Videó

Posta Ákos István videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

(Bibliai példabeszédeket, teremtéstörténeteket, regéket, tudományos és misztikus műveket, egyiptomi és tibeti halottas könyveket olvasgatva)

 

1.

Ha teljes kikapcsolódásra vágysz, hagyd otthon magad! A test hátrahagyása garantálja a nyugalmat. Mindörökké.

 

2.

Testnek feltámadása. Milyen anyagból? Anyagnélküliből? A megdicsőült Krisztus átsétált a zárt ajtón. A fénylények világában, az örök hazában lesznek kézzel fogható, megtapasztalható dolgok? Megsimogathatom anyám arcát?

 

1.

TÉLTEMETŐ

(Eurüdikéhez)

Hallod még Szívem a szívem?

Utánad bárhová
elmennék.
Felkuncognék
a táncoló porszemcsében,
elnyújtózva dorombolnék
borongó hegyek gyomrában.
Kicsinosítanám
a tavalyi fészket,
dalra fakadnék
a gyermekkori szőlőhegyen,
a szurdik felett feslő
első mandulában.

Hallod már Szívem a szívem?

Világot gyújt
az Éjanyaméhben.
Színt lop
egy violás kriptaboltra,
virrasztók hamvas mosolyára.
Ugye hallod már,
ugye hallod,
ahogy fellélegez,
ahogy újra meg újra
megrándul
a halvány melleden
illatozó mimózában?

Hallod,
ugye hallod már Szívem a szíved?

Lantverő ujjaim alatt,
földmélyből fölzengő,
illatos homályban?

 

2.

VIRÁGÉNEK

(Perszephoné)

Orpheusz fájának
törékeny virága voltam.
A gyökerekből a fájdalmat
kidaloltam.
Görccsé lehettél volna
bennem Anyám:
adtad-eladtad életem.
Görccsé lehettél volna
bennem Férfi:
adtad-eladtad életem.
De legyen elég –
hogy szépségemmel
félelmek görcse voltam.
Hogy gyökereitekből
a fájdalmat kidaloltam.

 

3.

JÚNIUSI MENYEGZŐ

(Múszeión)

Fátyol közt az égen
könnyű, könnyű kéken
hintázni egy ágon,
sárga napsugáron.

Építeni házat,
megvetni az ágyat
s pihegni a füvön:
só, kamilla, üröm.

Pipacsvörös útnál
holdsugaras kútnál
kiröppenni szádon
szentjánosbogáron.

Tejúton az égen
búzavirágkéken
cirpelni egy ágon,
kósza szalmaszálon.

 

Kovácsné Tóth Aranka összehúzta magán a kékvirágos matlaszéköntöst, amit nemrég vett elő a szekrényből, úgy ötven év után.

Pontosabban két hete, amikor rájött, már hiába várja, hogy abban dévaj nevetéssel hercegének kacsinthat, mikor az benyitja rá az előszobaajtót.

Akkor rémlett neki, hogy ez nem is a hajdani előszoba, mert mintha abban virágerdő lett volna, ott egymást érték a barna cserepek, és a zöld, – igen azok a zöld levelek mindenhonnan csüngtek, lógtak, indákkal fonták át még a piros ülésű rattanfotelok karfáját is.

És igen, madárcsicsergés töltött be mindent, apró pintyőkék, meg a kalitkájából néha kiszabaduló nagyszájú Lóri, akiről a szomszédgyerekek még azt is elhitték, hogy beszélni tud.

– Istenem, de szép volt!

 

Gordana-Lola Lukić

NEDOSTAJE NEŠTO  

Cela prošlost je tu:
medju četiri zida
na patosu,
krevetu,
fotelji,
i na klimavom stolu.
Oprostite,
orman još nemam!

 

VALAMI HIÁNYZIK  

Az egész múltam itt van:
négy fal között,
a padlón,
az ágyon,
a fotelban,
a billegő asztalon.
Bocsánatot kérek,
szekrényem még nincs.

 

Fordította: Fülöp Gábor

 

 

Iván Ivánovics Jaremcsuk veterán hadfi volt. Annak idején évekig szolgálta a szovjet hazát Afganisztánban egy elit gárdaalakulatnál.

Jaremcsuk Kelet-Ukrajnában született egy Harkov melletti kis faluban. Ide is tért vissza családjával, mikor tartalékos állományba került, remélve, hogy nem kell katonáskodnia többet. Mikor Ukrajna önállósult, akkor ukrán állampolgár lett. Bár igazából sohasem töprengett el azon, hogy ő ukrán-e vagy orosz. Mind a két nyelvet jól ismerte, bár nyilvánosan általában oroszul beszélt. Hogy otthon a családban melyik nyelvet használták, nem derült ki (valószínűleg mikor melyiket).

Az utóbbi időben azonban kezdett éleződni a helyzet. Kiéleződtek az etnikai s hatalmi konfliktusok.

