Zsille Gábor: LÁTOGATÁS ULMBAN
– Gyere a konyhába, mutatni szeretnék valamit.
– Mi ez a sárgán virágzó ágacska ebben a kupicában?
– Aranyeső.
– Ilyenkor, decemberben, advent kellős közepén?
– Na, éppen ez az. Tudod, munkába menet egy kedves kis parkon keresztül vezet az utam. A középkorban temető állt ott, és a világháború után úgy parkosították, hogy megőrizték benne a régi sírokat. Nagyon különös hangulatú hely...
– És az aranyeső?
– Tegnapelőtt, hazafelé jövet észrevettem, hogy kivirágzott. Előtte a folyóparton sétáltam, ott pedig százszorszépek nyílnak. A parkban, egy fa tövében hóvirágot is láttam, meg egy jázminra hasonlító virágot. Legjobban mégis az aranyeső vonzott.
– És letépted?
– Nagyon óvatosan, miután többször is körülnéztem. Itt a rendőr szigorúan megbünteti azokat, akik közterületen virágot szednek. Alapjában én is gyilkosságnak tartom a virágok letépését, de most kivételt tettem.
– Okosan döntöttél: azzal, hogy a konyhádba hoztad őket, valójában meghosszabbítottad az életüket, hiszen ott, a parkban egy-két napon belül elfagytak volna valamelyik téli hajnalon.
– Én is így gondoltam. A lényeg az, hogy itthon beállítottam ebbe a pálinkáspohárba, és friss vizet adtam neki. Szénsavmentes ásványvizet, nem klórozott csapvizet – na hallod, olyat nem adok egy virágnak, amit magamnak sem kívánok... És láthatod, ez a kis gally két nap alatt gyökerecskét hajtott: három apró szálat. Nézd, hogyan kalimpál velük ebben a féldecinyi vízben, hogyan próbálna túlélni. Szegénynek semmi esélye, és mégis megpróbálja. Micsoda isteni sugallat, a teremtés micsoda ősereje bújik ebben az ágacskában is? Erről hogyan állíthatják egyesek, hogy nincs mögötte tudatos, teremtő értelem, s hogy mindez csupán a sejtek véletlenszerű elrendeződése?
– Hanem mi, emberek is éppen olyanok vagyunk, mint ez a kupicába rekesztett gallyacska, nem gondolod? Például Pilinszky versében, A francia fogoly soraiban az a szerencsétlen, aki nyers, fagyott marharépát fal a láger egyik zugában. Tudja, hogy nincs menekvése, hogy napokon belül meghal – mégis lázasan habzsol, mert minden sejtje azt üvölti, hogy élni kell, ez a parancs, akkor is, ha már semmi remény, élni, csak élni.
– Van még más is. Nézd ezt a cserepes növényt, a konyhakredenc szélén. Bazsalikom.
– Mi van vele?
– Ha lecsippented egy levelét, akkor élénkebben fejlődik. Szüksége van rád, a kezedre, hogy folyton elvegyél belőle. Minél teljesebben feláldozza magát, annál inkább kiteljesedik. Az egész teremtett virág, akarom mondani a teremtett világ is éppen ilyen bőkezű. Ugyanilyen nagyvonalú. Azáltal sokasodik, hogy egészen szétosztja önmagát. Olyan ez, mint egy gyönyörű evangéliumi példázat, nem?
(Csendben nézegetjük a bazsalikomot, az evangéliumit.)
Megjelent: 2014-08-07 09:15:02
 |
|
Zsille Gábor (Budapest, 1972) költő, műfordító, szerkesztő |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
