Tegnap ismét elmaradt a világvége, Hiába jövendöltek talányt a maják, Hiába károgott balga s tudós gége, Nem robbantott a "semmi"-hit, se a vaják. Látót világtalan lámpája vezette, Fényló égi-testtől féltett privátdepi- Rettegését jó pénzért közkinccsé tette, S várta míg a működ a reményt ellepi. Feketék fehéren újhadrendbe álltak: Túlszabad jelük pirosba vált és zöldbe. Illuminátusok és illumináltak Üstöke majd belecsapódik a Földbe.
Már zsenge gyerekkoromban megtanította nekem galambszívű apám, hogy jóba kell lenni a szomszédainkkal. Nem könnyű őket lecserélni, és azt is csak úgy tehetjük meg leginkább, ha mi költözünk el, nem ők. Hosszú évekig nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget az atyai tanácsnak, mert lakhelyeim ideiglenesek voltak. Nem is kerültem komolyabb összetűzésbe szomszédaimmal, talán azért sem, mert nem volt tétje a dolognak. Eltűrtem az átszűrődő zajt, a beázást, a lépcsőn és a járdán a kutyagumit, de még hosszan sorolhatnám, mi mindent. Ugyanígy nem estek nekem féktelen indulattal a környezetemben lakók, pedig egészen biztosan vannak nekem is kibírhatatlan szeszélyeim. Három éve azonban, amikor hosszabb távra választottunk magunknak lakást a családommal egy többségében tulajdonosok által lakott társasházban, akkor hirtelen átértékelődött a szomszédsági viszony ápolásának kérdése. Már az elején elhatároztam, hogy visszafogom azt az élet egyéb területén fel-feltörő kegyetlen jóságomat, amellyel szándékaim szerint mindenki fejéből kiverném a rosszindulatot és a következetlenséget.
Ha hív nyugatra bóvli csillogás, Ha nem csilingel úgy az égi más, Miként a szív dobog, s a mérce sok, Ha súlyra térnek át a jambusok, Csak álljon ellen úgy a szívverés. Hiába nyílt a nyelvben annyi rés, S emelkedő a képlet, ám legyen, Magyar maradt a dal, s e szent kegyen Nem árt a súly, ha zeng a dallamív, S csilingel itt, belül, ha visszahív. Nem esküszöm, nem is fogadkozom, Nem ér a gyűlölet, s nem átkozom Az ellenérveket, s ki ötli ki – Tükörbe nézzen ő, ha kell neki.
Kíváncsi gyerekként, régen Magnószalagokat mértem, Volt köztük zajos és zenés, S különbségük grammban kevés. Így szólt az elmélet véne: Mérhető különbség kéne. Úgy véli, meglelte végre, Ez az ész mértékegysége. Mérlegre tett föl két verset, Egy míveset és egy nyerset. Betűnkét vigyázva rakta, Dokumentálja száz akta. E küzdelemben melyik nyer? - Háromszázhatvan karakter Lett mindkét kupac. - A mérleg Nyelvébe harap: a méreg.
Az elfelejtett szigetre költöztem. Szemem egy ugrással felméri Szűk partjai cikcakkjában, Kecském megszámlált fűszálai Közé felsorakoztatott Kék-szürke homokkőtáblákat. Valamennyi égből pottyant, Tengerből mászott elő vagy én Szeltem ki e kis zátonyból. Végigrovom az összes, ábrát Még nem látott felületet. Köszörül a szél, újravésem, Mélyítem vonalaikkal Ismeretlen vagy anyanyelven A rugalmasan változó Rajzokat és az örök írást.
Mézben úszom a Nap fele, Lusta, hűvös mosolytengerben. Torkig vagyok minden jóval, Bőröm alatt aranypénzekkel. A Napból csalóka, rideg Fény ömlik, szememen átsurran, S kergeti agytekervényeim Utasait. Mosolya éget, Szája kerekedik és már Ő közeledik, nem én hozzá, Míg dermesztően tapad rám, Ragad, nyúlik, szorít a vastag Méz és átkristályosodik Érzem, a testem: Cukor-arany Konglomerát vagyok, és még Mindig ugyanúgy evickélek. Mézben úszom a Nap fele, Lusta, hűvös mosolytengerben.
— Úristen. Hogy tudsz te ilyenkor inni? — Milyenkor? Minden napszak ugyanannyit ér, ha nem tudnád. És akinek szokásai vannak, az meg van öregedve, csajszi. Mi az, hogy csak este iszunk. — Hajnali fél hét. — És? Éjszaka meg meló volt. Az normális? Ez csak egy sör. — Meg két másik, a hátizsákodban. — De most csak ez az egy van kibontva. — Akarsz tévézni? — Akar a faszom. — Kértelek, hogy ne beszélj csúnyán. — Bocs. — És még mit akar? — Kicsoda? — Hát a faszod.
