Videó

A Fefe Szabó csatorna videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

A verebek éktelen cserregésétől talán még vissza tudott volna aludni, de ez a hang... A gledícia túlságosan ránőtt a ház oldalára, s már egy enyhe fuvallattól is idegtépően karistolta a bádog ereszcsatornát meg az ablakpárkányt. Mint amikor az iskolában megcsikordul táblán a krétában rejlő kavics. Huh! – rázkódott össze Gyula, s valósággal érezte körmei alatt a krétamorzsalékot. Ökölbe ránduló kezének ujjai tettek néhány önkéntelen söprő mozdulatot a tenyere közepétől kifelé, mintha szabadulni akarnának a fehér körömpiszoktól.  

 

Nem tudom, hogy mit csináljak. Hagyjam vagy ne? Találkoztam a csávóval, akit ajánlottál a társkeresőn. Nem tetszik. Kedves, meg előzékeny, udvarias is, meg minden. De nem érzem azt a bizonyos szikrát, érted. Nem jön be és kész. Izzad és pösze. Ígértem neki egy következő találkozót is, de ne kérdezd miért.

 

Egyszer volt hol nem volt, élt egyszer egy szakállas feltaláló, aki egy nap feltalálta a perisztaltikus dobpergést. Ujjongott, mert végre sikerült, nem volt kis munka, de sikerült. Miután kiugrálta magát, nyomban meg is kereste a Szabadalmi Hivatalt.

De a kapuban megállították.

 

Egyszer volt, hol nem volt, még az Üveghegyen is túl, ahol még egy torta farkú malac is kúr, élt egyszer egy picike ember. Olyan picike volt, hogy alig vették őt észre a többiek. Halk szavú és csendes volt, aki még köhögni se nagyon köhögött, nehogy zavart okozzon.  Könyvelőként dolgozott egy mamutcégnél. Egy nagy irodaépület huszonharmadik emeletének a leghátsó szobájában, egy nagy asztal mögött. Korán járt és sokszor már csak az utolsó metróval tudott hazamenni. Egész nap számolt, írt, osztott, meg szorzott, és amikor mindezt abbahagyta, akkor ránézett a számítógépre.

 

Előbb lett vége a mai jelnyelvi képzésnek, mint szokott. Mégse sietek sehova, az utcán időzöm. Ágnesre várok.

Jelbeszéddel kommunikálunk, mert halláskárosult. Ő a kezével beszél. Nézem a táncoló ujjait, figyelek és akkor megértem.

 

A négylábú pulyka Manyi néni karácsonyi specialitása volt. A gasztronómiai csodalény születése azokra a boldog időkre nyúlik vissza, amikor férje, Dezső bácsi még élt, s a két gyerek is bejelentette igényét szenteste egy-egy pulykacombira. Boldogult Dezső bácsi ragaszkodott a hagyományokhoz: a pulyka csak egészben sütve kerülhet az ünnepi asztalra, négy comb pedig semmiképpen nem számít egész pulykának. Manyi néni arany középutat talált. Hozzácsapott a halott madárhoz még két combot. A sajátos látványt minden évben megmosolyogták: a két szervesült, eredeti láb gyertyaállásban, a két bónusz-alkatrész a szárnyak hónaljából mankóként kinyúlva. De így is isteni finom volt! S bár Dezső bácsi tíz éve odafentről szagolja a pulykasültet, a két gyerek meg csak az ünnep másnapján utazik haza családostól a kis szabolcsi faluba, édesanyjuk nem mond le a pulykasütésről. A saját részét kikanyarítja belőle, a többit meg szétosztogatja – ez az ő luxusa.

 

Édes drága gyermekem! Mi lenne, ha egyszer az életben időben szólnál? Nem, ez így reggel már időn túl van. Ha szólsz tegnap este, akkor nyugodtan megkeresem, kivasalom. Egyáltalán hová tetted? Miért én tudjam? Nem az enyém, miért én tudjam, hol van? Gondolom, a helyén. Ne veszíts meg, a helyén, a polcodon. Balról a második stószban, a nadrágok között. Fel ne vedd így! Úgy néz ki, mint amit a kutya szájából szedtek ki! Várj, kivasalom előbb, így nem viszlek magammal! Nem, nem jó így! Majd ha meghaltam, akkor...

