VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom Anyám fiókja
Egyszer még az életben bele kell nézni.
Tudsz-e titkot tartani, kérdezte tőle Niki. Manka gondolkodás nélkül igent mondott. Nem mintha pontos fogalma lett volna, mit jelent, és egyáltalán meddig kell azt megtartani, és ha titok, akkor neki mégis miért árulja el. Kislányként lehetetlen titkot tartani, mert nem tudjuk, mi az, ami titkolni való és mi az, ami kimondható, csak apró sajátokat őrzünk, például, hogy csigákat dugtunk a párnánk alá vagy a kavicsokat mi tettük a mosógép dobjába, és hogy az ágyneműre is ráborult a kakaó, nem csak a plüsspatkányra. Manka hétévesen még nemigen tudta, mi a különbség a titkolózás és a hazugság között, később majd még a kegyes hazugság fogalma is összezavarja, de erről majd máskor.
Virrasztó varázslat
Lángoló láthatár üszkein fény alél, domb mögül, völgy ölén, álmosan kél a szél.
Nesztelen szürke árny fák között jár vakon, megpihen, s messze száll bőregér szárnyakon.
Holdleány-kedvesem vissza, mint szent tekint, bűvöl és bájolog, pőre szép melle kint.
1. Étvágytalanság. Nem kell az alma és a kenyér sem. Másra vágyom. Pilinszky csillaghálóira, Nemes Nagy tölgyfáira, a bizonyosságra, hogy engem is tartanak
December. A fagy beálltával kezdett fellélegezni a határ menti szerb nagyközség: na most, hátha most felszedi sátorfáját az a mintegy ötszáz főnyi siserehad, mely hetek óta itt élősködik a nyakukon. Ezért fohászkodtak a lányok, gyerekek is, akik estefelé már ki sem mertek menni az utcára. Akik viszont mégis ki mertek, nem is olyan biztos, hogy ugyanúgy kerültek haza, mint amikor elsétáltak egy moziba, a barátjukhoz vagy a boltokba. Kinek a fogát verték ki, kinek a pénzét, mobilját vették el, míg a lányok legjobb esetben a szemérmükkel fizettek a község utcáin csatangoló iraki, afgán, pakisztáni, nigériai stb. ifjaknak – siránkoztak az asszonyok. Nem úgy a férfiak, akik egyre nyíltabban csikorgatták a fogukat. – Szégyen, gyalázat! Ilyenkor hol vannak a rendőrök, a gradonačelniki, sőt, maga Belgrád, hogy a nyavalya essen beléjük.
A negyvenheteknek
Egymás arcába köptétek a tegnapjaitokat. Ó, mily bűzös undor a bűnötök. Talán lelketek mélyéből duzzadt a szátokig, s megfogant az átok, amit cigány anyák jósoltak rátok, mert elloptátok lábaik alól a jövőt, s nem tudnak már hova lépni, majd ezután csak a nyakatokra!
1. jelenet Rendetlen szoba, nyitott ablak, asztalon nyitott laptop, alatta üres italosüveg, a földön ruhadarabok, egy fekvő gitár, festőállványon megkezdett festmény, oldalt a vetett ágyon ruhástól alszik a Férfi, a szomszédból szaxofon hallatszik. Csengetnek Férfi hmm Telefon dallamcsengője szól. Férfi hrmm (tapogat a telefon után, felveszi) aha! Felül. Férfi Hol? Nem értem! Ismét szól a csengő. Férfi Mindjárt! Ledobja az ágyra a mobilját. Férfi Mi a francot akarhat? (keresgél) Megint szól a telefon, felveszi. Férfi Keresem a kulcsot, nem tudsz várni! Zokniban toporog, rálép egy kulcscsomóra. Férfi A kurva életbe! (felveszi, kimegy) Nő betrappol, kosztüm, elegáns aktatáska a kezében, energikus. Nő Ezt nem hiszem el, csak nem aludtál? Egyáltalán, hogy lehet ilyen ricsajban aludni? Férfi Ez zene és nem zaj, a szomszéd, gyakorol. Jól játszik. Nő De miért nyitott ablaknál? (becsukja)
Fogy a hó a hegyről, csobognak a zselykék, Figyeli a szarvas, burukkol a gerle:
Ez még akkor történt, amikor a háború még csak harmadik napja tartott. Azt hittem ez egy villámháború lesz. Az ukránok visszaverik az oroszokat, mindenhol ukrán zászlók lobognak majd és az emberek boldogan isszák a vodkát. Miután a védőruhás nővér kivallatott, felvezetett a lépcsőn, majd bevezetett egy úgynevezett sejtbe, ami a fertőzöttek számára volt fenntartva. Előszoba, vécé, zuhanyozó, betegszoba, benne ágy, éjjeliszekrény, mosdó, két fémfogas az infúziók részére. – Zárja be az ablakot, és helyezze magát kényelembe, az egész körülbelül három és fél óráig fog tartani, de nem kell félnie az időhúzás miatt, győzzük a betegek kivizsgálását.
Kőtömböket vernek szét. (A reggeli fényben fodrozódó Duna.) A folyón kívül rekedtek a párhuzamos hidak. Az öregség egész napos bámészkodás. Köszönöm, nem elég, magyarázza. Mit tegyen? Azt kiabálja, hogy elmegy és szétszórja (a saját hamvait). Viharfelhők másznak jelképesen, magasztosAN. Nézem a vonalakat, elindultak, növényeket teremtenek, kapcsolódnak, ami egyébként képtelenség. (Mert kövek.) A családja részletre eszik és él. (Levegőt eszik por nélkül.) Az egyik alapeleme a fakalapács, a másik a fakés, a faló, a falomb. Indulnak a vonatok, esik az eső, a csúszós lépcsőn felmerülhet a kétely. Kata egy hatsoros versikét mormol. Széthull a megszerkesztett agy, a légzés kocka alakú, az információ a gerincvelőn keresztül szökik. Sokfélék vagyunk, returjegyet váltunk, a tükör felidézi a színeket, összetöri a kereszteződéseket, az utcatáblákat, szorosabban karolja át. Feljebb vergődik. Este sétál a pénz. Kotorászik a májban és ellátja a feneket. Az elméje még tiszta, de már darabokban. Gyors felfogású, gyermeki magasságú marslakók. Ott ültél mellettem, mintha egyszer már ilyen lett volna. Mozog a föld, szakad a szó a szókincsekből kitépem. Hajók süllyednek el így, vegyes kifejezéssel, kisebb kézzel. Mondd, hát van? Ezeket, mondja Kata, egymáshoz kellene ragasztani.
Útvesztő
Csak kidőlt útjelzők hova-tovább, jövendölésigék, túlélt buktatók. Nem menekítenek előre az évek, Nincs iránytű az idő piramisán. Állsz - befejezetlen agyagszobor- kételyeid rád nőtt őserdejében, Aladin- lámpást Istentől remélsz.
Annyi szép pillanat jelenik meg az emlékezet mozivásznán. A nehéz-gyönyörű ifjúkor. Az imént egyik osztálytársammal chateltünk, miközben megjelent a dombóvári almamáterem és a szomszédságában a híres templom. Ennek lépcsőjén mindig eszembe jutott számtalan „szebbnél-szebb gondolat”. Leültem és hirtelenjében igyekeztem ott papírra vetni azokat, ám a lányok sürgettek, mindjárt lejár a kollégiumi rövid kimenő, és ha nem érünk be időben, büntetést kapunk. Szedtük is a lábunkat, rohantunk az iskola és a kollégium közötti barnás-vöröses salakos udvaron keresztül. Nemigen késtünk el. Szerettem a kollégiumot nemcsak a pazar, változatos étrend miatt. Olyan ételeket főztek, amilyenekről addig nem is tudtam, a férfiszakács és a főzőnő igencsak kitett magáért. Kaptunk csokoládét is, és vacsorára igazi, jókora, békebeli, lyukacsos trappista sajtszeletet. A tejet nem szerettem, ezért, ha módomban állt, sajtra cseréltem. A sajtszeleteket összegyűjtöttem az ételtartó dobozban, a közös hűtőben tároltam, hazautazáskor ezt a csemegét vittem haza a családnak, leginkább apám örömére, aki még nálam is jobban szerette a kiváló minőségű sajtot.
Van egy karosszék, ami a nappali ablakára néz. A kilátás egy nagyvárosi lakáshoz képest nem mindennapi. Az ablak keretei folyton változó, de mégis változatlan képet mutatnak. Lemeztelenített faágak alkotnak szilánkos kupolát. Csontvázak. Éjjelente észrevétlen megpihen közöttük a Hold. Csendben szemlélve másként fest a világ körforgása. Észrevehetőek az élet zsigereiben rejlő változások: a fagyott levelek disszonáns muzsikája, az eget tükröző pocsolyák jéggé válása, a vadludak röptének változása egy olyan éghajlat felé, ahol nem törnek le a szárnyaik.
