapomot köztük.
A vér, ami fut bennünk, iramlik, viszi az életet, a lábujjtól egészen a legeldugottabb sejtekig, csodás egy anyag, a vér, baleset során felszínre bukó sötétvörös, kémcsőbe sötéten, dühösen belefeketedő emberlé. Nagyapám, apám, anyám is miatta ment el túl korán, persze ők csak azok, akikről tudok, aneurizma, infarktus, magas vérnyomás, vajon még hány felmenőben borult meg a vér ritmusa, csapódott ki itt-ott a koleszterin, hányan születtek kivédhetetlen halálkanyarral az agyukban, hogy az intenzíven azt mondhassa az orvos, soha nem az a kérdés, megtörténik-e, hanem hogy mikor, van-e bennem, benned tűkanyar
El nem bocsátó válogatás (Bence Erika) A Horizont másfél évvel ezelőtt azzal a koncepcióval indult útjára, hogy a szabályostól eltérő, a köztes, de új és szokatlan minőséget képviselő, nyelvek vagy műnemek/műfajok határán elhelyezhető irodalmi és művészeti alkotásoknak nyújt teret. Megjelentek hát felületén szerb, lovári, német, spanyol szövegek és fordításaik, a kép és a szöveg határait elimináló vizuális konstrukciók, képi-zenei-szöveges installációk, kisfilmek, fotók is számos, különböző műfajokat szublimáló szövegmű mellett. Őszintén remélem, hogy ezeknek egy része megszólító erővel hatott a Holdkatlan olvasóira!
(Deva Williamson) Előre szólok, nem lesz finom! 
|