 

A reggeli vizitet követően a nővérke segített neki összecsomagolni. Nem volt sok holmija, hamar végeztek. Alulra kerültek reklámszatyorba tekerve az este kimosott, korcuknál még nedves bugyik, egymásba dugva a papucsok, arra az összehajtogatott hálóingek. A kéknek kiszakadt a hónalja, majd otthon ne felejtse el megvarrni, itt nem volt senkinél tű, cérna. Míg a fürge kezű fiatalasszony berakta a vékony köntöst és a törülközőt, addig ő a kockás törlőkendőbe bugyolálta az üvegpoharat, a maradék papírszalvétába meg az evőeszközöket, és berakta őket a kopott utazótáska oldalába. A pohár persze annyira kinyomta a zsebet, hogy nem lehetett behúzni a cipzárat, úgyhogy kivette, kissé félve, hogy tétovázásával feltartja a nővérkét, de ő csak elmosolyodott, megemelte kissé a törülközőt, tessék ide bedugni, itt biztosan nem fog eltörni.

 

Megigazította aszimmetrikus blúza pántjait, s azon tűnődött, néhány hét múlva hogyan fest majd rajta. Szigorúan összehúzott szemöldöke között a két mély, gondterhelt ránc, s a feszült arckifejezés kiáltó ellentétben állt a tükörben megmutatkozó sugárzó nőiességgel. Most is a hosszabbik aranyláncát viselte, a lelógó medállal, ami mellei közé vezette a férfitekinteteket. Magában mulatott zavarukon, amikor lelepleződtek, hogy már megint nem tudnak uralkodni magukon, s egy ilyen egyszerű trükknek is bedőlnek. S bár igazából egyetlen szempár figyelmére vágyott, élvezte, amint titkos tekintetek tapogatják lopva a nyakát, majd leszánkáznak a lánc csillámló, egymásba fonódó kis rafinált szemein, s megállnak a finom ráncoktól még csak alig észrevehetően pókhálósodó dekoltázs izgalmas árkában.

 

A fájdalom váratlanul és alattomosan tör rád. A vállgödrödből indul, kígyóként rácsavarodik a felkarodra, görcsbe rántva az izmokat. Látod is, nem csak érzed, amint bal kezed ujjai karomként begörbülnek. Fáj!

Próbálsz mély lélegzetet venni, hogy aztán fogszorítva testhelyzetet változtass, talán az megoldja a gondod. Nem lehet itt baj, csak elzsibbadt a karod. Bár tudjisten, mitől, hiszen a hátadon fekszel, csupán egy pár dekás könyvet lapozgatva...

 

Még a párnacihából kihullott pihe sem lebben, bár valamennyi ajtó, ablak sarkig tárva. Áll a levegő, pedig jól jönne egy kis szellő a húsvét előtti nagymosáshoz... Csak kétszerre fér be a mosógépbe az összes ágynemű, de abban bízom, mire lejár a második program, ebben a kellemes melegben az első adagot be is lehet szedni a kötélről. 

 

Nem tudom, más is így van-e ezzel, de nekem a régi emlékek gyakran illatokkal párosulva tódulnak az agyamba. Mostanában rosszul alszom, jobb híján a fiókból óvatlanul kirántott papírköteget válogatom, biztosan fontos, különben miért is tettem volna el? A Bruce Lee kártyanaptárról bevillan az edzések utáni csípős verítékszag, a soha meg nem sütött aprósütemény receptjéről nagymamám vaníliaillatú lakktáskája, amiben vasárnap délutánonként a kóstolót hozta, az újságból kivágott gyászjelentésről meg édesapám illata.

 

A fotelre egymásba gyűrve egy pár fehér zokni volt odakészítve az ünneplőhöz, de senki, érted, anyu? Senki nem húz már fehér zoknit, csak a tornaórán, meg a parasztgyerekek. Öltözni, valakiknek. Kit érdekel. Maskara, ami hülyét csinál belőlem, el kell takarnia, mint valami szégyellnivalót, de ettől a harsány takarástól, a keménygallérú ingtől és az örökölt, sötétkék, karcsúsított zakótól zavarba jönnek − s ha zavarba jönnek, támadni fognak, ez világos, mint a nap, mégsem tehetek már semmit.