 

a tiszta perzsaszőnyegen

kollázs Fülöp Gábor verseiből

naponta kapok tiszta perzsaszőnyeget
éjszakára komolyabb kandelábereket
magányos zöld virág ez a nagy görögdinnye
a feleségemnek vettem nők napjára
kis papírvágó késemet azóta
dinnyevágásra használom
megkínálom a behemót vécésnénit is
az illemhelyről megdicsőülten távozom
zsákmány után kutatok
a szak- és a szépirodalomban is
hálásan vakkantok a kutyának
és az örökkévalóságnak
a feleségem hétfejű sárkány
rám szól hogy igazán abbahagyhatnám már
de hát nem bírok magammal
a tiszta perzsaszőnyegen
ráfestem a vécésnéni szemüvegére
a gyertyalángot
csilingelés hallatszik a toalett felől

 

kopott lemezek

szatyorban kopott lemezek
eljárt felettük az idő
megválnának tőlem
cérna rágja zsebemet

vedd ha kéred
magas lángon égnek
mint emlékeim
ide terítem mindet
karcaikkal együtt

nézd őket nézd
feledd egy percre az éjszakát
gyomrodban a tolakvó űrt

húzd fel a cipőd
a fal kemence legyen
megfázol majd
pillantást sem vetsz
kincseimre

 

Nem bírok leszokni a pasimról. Nem megy. Próbáltam pedig erősen...

Hónapok óta gyémántgyűrűket nézegetek, járom a boltokat, ha akad üres időm, keresem a nekem valót, kicsit, szépet akarok. Van itt elég bolt Londonban, meg üres idő is bőségesen. Vettem már könyvet, jácintot, sose látott gyümölcsöket kóstolok, gyalogolok, ülök buszokon, az embereket figyelem, beszívom a várost, meg kifújom, tele a tüdőm mocsokkal, és nem tudom elűzni a gyémántgyűrűt. Nem kellett nekem gyűrű eddig, csak kétszer életemben, amikor tizennyolc voltam, de az eljegyzési gyűrű volt, meg egyszer, majdnem harminc évvel később a pasimtól, aki szeretett. Meg is vette nekem a két egymásbaforrasztott ezüstkarikát. Április volt, nagyon, nagyon lassan mentünk a bolt felé.

 

Para-Kovács Imrének

faszikám
vénizé

halál ágyasaként
ne növessz már pinát
méltatlan lenne ez nemedhez
mondhatni nemtelen gesztus

mondja a külső hang

gondolom arra céloz
némileg hisztérikus
vagyok manapság

pedig téved

azért a földszintről
még visszakiáltok

 

Tanári:10:35- Belép Ő, kit nem nevezünk nevén, így mindenki csak főnöknek hív. Az ajtót kicsapja ( az ajtó kopott fehér, a kilincs kicsit ferdén áll. Anyám úgy mondaná, csálé.), öles léptekkel, s színpadias mozdulattal középre áll. A kezében lévő újságot megrázza, és köszönés gyanánt a torkát megköszörüli. Jobbról egy muslinca emelkedik a magasba.

10:37- Szarukeretes szemüvegét megigazítja (azért írok szarukeretet, mert az jobban hangzik. Igazából drót keretes.), és azt mondja: „-Ha!”- ezt jó hangosan. Határozottan. Persze, csak azért, hogy vegyük észre. Mert mi van, ha nem?!

 

Zsírcsend, tacsakos, langyos.
Megszokjuk? Meg. Fulladozom,
de mérem jobbik szememmel:
a tornyok fölött még legalább két torony-
magasságig tart. Része vagyunk
egy tervnek. Igen, este majd
besűrűl, bekásásodik.
Nem ikrásan, mint a méz,
hanem konszenzusosan,
mint a társadalom.
Te tanítottál, Atyám, arra,
hogy semmi sem lehetetlen
idelentről. S hova jutottál? Még
lejjebb. Csak a lelkeddel kanyarodott
vakvágányra a galaktika, föl, föl,
radarok, telefonok hatókörén túlra,
mert messzebbről szebbek lehetünk.

 

Szerelem, leányok. Létezik olyan fiatal, aki sohasem volt szerelmes? Lakott az udvarunkban egy székely házaspár. Annak volt egy virgonc, szőke hajú lánya, a Szonyi. Mint gyerekek persze együtt játszódtunk, sőt még aludtunk is, amikor a szülők ki-kiosztották egymást (főleg a nő a férjét, ami a székelyeknél csöppet sem egyedi jelenség). Miután igen-igen tetszettem a kiscsajnak, egyszer megkértem, húzza le előttem a bugyiját. Nagyot kacagott, és egy hoppra levette.

– Milyen szép kislány vagy! – simogattam meg gyöngéden, ledöntöttem a földre, és ráfeküdtem a hasára.

– Meg akarsz verni? – fickándozott ijedten alattam. – Kérlek, ne bánts, hiszen én szeretlek.

