Szépirodalom

ülök a számítógép előtt, olvasom a versed, felállok, megyek egy kört, a lakásban, mosógépet pakolok, be, megint megyek, jövök, ülök a monitor előtt, a versed előtt ülök, felállok, odébb megyek, le, a mosógéphez, kiteregetek, a kertbe, megint, jövök, olvasni a versed, ma még nem ettem, ebédet kell készítenem, felállok, elindulok, a konyhába, uborkasaláta, maradt, még vasárnapról, meg kell ennem, sültkrumplival, jó, a krumplit meghámozom, felszelem, közben eszembe jut, vissza kell mennem a tetőtérbe, fel kell mennem, a szobámba, ott felejtettem, a telefonom, a számítógép mellett, tegnap is fent felejtettem, két órával később vettem észre, hívtál, talán valami baj van, nem szoktál csak úgy, felhívni, talán most is hívtál,

Virtuális zuhé

Az eső, mint a sav. Erősebb, mint a dudva,
nyeli a föld, szomjas a rét, ezzel nem lesz letudva.
Bugyborékos, egyre matat,
ritmusa van, illata vas.
Kopog, seper, nem alszik el,
kanálisok, kalandra fel!
Már azt gondolod, a könnyed csepeg,
csuklik a tó, sétál az est.
Nincs esernyőd, mi lesz veled?
Majd megírod, hogy elveszett.
Hogy az átázás most szürmodern,
ahogy a Lövölde tér s a Kern.
Végül megállsz, felnézel, amennyire
lehet egyáltalán a mennyeire.
Csurog a víz, olvad a szív,
a ház is szétmegy vagy csak klikkel a híd?

A ház nagyon kicsi volt, szinte eltűnt a gyümölcsfák között. Madarak hangoskodtak a kertben, rigók és seregélyek. Az utolsó szem cseresznye is a zúzájukba vándorol. A kutya az árnyékban hever és alszik. Ettől aztán a házat is ellophatják, nemcsak a gyümölcsöt.

Z. még egy kicsit járatta a motorját, hadd vegye észre mindenki, hogy hazaérkezett.

A kutya se mozdult, és ez most így volt igaz, szó szerint.

Nincs itthon senki?

MÁS  

Más nappalok
más éjszakák
más disszonanciák
Az idegek szövőszékein
másoknak szövünk ruhát
Megbotlunk
az ingerküszöbben
de szemünket nem felhőzi homály
tudjuk
azt utak
már nem vezetnek sehová
Zsebünkből
kilóg
a ginesüveg
megteremtjük a költészet az esőben
Elfelednénk:
bőrünk az új se lesz kevésbé feszes

Hallott valaki Petrozsényról? Nem? Ott fekszik valahol a Déli-Kárpátok között a Keleti-Zsil mentén. Kis bányászváros 53.000 körüli lakossal, melynek csak 11% magyar, a többi román, kis mértékben cigány és egyéb származású. Ebben a füstös, komor városban töltöttem gyermekkorom legboldogabb s egyben legboldogtalanabb éveit. Kissé sablonosan fogalmazva, itt voltam először szerelmes, nyiladozott az eszem, és tanultam meg, hol a helyem a világban.

Szülők, nagyszülők, testvérek. A legtöbben tisztelik, szeretik egymást. De hogy a mi családunk is szerette, abban már csöppet sem vagyok bizonyos.

– Lefeküdni! Szarinkó, mars az ágyadba!

Szerelmem, kis hülye

tudja kedves, magában a hibátlan élete,
ami vonzza a szemeket.
merthogy látszik ám, mindig
napra rakja a cserép virágot,
pornócsatornástul fizeti a kábeltévét,
és a függönye is ott vet ráncot,
ahol a feng shui kívánja.
meg, ahogy a jegyemet vizsgálja,
közben fikázza a filmet,
mire befizettem magam,
majd, hátrafelé kissé sárguló,
szabályozott fogsorával ívet harap
a fánkba, mit kezemből kapott ki az imént,

Legalább félórája keringek a boltban, öt darab, gyanúsan fényes héjú étkezési paprikával a kosaramban. Vissza-visszatérek a zöldségespulthoz, nem merek nagyon eltávolodni, mert tudom, hogy akartam még itt valahol valamit, csak nem jut eszembe, hogy mit. De ha az üzlet belseje felé indulok, elveszek, végleg elfelejtem. Tudom, olvastam erről, úgy vannak kialakítva, hogy csak rohangáljunk, mint a kísérleti patkányok a labirintusban, közben összevásároljunk mindenféle okosan elhelyezett terméket, aztán otthon meg nem értjük, hogyan felejthettük el a papírzsepit.

Most éppen nem érek rá azon gondolkodni, mit is akartam még, mert azon gondolkodom, meddig húzza. Hetek vagy hónapok. Mennyit adok neki? Így magamban, mennyit tippelek. Alig tudott fellépni a villamos harmadik lépcsőfokára. A mi kerületünkbe nem jutott még el az akadálymentesítés. Dekompenzált szívelégtelenségre gyanakszom különben, cor pulmonale, így ránézésre. Vajon látom-e még ezen a vonalon?

Nincs értelme gondolkodnom felőle, ha nem látom többé, ami elég valószínű, úgysem fogom tudni, miért. Nem is ismerem, semmit sem tudok róla.

Feszültség  

Kezében csúzli.
Meg fogja húzni.
A gumi feszül,
a kő kirepül.  

Valahol halál.
Valahol álom.
Valahol semmi,
de nem találom.

Üvöltöttek a Liget farkasai. Vérben forgott a szemük, habzott a szájuk, szőrszálaik égnek álltak, félelmetesen vicsorogtak. Csabaspori azonban hajthatatlan volt. A farkasok körülvették. Ő továbbra is mozdulatlanul, sőt rendíthetetlenül állt a kohósalakkal kevert, döngölt fekete földön. Kinyújtott kézzel és rezzenéstelen arccal mutatott a kissé elmosódott fehér foltra. Tizenegyes!

Nyika, a Népligeti Farkasok kijevből honosított szovjet csere egyetemistája és egyben csapatkapitánya, előbb a társakat próbálta csitítani, majd a szelíd tekintetű, ám bismarcki akaratú játékvezetőt puhítani. Mindkettőt hiába. A Margithíd FC centere már letette a mészfoltra a labdát. A farkasok végül valamelyest lecsillapodtak. Kapusuk, nomen est omen, farkasszemet nézett a Margithíd ítéletvégrahajtójával. A többiek – ki-ki vérmérséklete szerint – vagy elfordították fejüket, vagy csöndesen fohászkodtak, vagy még csöndesebben káromolták Csabaspori legközvetlenebb fölmenőit. Utóbbit nem is csöndesen, inkább teljesen hangtalanul, a labdarúgóknak (ha amatőrökről van is szó) azzal a belső monológjával, amelyet egyforma átéléssel adnak elő a világ minden kis és nagy futballszínpadán, a Maracana betonteknőjétől az Főgép földes edzőpályájáig. Belső monológban anyáztak, mert egyrészt tartottak a játékvezetők híresen éles – még a Siketek FC Könyves Kálmán körúti házibajnokságán is tökéletesen működő – hallásától, másrészt meg egyszerűen tisztelték Csabasporit. Holott első ránézésre nem sok tisztelnivaló akadt rajta. Úgy festett, mint egy derék, a mozgalomban őszült és kopaszodott, madárcsontú pártaktivista, akinek mindennapjai az MHK (Munkára Harcra Kész)-kommunista szombat-brigádverseny marxista Bermuda-háromszögben mandínereztek az elmúlt harmincöt évben. (Még ha ez a sejtelmes bermudai dimenzió aligha egyeztethető is össze a dialektikus materializmussal). Csabaspori nemcsak úgy nézett ki, mint egy mozgalmár. Valójában is az volt. Az eszmébe vetett hitét megrendíteni semmi nem tudta. Fölülírni is csak egyvalami.

a nők tudnak valamit
igazán szívből
gyűlölni
van mit

vagy csak úgy zsigerből
kényszerből szükségeltetik
éltető momentum

talán szeretni is jobban

féktelen szaporodás
pindurka érzelem
hitvány borzongás

vagy valami
egészen más

OTTHON

Belém költöztél.
Nyugodtan kiteheted
a házszámot homlokomra,
és kérheted ide a leveleidet.
Érezd magad otthon.
Akassz képeket a falra,
tévézhetsz, vagy olvashatsz
késő estig a kislámpánál.

Ha alszol, lehunyt szemhéjam
őrzi álmod,
a reggel gyengéd fényeit
lassan nyíló szempilláim
engedik be ablakodon.

De ha elmész, kérlek
ne maradj sokáig.
A lakás rosszul tartja
a meleget.

A nyitott ajtó előtt beszélgetünk Durcival. Mint szinte minden éjszaka, ma is fölébresztett hajnali négy órakor, mondván, hogy neki sürgősen ki kell mennie. Rendben van, jól nevelt cica, én meg jól nevelt gazdi vagyok, teljesítem az óhaját, még ha magamban gondolok is egyet, s mást erről a hajnali kivonulásról. Neki persze nem tetszik az ódzkodásom, hiszen szerinte örülnöm kellene, hogy nem bent akar kimenni, és úgy néz az álmosságtól eltorzult ábrázatomba, mintha legalábbis megszidtam volna.

─ Na tessék, nyitva az ajtó, mehetsz ─ mondom neki két elharapott ásítás között.

Szinnai Gyulánénak

Korán keltem.
A nap már jött fel, mint elhagyott tájait
köszöntő áradó dallam, terein végigsuhanó
lüktető zene, játékra intve
teljes zenekarát: az arany fürtjeit fésülő
fényeket, homályból előlépő színeket, lágyan
simogató tapintásokat, jószagú szellőit, ízeit
és zamatait.

Nem gondoltam, hogy ilyen lesz.

Pillangós, furcsán lebegős érzés. Mesélték. Mások. Persze az teljesen más, mint amikor. Mint most. Biztosan emlékszel. Beszélgettünk erről. Az elomló édes kajszibarack közben. Hevertünk a kockás takarón. Mi ketten és a könyv. Viccesen felugró, papírokból szétcsusszanó képek. Lelkesen mutogattad a részeket. Engem az érdekelt, hogyan szerezted azt a tenyérnyi, mély sebet, a térdeden. Rákérdeztem. Zavartan nyúltál oda. Megérintetted. Habogtál. Egyetlen szót tudtam kihámozni. Kerékpár. Soha nem tanultál meg biciklizni. Nem hordtál többé rövidnadrágot. A heg. Örök mementó. Nem vagy tökéletes.

A mai napon komoly esemény rázza meg a vén iskola sokat látott falait. Vizsga. Mégpedig komoly igazi vizsga.

Tanári pillantást szórók már az asztalnál, (Tanári pillantás nem összetévesztendő a hétköznapi pillantással. Jellemzője a szúrós tekintet, és a ráncos homlok.) a padokban ijedt tekintetű diákok, (Manapság egyre ritkább az ilyen.), a folyosón már korareggel óta strázsál az ügyeletes tanár.

mint kiszúrt szemgolyó
lecsorog a föld arcán a napkorong
s vörös könny-szikrákat
hullajt az űrbe
emlékcseppek a feledésben
melyek halvány csóvát
vonnak maguk után fáradtan
s az is szertefröccsen később
mint a szenvedő velő
utána már bekap bennünket
az üres sötétség
hiába tapogatódzunk
egy ködös emlék kísért még
ujjaink hegyén
szemüregünk viszket
előrekúszik orrcimpánk
s hangforrást kutatva
kicsorbul fülünk
félelmünkben lerágjuk körmeinket
- csak csend és sötétség -

Ádám az író utóbbi időben alig, szinte semmit nem nézett a tévében. Lívia a neje ezt megsokallta. Szerkesztőségben dolgozott s a szürke vagy fekete dobozt figyelembe se vette. Lívia a szokásos romantikus filmeket mindig megnézte. Hogy Ádám mennyire utálta őket! De ő meg azt hogy ez az író még az irodalmi műsorokat sem nézi.

Egyszer mikor hazajött a munkából, s nekiült írni, felesége arra kérte, hagyja most az írást.

-De ezzel készen kell lennem!

- Kérlek, nézz egy kis tv-t!

Ádám belátta úgynevezett hibáját s mert felesége annyira noszogatta, hát elkezdett tv-t nézni. Beültek mind a ketten a fotelbe s egy állatokról szóló dokumentumfilmet néztek. Egy kis ideig élvezte is. Megjött a kedve. Felesége egy ropi csomagot tett elébe. Jókat nevetett.

TŰZKÉVÉT VET A HOLD

tűzkévét vet a hold
s én mégsem alszom
fehér csend zizeg
fehér csend takarja arcom

egyedül volnék
ha rám nem festene
egy rigó rézgyűrű szeme
fekete leplet
és sárga íveket
repülni hív
talán vele megyek:
szeret

Csontig hatoló, nyirkos délután volt, s az autóbusz bepárásodott ablakán keresztül még fenyegetőbbnek látszott az előttünk felbukkanó temető, oldalában a fogházzal, szögesdrótokkal tűzdelt kopár falaival. Akkoriban szándékosan messze állt meg az autóbusz, hogy hosszan kelljen gyalogolnia annak, aki ide látogatna. Én is csak többszöri nógatásra szántam rá magam, hogy elkísérjem unokahúgomat erre a hátborzongató kirándulásra.

Már sötétedésre hajlott a délután, amikor a rövidnyelű kerti szerszámokkal a temető oldalkapujához érkeztünk. Megszeppenve forgattam a fejemet, de egyetlen eligazító feliratot sem sikerült felfedeznem. Zsuzsa ismerte a járást, noha alig lehetett látni, ösvényen lépdelünk vagy épp egy sírhalmon taposunk, ő határozottan vezetett a hátsó fal irányába, egy, a bokrok között elvadultan tekeredő orgonafácskához.