Egy budafoki kisközért előtt járkáltam. Már kiszámoltam, hogy van annyi apróm; bemehetek egy sörért. Azért tétováztam, mert ez is egyike volt azoknak a kisközérteknek, ahol a rezidens eladó pont annyira arrogáns, hogy kis híján érdemes még két megállót gyalogolni. Tíz lépés oda, tíz vissza, dönteni. De a lábamhoz zuhant egy madár. Először ösztönösen felnéztem, bár tudtam, hogy ötemeletes, hosszú, erkélytelen panelház alatt állok, sehol egy fa, tehát fészek sincs. Butaság. Milyen fészek. A madár inkább kifejlett példánynak látszott, semmint fiókának. Felnéztem.
Nem tetszik valami? Nincs is gazdád. Először lemész az emberek közé a parkolón át, hogy meggyőződj, tényleg nem vesznek észre. Az órán a számlap utánaforog a percmutatónak, bosszantó, de az is lehet, hogy halálos játék, nem engedi elütni a delet.
HAT ÓRA, IDEJE FELKELNI, károgta a női géphang a matrac mellől, a Nokiából. Ideje ám az apád faszát. Nyitott tenyérrel csaptam a billentyűzetre. Április eleje van, a csípős reggeli levegő könnyedén hatol át az ablakszigetelésen, és én rémesen másnapos vagyok. Állítólag Tokióban a középiskolás lányok, ha megszorulnak, csak leveszik a bugyijukat, és eladják pár jenért a legközelebbi szexshopnak, ahol légmentesen záró nejlonzacskóba rakják. Ez ott népszerű árucikk, bejön a japán üzletember illedelmesen, öltönyösen, vesz egyet, meghajol, arigató, konicsiva, és szagolgatja hazafelé a metrón. Hát, a multivitaminnál csak gyorsabb lehet. A magyar április reggeli levegőben alapból benne van ez az illat. Nemzetünk figyelmét valamiért elkerülik a jó dolgok, gondoltam. Felülök.
A hátsó kertben állt a garázs és a kétszobás melléképület, az egyik szoba valamikor nagynéném fogorvosi rendelőjeként működött, a másikban újdonsült férjével maguk laktak, aztán mikor szolgálati lakáshoz jutva elköltöztek, mindkettőből vendégszoba lett.
A férj neve merő "ferenctorlódás", bár volt neki beceneve is és, ha a Szakirodalom igazat beszél, miszerint Isten megteremtette a férfit, hát akkor ő volt a prototípus.
A hetvenes években még súlyzóztak és nem badibildingeztek a katonaságnál, ennek megfelelően Frenki bicepszét még nem műszerrel tervezték, és összetételében is nélkülözte a szteroidokat. Viszont kurva nagy pofont tudott adni. Akkorát, hogy még diplomás felesége sem szégyellt anekdotázni az esetekről.
Köszönni alig tudtunk, olyan lárma fogadott minket az előszobában.
A tévé ijesztően bömbölt; a nappali csukott ajtaján szinte remegett az üveg. A termetes asszony, a házigazda felesége felkacagott, melírozott, rövid frizurás fejét megrázva egy kicsit, és eltűnt az ajtó mögött, hogy lehalkítsa a készüléket. Kezdtük lehúzni a cipőnket. Még mindig nevetett. Húsvét volt, de nem sütött a nap, a balatoni kisváros ebben az évszakban még nem mutatott számottevő életjelet. Apám barátja hívott meg minket.
Kíváncsi voltam, mikor veszed észre, hogy a bal kezem minden szeretkezéskor a párnán pihen, azzal nem érintettelek, rugós kést képzeltem a tenyerembe, és simán belefért az életedbe, mikor utána – mindig – azt suttogtam: megöllek. Kis hülye, mondtad. Nevettél. Nem tudhattad, hogy komolyan gondolom. A borostád nem hagyott nyomot a vállgödrömben, pedig, ha kiszámolom, csaknem négy esztendőt töltöttél ott, fogfájós hangoddal onnan próbáltál meggyőzni, hogy ez nem bűn, és ha igen, akkor sem.
a megnemadás a megsem tagadás a támadva üzekedés a belésimulás a sóvár kiválás a szemérmetlenül lüktető, buja bánat és a részvétlen érintése lehet a jussod, ahogy végig a neked szánt időn, át a zápuló, ezredvégi éjszakán, csupán a hold követ; kékes fénye villantja halotti maszkod.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