Az új iskola a tízemeletes panelházak között terpeszkedett, mint egy összeszáradt, hatalmas, négyágú tengeri csillag. A színe se volt jobb, sápadt, avasodó margarin. Ordibáló formák, iparszagú, érdes vakolat, alatta hungarocell, lyukat lehetett bele rúgni. 

 

A terepjáró elrobog, már rég csend,
de még félrefordított fejjel várni,
míg elül a por. 
Szmogos, süketítő hőség űzi fülbe a vért,
a többszintes autópálya-kereszteződés 
sem valódi, inkább, mint egy oldalára dőlt óriáskerék.
Oldaladra fekszel, és már fáj is.

 

„Az ötödik angyal is trombitált, és látám,
hogy egy csillag esett le az égről a földre,
és adaték annak a mélység kútjának kulcsa”
( Jelenések könyve 9.1)

Még az a jó, hogy a lelkem egészsége megmaradt, ha testemben törettem is. Mert amit nékem ki kellett ebben a városban állani, senkinek, még az unokámnak se mesélhettem eddig. Kezdenénk apámmal. Szokás volt, hogy este átsétáltam érte a Szepessy-malomba; haza kelletett kísérnem a munka után, hogy ne igyék. 

 

A szatyros nénik hogy megállnak,
mint két teherhajó. 
Kalap és cipő közé zárva 
őrzik, ami csak az orvosra tartozik,
most a hangjukat használják,
mángorlódik ki a mantra,
jól megnéznek, bűnös vagy, 
sompolyogsz a lompos vadonban,
Nem is köszönsz.

 

Rőt utcáról, vöröses fák alól jött be,
úgy látta, ráfonnyad az ég. Az angol lányra
hogyne emlékeznék - ifjúcska, és piszén mosolygó,
ha zongorához ül, görcsös kissé, fekete
félhangok fehérednek az ujjai alatt.
Bolondul bonyolult dallam,
aljas refrénnel - térdét összeszorította,
szemlátomást fojtogatta az alakformáló alsónemű,
s jól sejtettem, meg is jelent ott, alant
az éremnyi pisifolt, amit csak ilyen
tessék-lássék módon titkolt,
s miután lecsapta a zongora fedelét,
a fejecskéjét a térdemre fektethetem,
mondhatom neki szeretettel,
hogy elég volt, végeztünk.

 

A bébi a múltkor idedugja a telefonját, hogy mondjam rá, mert föl lehet venni, hogy esküszök, különben elmegy. Hogy én, Benedek András, esküszök, hogy mostantól nem iszok, alkoholt, és engedem beszereltetni a seggembe a kapszulációt.
      Amire, ha ráiszok, meg is halhatok. Bár abba, hogy isznak, nem szoknak amúgy meghalni, nem? Rámondtam, kétszer is.
Mert kiabál, hogy te tantufejű hjúing, hát nem tudol menni se rendesen, már olyan büdös a szád, mint aki lovat szopott, na. Bemész reggel a Lalihoz ketten, azt' ott halucináltok a konyak fölött, míg magadnál se vagy, utána meg engem ölelgetsz, pedig fel se áll a pucukád.

 

Az éjszaka fekete, hiába díszítik.
Nézd, milyen fekete. Én csináltam.
Ceruzád alól előbújt a nevem, 
a levélpapír igazi, a pipacs rajta nem.
Akik otthagyják a kávét, 
nem eszik meg a süteményt, 
amit rendeltek, azok szerelmesek?
Megkívánod a reggeli zörejeket.
Karnyújtásnyira a pánik,
a figyelmem: patak.
Melegítik a szőnyeget. 
Macska jár az én tenyeremen is.

 

Újévkor fiatal vízzel 
öblítette az arcát, első
víz, nem gondolt semmire,
szeme színe a föld színe,
víz néz a cserépbe,

a pálma alsó levelei rég
villamos-színűek, tél,
tépdeste az alsó, száraz leveleket, 
a pálma magasabb így, 
de nem illik túlságosan

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal