Keresés a honlapon:

Cserenkó Gábor: Ágnesre várva

 

Előbb lett vége a mai jelnyelvi képzésnek, mint szokott. Mégse sietek sehova, az utcán időzöm. Ágnesre várok.

Jelbeszéddel kommunikálunk, mert halláskárosult. Ő a kezével beszél. Nézem a táncoló ujjait, figyelek és akkor megértem.

Egyszerűen túlléptem azon, hogy ő siket, és nem hall semmit. Túlléptem rajta azonnal, még az ismeretségünk hajnalán. Nem hall hangokat, mint az emberek többsége.
Ágnes bája egyszerűen letaglózott. A szépsége, a kedvessége. Az a két kis gödröcske az arcán, amikor mosolyog. Göndör fürtjei, amik nyaldossák az arcom.

Az ember nem keresi ezt, ez csak jön. Nem mondja, hogy ő az, meg se szólal, váratlanul jelenik meg, betoppan némán, mint valami ajándékhozó. És akkor muszáj megmozdulni. Az ember felfogja, hogy ez jó, és egy idő után úgy érzi, hogy hozzátartozója lett a világnak, aminek addig nem, mert sötétben tapogatózott. Részese lett azáltal, hogy behódolt. Ez az érzés aztán nagylelkűvé teszi, annyira, hogy kinyílik tőle a világ. Értelmet ad. Ilyenkor minden megszépül és lecsendesedik. Hiszen minek van az élet, ha nem ezért.

A hetes busz megállójában láttam meg. A város egészen más pontján közlekedem, így csak kéthetente egyszer utazom a busszal. Készültem arra, hogy hátha újból sikerül megpillantanom. Mindig ugyanoda ült le, és mindig egyedül. Aztán feltűnt nekem az is, hogy talán nem hall rendesen, mert nem reagál azokra a zajokra, amikre az utasok. Egy nap vettem a bátorságot és leszálltam ott, ahol ő is. Kávézni hívtam mire ő ingatta a fejét, hogy nem, mert nem szereti. Viszont most siet, és erre a kezembe nyomott egy cetlit, amire az email címét firkantotta.

Aztán levelek tucatjaiból, éjszakákig tartó chetelésekből fokozatosan kaptunk képet egymásról.

Ágnes egészen más lett nekem, mint azok a nők, akikkel korábban találkoztam. Most benne van a levegőben, hogy ami eddig lehetetlennek tűnt számomra, az valósággá válhat.
Szükségem van rá, és ez számomra teljesen nyilvánvaló. A világ kevésbé riasztó hely, mióta összetalálkoztam vele. Mindig is úgy gondoltam, hogy nekem is kell valaki, akivel úgy csinálom az életem, ahogy jó. Ahogy senki más nem csinálja.

És olyan jó, hogy most jó.

Senki tekintetében még nem láttam magam ennyire, mint Ágnesében.

Másképp viszonyulok hozzá, mint a többi emberhez. Mint azokhoz az ismerőseimhez, akikkel eddig éltem az életem.
Azt mondják, egy ember életében kevésszer fordul elő ilyen. Nem tudom. Csak azt tudom, és érzem, hogy szeretném, ha mindig ismerném őt. Folyton látni, érezni, hiszen teljesnek érzem magam mellette. Ragyogással töltődik fel a lelkem, minden közösen eltöltött perc után. Amióta megismertem fényben úszik minden. Lebegek, mert mindenkinél jobban inspirál. Szereti ha szórakoztatom, és ettől én felszabadultnak érzem magam. Nem pedig görcsösnek, mint annyiszor. Meglágyul a szívem, ha rá gondolok. Minden más mellékes.

Rápillantok az órámra: Nemsokára megérkezik.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-08-06 16:08:25

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.