 

Csak a kezemben kellett volna bíznod
de gúnyoltál vékony hangon: tengerpart? akvarell? öböl?
abból a porba fúlt nevesincs faluból?
ahol az ökörvérszagú fahíd korhadt deszkái alatt
kövér unkák kuruttyolják a poézist és esténként
a nap is csak úgy ereszkedik a vízbe
mint hájas szakácsnő fürdik műszak után a főzőüstben

 

K. például mindig azt hazudta, hogy Sashalmon lakik. Valójában nagyiccei volt, de ezt annyira szégyellte, hogy inkább vállalta: egy megállóval tovább utazik, Sashalomig, ha véletlenül belvárosi ismerőssel utazik a HÉV-en, mert Nagyicce nem derülhet ki, az annyira ciki. Fura az elővárosi emberek lelkülete. A strandra elővárosiak jártak.

 

A kocsmárost szabályosan megfenyegették. Pedig csak jót akartak. A szakmabeliek meg a környékbeliek is. Azt mondták, öngyilkosság: otthagyni egy remek borozót (még ha voltak is balhék néha napján) pár hónapnyi bizonytalanságért. Egy strandbüféért. Ahol egyfelől az ember ki van téve az időjárás szeszélyeinek, másfelől meg... És ennél a „másfelőlnél” többnyire csak hallgattak. A kocsmárosnak sok idejébe és még több ingyen fehér borába került, míg végül az egyik törzsvendégből kihúzta, mi az aggódás valódi oka. A törzsvendég, mint egy kalóztörténetet, úgy adta elő a kísértethistóriát. Egy tengerről, ahonnan hajós még nem tért vissza, csak holtan. Szellemként. De legalábbis önmaga árnyékaként. Egy tenger, amelyet túlvilági erők és nagyon is evilági emberek uralnak. Utóbbiak különös kegyetlenséggel, szánakozást nem ismerve, cél nélkül gonoszkodva. Pontosabban van céljuk: maga a gonoszság. Sörmérő héroszok, csatákban edzett csaposok, róka ravaszságú gebinesek vesztek oda, közülük nem egyről a környéken többé sosem hallottak. Az ingyen boros szabályosan beleborzongott, ahogy erről mesélt. A kocsmárosra nagy hatást tett. Döntött: elvállalja.

 

Magánlabirintus

megmutatkozom a fénylő kietlenségnek
mögöttem negyvenhat tömör sziklaoszlop
balról szantálfüst jobbra kút körötte izzó
illatos homok utolsó beavatási rituálé zajlik
áldozati tánc szemben a fal és a kétszárnyú
kapu rajta jel kicsit távolabb isten háta

ez tehát a hely a végső elhatározás helye
személyes bolyongásaim kezdete milyen
régóta énekel a sivatag pirkadatkor milyen
határozottan akarom üdvözölni az őrzőt és
érinteni a bronzkilincset az elfeledett dolgok
labirintusában egyedül leszek és magam

 

A fára mászás veszélyes dolog. A diót leverik, az orrot meg beverik. Talán a lepotyogottból is összeszedhettél volna egy kosárkányit, de vonzott a kiszámíthatatlan időközönként búgó gerle fészke. Úgy gondoltad, ha ő elbírja a magasságot, akkor te is. Most, a szigetelőszalaggal orrodra erősített diógolyóbisokkal már-már olyanná váltál, mint a szándékosan egyenesre faragott fatörzs. Lecsapták koronáját, most áll, nyugodtan mered az ég felé, nincs hová leesnie.

 

NYIKITA MIHALKOV GÉPZONGORÁJA

izgett
mozgott a hegy
mintha már egy
felmálházott szamár volna  

/ Isten bár láthatatlan,
a tükörben sincs /  

 

A lejtő

Ma közel az ég,
füvekre feküdtek
a felhők, még zöldebbre
mosdatják a rétet.
A lábam most a réttől
vagy a felhőtől vizes?
A lejtő körkörös romokhoz
vezet, melyek magukkal
határosak, és nem jelzi
semmi a határt, nem
tudható, hogy hol
vagyunk. Történet nincs
mögötte, csak a Szent
Elme tüzénél melegedő
gondolat. Nyáj keresi
elveszett pásztorát, aki
már nincs, és különben is
láthatatlan.

 

Éjjel a falnak fordultam, mint régen, gyermekkoromban. Homlokomat a hideg vakolathoz hajtottam, lehunytam a szemem. Féltem. Mint régen. Ott. Gyermekkoromban.

A szorongás mindig gondolatok, érzelmek formájában törnek az emberre, és valahogy ezek ott manifesztálódnak minden mozdulatban. A reggeli kávé lefőzésénél a karban, a kenyér vajazásánál a kézben. Görcsös szorítássá válik miden. Egyszer csak megmerevedik az ember minden testrésze.

 

Hagyaték

Nem mondom, hogy szeretlek,
mert az olyan volna, mint mikor
egy kutya csörtet, s végigvizeli
a kerítést, hova bejárása nincs.
Nem jelöllek meg, bár olyan soká
bámultam hűlt helyed, hogy
tükörképeink egybecsúsztak,
s prizmáján a szónak, amit
nem mondok ki, néha azt hiszem,
értelek. De inkább ezt se mondom,
ez a szó is vérmes, kertedbe harapom
vele magam, pedig köztünk nincs
semmilyen kapcsolat. Ami van, nem
beszél, nem függ össze. Csak marad.
Elgyászolatlan, céltalan.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal