VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Állandó rovatok
Hemm Lilianna: Tanulmányrajz, grafika
A Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakgimnázium harmadéves tervezőgrafika szakos tanulója vagyok. Kicsi korom óta az alkotással tudtam legjobban kifejezni az érzelmeimet és a gondolataimat, legyen az zene vagy képzőművészet.
Nézem a virágokat a boltban, anyu melyiknek örülne vajon. Mindig azt mondta, szeretetből öli meg a virágokat. Túlöntözés. Túlmetszés. Mindig túl, de így szeretett mindent, életet, bátyámat, engem, a munkáját, a világot, utazni benne, mikor már lehetett, de kevés volt az idő. Hamar ment túl. Fukszia, írja a tábla. Rémesen keveset tudok a növényekről. A színe tetszik. Ez az erős, szemembe robbanó rózsaszín. Persze lelegelné a macska. Talán majd egyszer értem a növényeket is, a mértékletességet, ahogyan anya is megtanulta. Virágzott a keszthelyi lakásban a muskátli. Vastag, erős új hajtásokkal turbékolt az élet a virágládákban és büszkén fénylett anyu szeme mikor mutatta a bimbókat, pont, mint a májusi ég kékje, úgy ragyogott. 4745 napja vagyok anya. Hajnalban számoltam ki, mikor a legkisebb rémálma miatt megébredtem. Simogattam a tenyerét, néztem ahogyan visszamerül az álomba, betakartam a derekát. Ezt is hoztam magammal valahonnan. A derekad mindig legyen betakarva Edina. Nem anyu mondta, ő sosem szólt ilyenért.
Gyakorlatilag "születésem óta" rajzolok. Szüleim színházi emberek, édesanyám dramaturg, apám színházi tervező. A rajzoláson kívül sok mindennel foglalkozom: ezek közül is kiemelkedik a varrás, a vitorlázórepülés és a kínai harcművészetek iránti érdeklődésem.
Kis-Halas Emma: Kézzel festett szatyor Gyerekkoromtól kezdve szerettem rajzolni, művészeti katalógusokat olvasni, múzeumokba járni. Az általános iskolámban, hatodikos koromban döntöttem el a Művészeti iskola nevét meghallva, hogy ide szeretnék jönni, tulajdonképpen bármilyen szakra. A nyílt napon döntöttem el, hogy a textil szakot fogom választani.
Pár napra kiürült a fészek. Egyedül maradtam. Tudtam, hogy így lesz. Készültem. Írni fogok, gondoltam. Mert egy ideje nem megy. Sok-sok hasított részlet, torzók, semmi konkrét forma. Az első huszonnégy órát nagyjából átaludtam. Ha felkeltem, az ablakon kibámulva megittam egy teát, aztán visszafeküdtem. Álomtalan, mozdulatlan órák. Csend. Az anyaságban elfelejti az ember a csend luxusát. Azt a különleges állapotot, amikor csak te vagy jelen a pillanatban. Nincs kényszer. Nincsen terv.
A Pécsi Művészeti 12. évfolyamának festő szakos tanulója vagyok. Már ötéves korom óta a festés a legkedvesebb elfoglaltságom. Kedvenc témám a mozgás; szorosan beosztott mindennapjaimban a sportoknak, természetjárásnak és az állatokkal való foglalkozásnak is fontos szerepe van. Nem tudtam mit kellene mondani. Olyan régen láttuk egymást. Ültünk egymás mellett. Néma csendben. Mégsem éreztem magam kellemetlenül. Mindenki mással az lett volna. Mocorogni kezd az ember a széken. Zavartan a haját birizgálja. Rázza a lábát, miközben a gerince egyre feszesebbnek hat a testében, mintha mindjárt felrobbanna a feszültségtől. De itt csak a zene szólt halkan a pult mögül, a többi vendég duruzsolása töltötte be a teret, és ott voltunk mi, két ember, egymás mellett. Teát ittam. A forró ital gőzét figyeltem, néha kortyoltam egyet, vigyázva, ne szürcsöljek. Emlékeztem, azt nem szereti. Gyerekkoromban is rám szólt érte, minden alkalommal. Ő bort ivott. Vöröset. Karcsú pohárból. Soha nem tartotta el a kisujját, nem úgy, mint én. Amikor észrevette, hogy a poharat figyelem megszólalt. – Emlékszel, amikor kulcskarikákat akasztottam a kisujjadra, hogy ne tartsd el, ha megfogod a poharat.
Vilmos Noémi vagyok, először tudós-könyvtáros akartam lenni - bármit is jelentsen ez -, aztán néha író, költő, főcserkész, magyartanár, színész, zenész, rendező, dramaturg, szakács, politikai aktivista, ingatlanközvetítő, drámatanár, programozó. Jelenlegi foglalkozásom, hogy levegőt vegyek, hátha kicsit ésszerűsíteni tudom a fenti listát.
Vilmos Noémi: Solo (2015)
Hallottam egy dalt, azóta azt hallgatom óraszám
Új mértékegység születik
Egy iskolát és történetét többféle adattal lehet jellemezni, ezek egyfajta iskolai „mértékegységek”. Először is adódik mérőszámként a létszám: a Müsziben (Pécsi Művészeti Gimnázium, Szakgimnázium és Technikum) most, ezen rovat elindulásakor 329-en vagyunk. Régi mértékegység továbbá az iskolafennállás éveinek száma, de jó lesz ide a tonnaszámra (f)elhasznált famentes lap, agyag, sárgaréz, textil, olaj-és vízfesték, az egész iskolát betöltő befújások, gyakorlások, fellépések, piruettek, monológ-mormolások száma.
Egyszerűen nem tudok neki ellenállni. Általában csacsogva sétálunk el a gyerekekkel március 15-én a kávézóba, átlag háromszor vesznek össze a három buszmegállónyi távolságon, minden megállóra egy összefeszülés. Míg én iszom a chait, ők enni szoktak, mindenkinek megvan a kedvence, répatorta, csokis muffin, almás pite, de ilyenkor, ha betegállományban nyomom, nincs séta. Pláne ebben a fejlecsavaró orkánban.
Ugrik az őz, nyomába lép a gida, eldől alattam a bicikli. a vér porral keveredik, nézem őket, ahogyan áthaladnak. nem ijednek meg a csattanástól, csak mennek, előre, át a csapáson, a rétre, ahol füvet remélnek. Traktorok járnak erre, batár keréknyomok az agyagos sárban. Lassan szárad ki a tömörített anyag, a legfelső rétegre hulló esőtől ellágyuló földből amforát is készíthetnék. Várom, hogy eltűnjenek az őzek. minden állattól félek. Felemelem a biciklit, tolni kell. Elferdült a kormány. A vér lefolyik lábszáramon, nyomaim után talán rókák jönnek majd éjjel. Háromujjú patás, nem lépek a nyomába, hátha őzzé változom.
A mai, modern ízlésfogalom kialakulásához összetett történelmi, társadalmi, irodalmi, filozófiai és esztétikai folyamatok együtt hatása vezetett, melynek összefoglalása egy tanulmány keretében lehetetlen vállalkozás. Jelen írásunkban csupán a folyamat egy szeletének bemutatását kíséreljük meg. Elsősorban a kérdés franciaországi vonatkozásain keresztül azt kívánjuk vizsgálni, hogy a 17. és a 18. században egyre nagyobb teret kapó és az észlelés során egyre elismertebb szerephez jutó, a rációval szemben alsóbbrendűnek tekintett érzékelés hogyan van hatással az ízlés fogalmának alakulására.
Pilinszky Parafrázis című verse többféle értelmezést felkínál, maga a cím is figyelemfelkeltő; mi az a történet, amit a költő saját szavaival fog elmondani és értelmezni.
Talán mert este a lányokkal Franciaországról beszélgettünk, egyszer elmegyünk majd oda, persze ők Párizst szeretnék, én meg a vidéket, hasonló, rejtett tájakat, ahol erdők nyúlnak fölénk és fű zizeg alattunk. Talán minden mindennel összefügg, álmomban hasonló tájon baktattunk, pont ilyen szürkéskék, esőt ígérő ég alatt, éhesek voltak és előre szaladtak, néztem őket, ahogyan veszekednek, mint mindig, a hangjuk már nem ért el hozzám, csak a testük árulta el, hogy megint civakodnak valamin. Az égre nézek, mögöttem áll a ház, a gyerekkori faluban vagyok, de közben Budapesten is és ez kicsit sem furcsa. A fa szinte karcolja a tiszta, tompakék eget, olyan magas, hogy teljesen hátra kell döntenem a fejemet, hogy lássam a tetejét. Nem veszem észre, hogy dől, csak az utolsó pillanatban, mikor a tetején lévő rész leválik és zuhanni kezd, át a falu házainak teteje felett. A hatalmas puffanás hangja betölti a fülemet, egy gyerek öleli a combomat, fekete, hullámos fürtös, őzbarna szemű kisfiú, a nagyapja most indult el a testvérével, rétest hoznak a vendégeknek. Megfogom a kezét, sétálunk ki a kapun, át az utcán, rengeteg gyerek, mind egy irányba szalad, ki lehet, valakire ráesett a fa...ki lehet. Egy vöröstéglás hosszú ház mellett állunk meg, könnyes arcú kislány jön szemből, karjai megnyúlt mozdulatlanságban lógnak, rám néz, a Tomi papa az.
Caplattunk haza. Ment le a nap. Az égen csupa rózsaszín és lila. A városligeti piros, fehér csíkos hőlégballon felfelé emelkedett, benne apró csíkemberek, a régi csikókat őrző körhintát rejtő üvegfalak mögött alig fény és hirtelen ott szólt a walzer, felettünk, hangosan. Táncolni kezdtünk. Az emberek néztek, szemükben mosolygós csodálkozással, felfelé görbülő ajkak,
Egy csapott evőkanál – Bittner Mónika: A szénhidrátok és aminosavak találkozása a gyermekirodalomban
A Maillard-reakció miatt olyan bensőséges a hangulata az angol gyermekirodalomnak, a hő hatására a kenyérben a cukorból karamell keletkezik, ettől kapja a pirítós a jól ismert barna színét.
Kép forrása: life.hu / THINKSTOCK
Ezt az ünnepet szerette a legjobban. Olyan volt, minden egyes évben, mint amikor gyerekkorában elindult a nagyszüleihez.Emlékezett a vonatállomásra, ahol vacogva várták a reggel 6:00 órás vonatot. A városban akkor még mindenki aludt, csak a kutyák ugattak és varjak repkedtek a hóval borított házakfelett. Gyerek volt még. Úgy gondolta, a karácsony valódi titkot rejt. Hogy minden egyes nap minden perce alkalmas acsodákra. Várta hát. Még elhitte, hogy az ajándékokat valóban valami varázslatos, kézzel érinthetetlen ember hozza, legyen az Isten halott fia, a Mikulás vagy a Télapó. Szerette nézni ahogy befut a vonat. Szerette a fémek egymásnak feszülő hangját. A fékezés csikorgását, ami megborzongatja a várakozók gerincét. Szeretett fellépni a kupék magas lépcsőjére. Persze magától soha nem sikerült. Az apja nyúlt nevetve a hóna alá és tette fel a legalsó lépcsőfokra.
Kép: Pesce Huang - A velővel töltött tengeri alga csak forrón jó, nem? - Dehogynem! Ahogy kikapod a wokból, egy kis polipszószt rá, egy kis gulyáskrémet és azonnal tálalni! Megunhatatlan étel!
|
