Szépirodalom

Lepréselt lepke

Egy pók mászkál a remekművek között, üvegszálakból. Gusztusos pedantéria. Thomas Mann kemény táblás könyvét ott hagyja és áttelepül a kartonált Tandori Dezső opusra. „A meghívás fennáll”. Titok felhasítva. Ahogy kinyitom fölötte a Jónás könyvét, megszeppen. Ne a törvényt vegyem figyelembe, arra kér. A kegyelem korszaka jött el. Egy hal vergődik bele a versbe az akváriumból. Összecsapkodja a csendet (a rendet). Cseppbe zárt űr. Nagy fikció (egy nagy fickó ez a ki piros harcsa). Teória és teketória. (Beck András jut az eszembe.) Az Ínség Émelygése a relatív baracktól. Ez már egy apokrif, szókratészi sziluett. (Ráadásul Márton László gondolta el így legelőször) Kolloidok. Fut a tekintetem végig egy Perneczky Géza cikken. Artikuláció és differencia. Sok kösöntyű, smaragd. Könnyű. Ezt a szót akarom leírni egy órája a kezemmel. De nem fog a tollam. Az időbe fogalmakkal térek vissza. A ritkán elővett fogalmak is öregszenek. Empirikusan megeshet, hogy egy kifejezés kifejezetten megfiatalodik. Például itt a sperhakni. Egy álkulcs, amivel behatolok minden hagyományos zárral felszerelt ajtón. S itt a bökkenő. Már nem tradicionális szinte egyetlen zár sem. Ámen.

SÉTA HELYETT SÉTA  

Néha úgy szeretnék valami idiótaságot csinálni;
kiborítani az elmém,
vagy forró szósszal leönteni egy sirályt.

De nem,
de nem.  

Félek, ha kezem dugom az odúba, megsül,
ilyenkor pazarló képességeimmel felnyújtózom
a létra legmagasabb fokáig. -  

Ha nem matatnék annyit, kihűlne a vérem,
ha nem cirógatnám eleget a virágokat,
felkérdezném a tanároktól a leckét.  

A kávéház ablakán át homályos fényben emberek ülnek kerek asztaloknál. Hajlított fatámlás székükre akasztva kabátjuk a földig ér. Karomba tartva Ramónát, súlya húzza a vállam. Nyakamon lóg. Fényes szemével bámul a benti fények melegébe. A városi rendelőbe az önkormányzati mikrobusz hozott. De sokan voltak és a sofőr nem tudta kivárni. A Volán busz vissza csak késő délután indul.

Benn a cukrászda melegében a tea a csészében amit a hosszú feketekötényes felszolgáló a fiúsan rövidrevágott hajú zöldruhás hölgy elé helyezett az utcafelőli asztalra szürkés-fehéren gőzölög, bepárásítva az ablaküveget.

A pronyó arisztokraták

A.E. Emlékére

Bukott nemesek vagyunk mi mindannyian!
(armálisunk vagy zugkutyabőrünk van,
de mégis: régente mi voltunk az elit!)
(vagy legalábbis valamelyik ősünk,
szép- vagy épp csúnyább öregapukánk)
Közben plebejus pénzemberek számolják
a dohányt és a kamatokat hozzá.
(a kutyabőrünkre ők zsírosodnak)

Ráadásul: elvárják a tiszteletet!
Bennünk meg: dühöng a kisúri öntudat!...
(mintha mi is Julius Caesar vagy
Esterházy Pál herceg rokonai
lennénk – csak épp: le vagyunk gatyásodva)
Hiába nézzük le a plebs pénzeseit,
mindenütt ők diktálnak, minden helyen:
ez az újgizda pénzeskancsók klubja!

Hetek óta hangtalanul feküdt, a veszedelmek kezdete előtt kinézett legmegfelelőbb rejteken, a hegyoldalon egy pincében. A veszedelem olyan hirtelen váltott vészbe, hogy ideje is csak arra maradt, hogy futtában – egy lópokrócnak sem nagyon nevezhető –, daróczsák darabot és egy nyaláb szénát vágjon két hóna alá egy útba eső boglyából. Jó rejtekhely volt, bokrok és fák fedték és védték nyáron az arra járóktól, ám így télen sem volt könnyen felfedezhető.

A pinceajtót, belülről dróttal zárta magára. A sok szellőzőt nem merte eltömni, ha mégis arra sodródna egy minden oldali ellenség, ne hívja fel a figyelmet, hogy bent lehet valaki. Nyers krumpli szépen volt, kicsit már unta is, a víz helyett egész jól megtette a bor. Tizenhat éves életét féltve, magában dúdolt, nem hanggal, csak úgy a fejében.

Látod-e még odafönt, ahogy intek és a vonatsín
felnyüszít. Indul a táj, de én maradok még.
Kéznyomomon csak homlokod izzik az ablak
fémkeretében, sápadt sóhaj az arcod.
Látod-e, esteledik már ránk is. Elindulsz.
Kis noteszed csak, más nincs semmi zsebedben.

Sóhaj a táj is és érzem, tán az utolsó
kép ez a bús bucsú tőled, az égen
két kicsi felhő összesimul még, hold pirosítja
arcod, az arcom, menny dörög, és már
könnyes az ég is, mossa az arcod, mossa az arcom.
Kéznyomomon kezed, indul, lüktet a pálya,
dobban a sín és a szívünk, itt leszek érted,
szűk a pupilla, a hold is reszket utánad.
Látod-e, esteledik most ránk, ahogy indulsz.

– Cilám! – csapta ki Mari néni nagyhangosan a fodrászüzlet ajtaját.

Ugyan tudta, hozzá kellett volna tennie a drágámat is, de valahogy ezzel a szóval csak nem tudott jóbarátságba keveredni, illetve nem is a szóval, hanem azzal, hogy mindenki fűnek-fának mondogatta, Olyan, mint amikor Áron, az agronómus udvarolt neki, de hát ő akart volna tőle valamit ugye, de mondjuk Cila (akinek a rosseb tudja, honnan származik a beceneve), mit akarhatott volna tőle a nagy drágámozással? Meg hát nem is csak tőle, mert hiszen minden kuncsaftját drágámozta.

– Ajj, de sokat bonyolódott ez a világ!

Otthon vagyok

Konyhám penészes kihallgatóterem.
Vallatótisztem
csecsemőkorom óta 
szemmel tart.
fegyelmezett rab vagyok. 
Egy darabig,
amíg ordításom fel
nem veri 
a hideg lépcsőház csendjét.
Ha forradalmár vagy,
a zárt osztályon a helyed.
Mondja a szerető anya. 
Intim kihallgatások
nap mint nap
a nappaliban. 
Láncfűrészem 
a spájzban

Kellemes őszi idő volt, még utoljára kint terítettünk a szőlőlugas árnyalta tornácon. Már az asztalon gőzölgött a családi kedvenc, a mákostészta. Míg mind a hat gyereket összeterelte édesanyánk, a muskátlis párkányon heverésző macska kényelmesen nyújtózott egyet, és máris ott termett az asztal közepén. Mikor édesapám kilépett a konyhaajtón, éppen a lábosban állt két mellső mancsával, fehér bajszát lehúzták a rátapadt nedves mákszemek. Ez már megbocsáthatatlan- hangzott a rögtönítélő bíróság döntése- Apu azon nyomban elkapta, elporolta a bundáját, betette egy aktatáskába, az első révvel átvitte a Dunán a túlsó partra, és elengedte. Tudta, hogy befogadja Babi néni, az öreg kitelepített grófnő, már úgyis van huszonnégy macskája, mit számít még egy...

hogy kinek mit jelent
az újév hajnalán sparheltre tett fazék
nem tudom
nekem a konyha gőzmelegében anyut
ahogy ilona nénivel nevetnek
a maradék székelykáposztán
mint változik át korhelylevessé
apuék bent góbé nótákat énekelnek
s isszák a hígború fröccsöt

persze buta kérdés kinek mit jelent
nekem a még felhőtlen gyerekkort
hótakarta kerteket
mikor még minden tiszta jó
sütemény- ételillat családmeleg

Az elején kezdem. Vagy nem is! Talán a közepén. Vagy valahol a közepe vége felé.

Az úgy volt, hogy élt egy macska, amikor még senki más se élt ezen a glóbuszon, csak fölötte a hatalmas ég, alatta meg végtelenbe nyúló rétek, erdők illatoztak. Ő volt a macska, ennek a glóbusznak a macskája. Legalábbis így képzelte azokon a napsütötte nyári hajnalokon, amikor meztelen hevert az összegyűrt lepedőn. Kávézás közben sose nézett a matracán vádaskodó lepedőkre, csak az ablakot nyitotta rájuk, aztán meg gyönyörűen bevetette az ágyát. Nem, mert a nagyanyja erre tanította, attól csak profibb lett minden. A háborúkat akarta elfelejteni, legalább, amikor a nap fényesen lebeg a függönyök alatt, a szél meg a porcicákkal játszik a padlón. Volt néhány más tabugondolat is akkoriban. Önvédelem. Persze, hogy az.

Költő vagyok. Közalkalmazott.
Amit látsz, nem én vagyok.
Amit látsz, mind én vagyok.
A szakállas, nagy hajú ember.
A kemó-kopasz ember.
„Ez mind én voltam – egyszer.”
A Kisfiú, a Tenger szívemben ragyog.
Birtokom Isztambul, Anatólia, a békés Szíria,
Libanon: a hófödte hegyek, a cédrusok,
örök szerelmem a görög tenger s egy békés fóti kert.
Szeretek egy asszonyt. Ő a kedvenc feleségem,
bár a régitől nem váltam el, még nem.
A többiek várják, hogy megszólítsam őket,
de néma vagyok. Szavaim gyémántját csak egynek adom.
Verseimmel töltöm a legtöbb éjszakát,
szelídítgetem az álmaimban lakó fenevadakat.
Némelyik már a tenyeremből eszik.
Ha tehetem, naponta ötször imádkozom.

Magritte, Miró és a Logosz

és Duchamp a dada-baba
a fésű és a ruhafogas párbeszéd –szülőágyában
megfogant mítosz
a vállfa és a palackszárító felelgetése
a csészék sértett párolgásában
újra fellángolt
Arp és Max Ernst
misztifikált báb-múzsáival karöltve
megképződik
az este és az esőcsepp bonyolult viszonya
mint a fejfájás és a folyó
a lábak és az elme
mind reflektálnak egy akkumulátorra
az értelemmel és a kíváncsisággal
megspékelve

A kedvenc kávézómban ülünk Zolival, és csendben kevergetjük a feketét. Gyakran van így, az alapelvünk az, hogy ha éppen nincs mit mondanunk egymásnak, akkor nem szólalunk meg. Csend ez, de egyáltalán nem kínos.

– Hagyd már abba! – szól rám.

Felkapom a fejem.

– Mit?

– A fütyülést.

– Már megint csináltam? Észre sem vettem.

Zoli felszisszen, előveszi a telefonját, valamit pötyög rajta. Nekem, kívülállónak úgy tűnik, mintha csak simogatná a készüléket.

– Marci, hogy állsz az új könyvvel?

– Jó formán bele sem kezdtem még.

– Ne csináld! Hétvégén kellene bemutatnod a kiadónak az első fejezetet.

Zoli az eszem. Egy olyan szétszórt embernek, mint én, jó, ha van egy ilyen lelkes, reálszakos barátja. Egyszer felhívott emlékeztetni, hogy aznap van az én születésnapom. Kibéreltek egy éttermet estére, meghívták majdnem az összes barátomat, nagyon ciki lett volna, ha nem bukkanok fel.

Ha egy anyag kihasad

Messziről vagyok fontos.
Ha közel jön, a hátam
Mögött meglátja a könnyebbik életet.
Kinyúlhat érte,
Mint ahogy ki is nyúl.
Szép, színes, megfoghatja.
Forgathatja, szájába veheti,
Bedughatja vele a fülét,
Még a seggébe is feltolhatja.
A kényelem elkedvetlenít.
Szeretem, ha egy anyag kihasad.

Van egy erdőrész, a 245-ös út melletti föld után, ott át lehet menni a határon. A patak itt keskeny, bozótos húzódik a fák mögött, takar, alig fér el az autó, de mégis. Ott jönnek át, ott mennek vissza. Abba a másik országba. Tudod, hogy ketten jönnek, az egyik figyel, ő vezet, a másik tudja, hogyan kell feltörni a kocsit, ő viszi el az autót. A megyei út mellett több kocsma van, büdös, rothadt helyek, van motel, a Tomi Motel. Hétvégén zene szól, az emberek isznak, dartot dobálnak, a falon megy a tévé, üvöltöznek. Van kupleráj is, a Love-City, a kocsik a ház mögött, a tisztáson parkolnak, és ők… A sötétben jönnek, az egyikük ért az elektronikához, a zárakhoz, betöri az ablakot, viszik a kocsit.

Ki a franc szeretne bele egy srácba, aki a szüleivel lakik és azt se tudja megmondani, mi akar lenni? Nehéz elképzelni. Mégis, ha a Szirákiról fantáziáltam, ez az apróság nem zavart. Arra gondoltam, majd csinálok valamit, amiből lesz pénzem. Vagy ha semmi nem jön össze, elhúzok külföldre, a Rattler azt mondta, Londonban mosogatással többet lehet keresni, mint amennyit itthon egy orvos kap. Nem mintha nagyon szeretnék mosogatni. Jó pénzért a szart is elmeregetné az ember, szokta mondani apám. Anyám ilyenkor fintorogott és úgy beszélt, mintha minden rendben lenne, apámat biztosan nem küldhetnék el a rohadék munkahelyéről. A tapasztalat meg a tudás. Az biztos, hogy számít. Jah, mondta erre mindig apám, aztán furcsán röhögött. Régebben nem röhögött így, csak azóta, hogy szóba került az elbocsátás. Ezek után le szokott menni a garázsba. Bütykölni a verdát.

Kezed helye

Kezed helye
örök pecsét vállamon

Seb

Ne takarj el!

Pilinszky Jánost nézem és hallgatom egy archív felvételen. Különös, hogy az egyik legdrámaibb versével is meg tud nyugtatni. Az Apokrifet mondja, és én a szavai mögött a hatalmas tengert hallom. Nem az igazi nagy óceánok zúgnak, hanem a gyermekkoromból a végtelennek hitt kukoricás, amit mifelénk tengerinek hívnak. Megtörik rajta a fény már délután. Millió kis hullám, beleszédülök ahogy nézem, míg haragoszölddé és fehérré nem folyik össze az egész.