Videó

Az Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója




Keresés a honlapon:


M. Szlávik Tünde: Telefon a túlvilágra

 

Azt hittem, álmodom, amikor meghallottam. Ijesztő, ismeretlen volt. Felültem. Nem tudtam, hol vagyok. A vak sötétben egyszerűen elveszítettem a tájékozódási képességemet, körbetapogattam, de csak az ágynemű puhállott a kezem alatt, s az a rettenetes hang bármerre fordultam, a hátam mögül jött. Fel akartam kapcsolni az éjjeli lámpát, ám fogalmam sem volt, az ágy mely pontján vagyok éppen, csak nyüszítettem elveszetten, s közben abban reménykedtem, hamarosan felébredek, vagy legalább a férjem felriad és segít. Egyre jobban csapkodtam, körbe-körbe forogtam ültő helyemben. A lábam szinte lemerevedett, nem segített a helyváltoztatásban. Végül sikerült egy vékony fémrúdban megakadnia a csuklómnak, akkor már tudtam, hogy az a lámpaállvány, s hogy végül is a telefon szól, fent a polcon, a fejem fölött. Nyújtóztam, de sehogyan sem értem el, csak a lámpát borítottam fel. Utánakaptam, ettől megmozdult a lábam, s végre ballal le tudtam lépni a szőnyegre, megemelkedtem, és lekaptam a telefont. Úristenúristen, nyöszörögtem, mert az ilyen késői hívások csak bajt jelenthetnek.

− Adjad nekem Gézát! – mondta egy idegen hang, majd krákogott egyet.
− Gé-gézát? Milyen Gézát, nincs, nincs Géza… − dadogtam, miközben a hangszálaim vattacsomókat cirógattak a torkomban.
− Nincs otthon? – kérdezte, közben mintha lábasok csörömpöltek volna.
− Té-téves, téves hívás, rossz számot tárcsázott.
− Kovács lakás?
− Nem, nem Kovács, tegyük le! – még biztosítottam afelől, hogy nem haragszom, aztán reszketve visszatettem a kagylót. Mocorgó férjemet megnyugtattam, visszavackolódtam a helyemre, dübörgő szívverésem lassan elcsitult, éreztem, ahogy fejem egyre jobban a párnák közé süllyed, édes álom, jöjj, de jó, hogy hétvége jön… Ekkor újra megszólalt a telefon, ismét Kovács Gézát keresték, de most már nem akarta letenni a telefont, amíg meg nem mondom, hogy ÉN ki vagyok, mire önmagamnak is szokatlan módon felsikítottam, hogy hagyjon békén, ne zaklasson. Nem tudtam megmagyarázni, mitől rémültem így halálra. Legközelebb én veszem fel, mondta a férjem, majd magunk közé tettük a készüléket. Vártunk. Vártunk. Fülemben magyarnóta zengett, erről eszembe jutott, hogy a háttérben muzsika szólt, olyan visszhangosan, mintha egy portásfülkében lett volna az a rádió. Csönd. Talán sikerült végre eltalálnia.

De nem… Fél hatkor, mire elcsigázottan végre sikerült visszaaludnunk, újra az az átkozott csörömpölés. Magamra húztam a paplant, s átadtam a terepet a férfiaknak. Férjem a kifejezetten az értetlen ügyfeleknek szánt hangszínét és lassú beszédtempóját elővéve kifaggatta az illetőt, aki az újrahívás gombról magyarázott valamit, amit a fia állított be neki. A szomszéd faluban lakott. Előkerestem a telefonkönyvet, megnéztem a számot. A vége tért csak el a mienktől. Hálás volt, kihallatszott a megkönnyebbült hangja. Mi is fellélegeztünk, s úgy éreztük, tettünk valami kis jót egy ismeretlennel.

Aznap még háromszor telefonált délelőtt, és négyszer délután. Mindannyiszor harsogott a muzsika, s a bácsika újra és újra elcsodálkozott azon, hogy nem, nem Kovács lakás, mi Mártonék vagyunk, hogy lehet ez, ő nem is érti, csak a fiát keresi, Gézát. A végén már nem magyaráztunk semmit, csak hogy nem ötös, hanem kettes a vége, és minden jót kívántunk…

Megpróbáltam én is felhívni ezt a Gézát, de nem vették fel a telefont.

Azóta Imre bácsi gyakran megörvendeztet minket. Hogyhogy nem Kovács lakás, döbben meg. Ő Kovács Gézát keresi. Mindig mintha először beszélnénk… Szájbarágósan elmondjuk neki, hogy nem ötös, hanem kettes az utolsó szám, tessék úgy megpróbálni. Ő reszketeg hangon elnézésünket kéri, mi azt mondjuk, semmi baj, bárkivel előfordul… Csak a gyerekek nem tudnak mit kezdeni ezzel a dologgal, elkerekedik a szemük, s szótlanul nyújtják a készüléket.

Fél évig csak nappal hívott minket. Tegnap éjszaka fél egytől negyedóránként… Már könyörögtem, hogy ne hívja Gézát sem, hadd aludjon. Miért, éjszaka van, kérdezte, igen, dünnyögtem, fél kettő még igencsak annak mondható.

Ötre belefáradtam. Dühömben kinyomtam a telefont, de az nem akart elhallgatni, nyomtam, csörgött, nyomtam, csörgött, felzokogtam, és kihúztam az adaptert a konnektorból, de tovább szólt a másik készülék a nappaliban… Mint egy rossz horrorfilmben. Influenzás-lázasan, verítékes hálóingben szaladtam, hogy fel ne ébredjenek a gyerekek. A férjem kivette a kezemből a kagylót, s határozottan, de kedvesen kérte a bácsit, hogy hagyjon minket aludni, mert dolgoznunk kell. De hiszen nincs már éjszaka, így a kisöreg, s most először fordult elő, hogy emlékezett egy korábbi beszélgetésre.

Betegen, fáradtan, dühösen indultam dolgozni. Pedig már úgy elképzeltem magamban ezt az Imre bácsit: szikár alak, vékony szálú, félrefésült haj, szürke szempár, dohányszagú, ráncos kezek… Mint nagyapám… De nem! Ez egy dagadt, piros képű, hülye vénember, aki az idegeimre megy, isten bizony, ki fogom húzni a telefont éjszakára!

Ismerősöknek elmondtam nyúzottságom okát, kiderült, egyikük ismeri Kovácsékat. Csak nyeltem és nyeltem… S akkor eszembe jutott Ő. Amikor elment, képes voltam bebeszélni magamnak, hogy az a magas, farmerdzsekis, fejre húzott kapucnis alak az úton csak ő lehet. Idegen férfiakat követtem, hátukat becézve némán: kincsem, drágám, mindenem, hercegem… Megérezve mohó tekintetemet, visszafordultak. Ismeretlen arcok, semmitmondó, üres vonások…. Fájdalom. Nem ő, nem ő… Persze, hogyan is lehetne? Évekig fohászkodtam, a következő kapucnis ne forduljon hátra, csak hadd nézzem, hadd kövessem, hadd legyek még egyszer boldog, ahogy megfürdetem alakját szememből szivárgó könnyeimben.

Nem, dehogyis húzom ki azt a telefont, Imre bácsinak is szüksége van arra az érzésre, hogy ha jól ütné be azt az utolsó számot, akkor beszélhetne a fiával, csak az a fránya utolsó szám, nem ötös, kettes…S akkor Géza hallózna bele… Nem, ez csak tévedés, hogy mindig Mártonék jelentkeznek. Hadd higgye, hogy a fia él. Pedig talán együtt lógázzák odafent a lábukat egy felhő szélén: az ismeretlen Géza és a csillagösvények hercege, az én Csaba királyfim, drága öcsém…

  
  

Megjelent: 2014-08-06 17:49:23

 

M. Szlávik Tünde (Nyíregyháza, 1967.) tanár, szerkesztő, író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.