M. Szlávik Tünde: Szerelmem, kisdedem
Nem tudtam betelni az illatával. Elbódított. Minden porcikámba beitta magát. Órák múlva is éreztem a ruhámon, a hajamon, magammal vittem az udvarra, a boltba. Nem szégyelltem. Ha lezuhanyoztam, már hiányérzetem volt, igyekeztem hozzábújni, hogy újra eggyé váljon még a szagunk is.
Amint magamhoz öleltem, úgy kapott a mellem után, mint akinek az élete múlik rajta. S az első időkben ez valóban így volt. Tehetetlenül gyötrődtünk, mert még nem tudtuk, mit kellene tennünk, hogy mindkettőnknek jó legyen. Aztán lassan összecsiszolódtunk, s ahogy megtaláltuk a harmóniát, a mozdulatai is puhábbakká váltak. Persze csak akkor, ha az első jelzésre gombolkozni kezdtem. Ha egy fél percet is késlekedtem, türelmetlen lett, valósággal letépte rólam a ruhát, akkor is, ha nagykabátban voltam. Ahogy megkapott, szépen elbabrikált rajtam. Simogatta az arcomat, nyakamat, s közben el kellett veszni a szemében. Kitágult pupillákkal ittuk egymás látványát, nem tudtunk betelni. Naponta többször…
Éjszaka azért nem voltam valami vidám, amikor fel-felriasztott. Bevallom, néha elaludtam közben, vagy a tévét néztem… Nem számított, elvette, ami neki járt.
Később egyre durvább lett, néha már harapott is, ám ha szóltam, csak nevetett rajtam. Ha gyorsan összehúztam a ruhát magamon, rángatott, két kézzel tépte szét rajtam a blúzt. Persze nem voltam képes sokáig ellenállni neki. Ilyenkor győzelme teljes tudatában szívta a cicimet, majd hirtelen elengedte, s hangosan kacagott, miközben a tej lecsurgott a szája sarkán.
Jaj, annyira jó volt! Soha nem éreztem tehernek a szoptatást, akkor sem, ha a hátam akart beszakadni a fájdalomtól. Nálunk nem volt jelentősége annak, hogy mennyi idő telt el az utolsó etetés óta, s a grammok is csak az első hetekben voltak fontosak. Kiélveztünk minden együtt töltött pillanatot. Cirógattam a homlokát, a kis pisze orrát, a bársonyos fülkagylóját, egyre dúsabb fürtjeit. A legcsodásabb teremtménye volt a kerek nagy világnak. Vakítóan kék szemében visszatükröződött az arcom, s szavak nélkül is értettük egymást. De azért beszéltem, hogyne beszéltem volna, hiszen annyi mondanivalóm volt. Már akkor elmeséltem neki mindent, amikor még csak egy parányi kis sejtcsomó volt valahol mélyen elbújva a méhemben. Megszületése után az új köldökzsinór, a legfőbb kapocs a mellem volt. Tudtam, hogy nincs sok időnk, előbb-utóbb leválik rólam, végleg, visszavonhatatlanul. Próbáltam minél tovább kitolni ezt a pillanatot. Nem érdekeltek a rosszalló tekintetek, a vénasszonyos beszólások arról, hogy lassan idehozza a kisszéket, és újságot fog olvasni közben. Boldog voltam, és boldoggá tettem a kicsimet is. Mi kell még? Kinevettem az alakjukat féltőket, hiszen életemben nem voltam bombázóbb, mint a tejtől duzzadó kebleimmel, olyan dekoltázsom volt, hogy irigylem magam a régi képeket nézve. Adtam. Magamat adtam.
Magamból adhattam neki a legfontosabbat az élete után: az éltető nedűt. S kaptam cserében imádatot, ragaszkodást, feltétel nélküli bizalmat. Adrenalin fröccsöket. Beteljesülést.
Lebegést, mint szeretkezés után.
Aztán eljött az idő, amikor már csak desszert voltam a krumplipüré és a rántott hús mellé. Vigasz, ha felsértette a térdét. Altató az esti varázsmese után, ami arról szólt, miféle szépségek várnak egy ilyen nagyszerű lurkóra, ha elindul felfedezni a világot. Azt hittem, nehezebb lesz − neki. De nem, szinte azonnal tudomásul vette, hogy nincs tovább. Én meg bele akartam pusztulni. A fájdalomba, hogy csak gyűlt, gyűlt a tej a mellemben, s vizes ruhával kellett csillapítani a lázamat. De rosszabb volt a lelki fájdalom. Hát csak ennyit jelentettem neki? Odadob engem egy karaj vajas-mézes kenyérért vagy egy darab lángolt kolbászért? Ilyen könnyen le lehet mondani rólam? Jó, annyira szerelmesen nem nézett rájuk, de akkor is…
A nagyobbik gyereknél még vigasztaltam magam, hogy lesz még nyár, jön a kistestvér, majd ő kárpótol. De a kicsivel is csak másfél évig volt tökéletes az élet. S az elválasztáskor alig értette meg valaki, hogy azért sírok, mert nekem már nem lesz többé kisbabám, nem lesz, akinek a szemében én vagyok a Nap, a Hold, a csillagok, akit szoptatás után a karomra emelek, s dúdolok. Mert bár minden nap vannak új örömök, de soha senki nem fog úgy szeretni téged, mint a kisded, akit a melledre teszel.
Megjelent: 2014-08-06 17:41:46
 |
|
M. Szlávik Tünde (Nyíregyháza, 1967.) tanár, szerkesztő, író |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