Hosszú az ősz a rövid tél előtt, álmodozik lehunyt szemmel a délelőtt, suhan sután a délután, követi a sötét éj, bután, vacog a mában a holnap. Levetkezik. Lapul, lemondva a jövőről, nem nyújtózik, hogy következik ez itt. Körül, a lomha éjszakában, virágba vágyakozva, fölrobbannak az ünneplő vadgesztenyefák, mint mikor hálás szeretőd a reggelit ágyba hozza.
Ahogy simulnak a lepedő ráncai a forró vasaló alatt, és a szobát betölti a friss, tiszta illat, úgy kellene vas alá rendezni, igazgatni a napokat, a sorsomat,
Vattacukor-fonatokat formázó, vastag felhőpamacsok gomolyogtak az égen. Rügyeztek már az út menti fák, s kidugták fejüket a földből az első hóvirágok. A völgyben kanyargó Zagyva ezüst csíkként ragyogott a távolban. Keskeny fahíd ívelt át fölötte, amely a Tövis utcához vezetett. A hajnali ködben alig látszott, hogy egy sötét árny baktat az utca szélén magányosan álló, okkersárga falú villa felé. A közeledő alak már messziről felismerte a villa előtt sétáló Perneczky urat, aki elmélyülten tanulmányozta a helyi vasúttársaság évkönyvét. Kalapja homlokába csúszott, hunyorgott, mintha bántotta volna szemét a fény. Perneczky urat hóbortosnak tartották a könyékbeliek, azt azonban mindannyian elismerték, hogy nem csupán vasúti ügyekben járatos, hanem bármilyen, a város közlekedésével kapcsolatos kérdésben is hozzá érdemes fordulniuk. Azt is tudták róla, hogy viszolygott az erős szagoktól, s kertjéből – a citromfű kivételével, amelynek szerette az illatát – az összes többi fűszernövényt kikapáltatta.
Mielőtt elengeded a galambot, simogasd
Aladdin halott, vele temették el a lámpását is. Hiába dörzsölték, mondták a varázsigéket, semmi sem történt, végül megunták, a koporsóba került. Láttam. Einstein szerint az intelligencia valódi jele nem a tudás, hanem a képzelet. Egy robotnak nem lehet képzelete, gondoltam akkor, amikor még nem voltam robot. Nem. Vagyok. Robot. Ezekkel a szavakkal ébredtem mindennap. Hittem benne, elhittem, hogy ember vagyok, aki érez, aki vágyik valamire, és képes sírni akkor is, ha nem akar. Nem temetéskor, hanem előtte vagy utána, amikor egyedül van és senki sem látja. Egy robot sosincs egyedül, mindenütt ott van, mindenre figyel. Ez a dolga. Figyel és figyel, majd jelez, ha kell. Hamarosan elfogy a vaj, romlik a vilmoskörte, kevés a sör, lassú a szívverés, szaggatott a lélegzet. Cserélni kell a jobbkézfejet, a bal lábat, az egyik szemgolyót, a vese sem működik rendesen, jöhet a transzplantáció. A szív már megvolt, a máj is új. Nem vagyok robot gondolattal aludtam el.
ELVESZETT FOTÓK
Elvesztettem egy fényképet, már nem tudom, mit ábrázolt. Talán egy nőt, aki a kanapén ül, láncfűrésszel a kezében, de egyáltalán nem vagyok benne biztos. Azóta csak a szagos dolgokat tartom elveszithetetleneknek. Messziről kiszagolok egy uton ballagó bivalyt egy szőke csecsemőt műanyag tálban. Vagy megérzem a női bőr illatát az elveszett fotókról.
Az orrom dugóhúzó amely mindent kinyít és otthagyja a világban üresen és egyedül.
Megismerem a hangját, ahogyan hordozza, mondom a nevem, nem hallja, nem érti, hiszen ez csak egy telefon, messze egy hang mond valamit, ő nem azt várja, miért nem Tami veszi fel, csak mondja, hogy vele szeretne, én mondom, hogy csókolom, Tamit itt nem éri el, már tetszett korábban is hívni, de akkor sem volt jó. Beszélgetni kellett volna vele, a nénivel, aki néha engem hív fel, valószínűleg valamelyik számot elüti, mert nem jól írta fel, vagy jól írta fel, de már rosszul látja. Ha legközelebb megint hív, beszélgetek vele. Az is lehet, hogy nem véletlen a hívása, nekem lenne rá szükségem, ezt azonnal verjem ki a fejemből, beszélgetni öreg nénik akarnak csak, akik másokon keresik a Tamijukat. 
|
