Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Csengődi Péter: Ennek meg mennyi az esélye?

 

– fikció –

 

A kedvenc kávézómban ülünk Zolival, és csendben kevergetjük a feketét. Gyakran van így, az alapelvünk az, hogy ha éppen nincs mit mondanunk egymásnak, akkor nem szólalunk meg. Csend ez, de egyáltalán nem kínos.

– Hagyd már abba! – szól rám.

Felkapom a fejem.

– Mit?

– A fütyülést.

– Már megint csináltam? Észre sem vettem.

Zoli felszisszen, előveszi a telefonját, valamit pötyög rajta. Nekem, kívülállónak úgy tűnik, mintha csak simogatná a készüléket.

– Marci, hogy állsz az új könyvvel?

– Jó formán bele sem kezdtem még.

– Ne csináld! Hétvégén kellene bemutatnod a kiadónak az első fejezetet.

Zoli az eszem. Egy olyan szétszórt embernek, mint én, jó, ha van egy ilyen lelkes, reálszakos barátja. Egyszer felhívott emlékeztetni, hogy aznap van az én születésnapom. Kibéreltek egy éttermet estére, meghívták majdnem az összes barátomat, nagyon ciki lett volna, ha nem bukkanok fel.

– Basszus, tényleg. El is felejtettem... ... ... Hogy tudsz ennyi mindent észben tartani?

– Sehogy. Ezt nézd! – mondja, és mutatja felém a telefonját – Ezt az alkalmazást mostanában töltöttem le. Fel lehet benne jegyezni a teendőket. Akár helyszín szerint is be lehet állítani emlékeztetőket. Itt adtam meg, hogy ha ebben a kávézóban vagyok, akkor küldjön egy értesítést a könyved határidejéről. Úgyis csak veled szoktam ide jönni, amúgy utálom ezt a helyet.

„Szólni Marcinak, hogy már megint nem halad a könyvvel!” – ezt írta oda. Kiszámítható vagyok.

– Nem tudok mit csinálni, teljesen magam alatt vagyok mostanában. Nincs semmi motivációm, és ihlet sem jön – mondtam.

– Tegnap előtt voltam megint a pszichológusnál, és adott egy érdekes tanácsot. Megkérdezte tőlem, hogy mikor éreztem a legboldogabbnak magam, ami nekem az egyetem volt. Felíratta velem a filctáblára, hogy miket csináltam akkoriban, milyen zenéket hallgattam, ilyesmik. Azt mondta, időnként csináljam újra ezeket, hátha jobb kedvem lesz. Aznap este mindenféle firkákat rajzolgattam, és Ace of Base-t hallgattam. Remekül éreztem magam, másnap frissen keltem. Nem egy ördöngősség, kipróbálhatnád te is. Tudod, csak hogy hátha...

Ez a tanács teli találat volt. Eszembe jutott, apa milyen jó meséket olvasott fel nekem annak idején, mennyire inspriálóak voltak, de már egyre sem emlékszem. Elő kellene keresnem azt a könyvet, és olvasgatni újra, hátha abból meríthetek valami ötletet.

 

Miután elbúcsúzunk, ránézek az órámra, és konstatálom, hogy még rengeteg van hátra a napból. Egy kis nosztalgia sosem árt, és ahelyett, hogy hazaindulnék, felszállok a metróra, hogy meglátogassam anyut.

Menet közben visszagondolok az óvodás időkre. Hazaúton apuval ültünk a metróülésen, és ha nyűgös voltam, átkarolt, és simogatta a vállamat. Nagyon a szokások embere volt, mindig ugyanabba a szerelvénybe szálltunk be, így gyakran utaztunk együtt egy bácsival. Ő mindig állt, akkor is, ha rengeteg ülőhely volt, és hangosan fütyörészett. Néha rendre utasította egy-egy utas, hogy ne zavarja a fütyülésével. Ő illedelmesen bocsánatot kért, megvárta, míg az az ember leszállt, és újrakezdte. Én szerettem. Ráhajoltam apura, fejemet a kabátjára tettem, és hallgattam a rögtönzött zenét.

Aztán hazamentünk, ment minden a napi rutin szerint. Lefekvéshez készülődtem, apu bejött hozzám mesét olvasni. Mindenhol könyvek hevertek. A polcokon is sorakoztak, az asztalon is akadt néhány, az ágyam mellett is a földön, sőt, az ajtó is egy könyvvel volt kitámasztva. Egyik alkalommal körbenézett, gondolkodóba esett, majd megkérdezte:

– Melyikből olvassak ma neked?

– Abból! – mutattam rá a táskájában egy barna, bőrkötéses könyvre.

Kivette onnan, leült az ágyam szélére, és olvasni kezdett. Utána minden este kértem, hogy abból a könyvből olvasson. Nem voltak a legjobb mesék, de valamiért nagyon kötődtem hozzájuk. Életszerűek voltak, mégis nagyon kreatívak, meglepő fordulatokkal. Általában volt olyan szereplő, akival azonosulni tudtam, mégha nem is a főhős volt az. Azt a könyvet mindig ugyanarra a helyre tette vissza, ez volt balról az ötödik.

Aztán apu meghalt, és én megtiltottam mindenkinek, hogy levegye a könyvet polcról. Abból csak ő olvasott, és azt akartam, hogy ez így is maradjon.

 

Megérkezem, anyu már otthon van. Beszélgetünk egy kicsit, aztán bemegyek a szobámba. Az idők folyamán sokban változott gyermekkorom óta, mint a tapéta, a padlószőnyeg, vagy az ágy, de a könyvespolc szinte érintetlen maradt. Most is ott van a barna, bőrkötéses könyv balról az ötödik helyen.

Sebesen ver a szívem. Leveszem a könyvet a polcról, kinyitom. Nem látok benne szöveget, csak vonalakat. Napok számait. Itt-ott egy kézzel írott nevet, telefonszámot. Biztos, hogy ez az? Megnézem a borítóját, ott van-e még az a régi karcolás. Igen, ott van. Ez tényleg az. De ez egy határidőnapló. Rámutattam, ő maga elé tartotta, mintha olvasna belőle, és közben a maga történeteit költötte nekem. Saját Ezeregyéjszaka meséim voltak, és még csak nem is tudtam róla.

Zsebre vágom a „könyvet”, megtörlöm a szemem, és elindulok. Bocsánatot kérek anyutól, hogy dolgom van még, sietnem kell haza. A metróig kibőgöm magam. Felszállok a szerelvényre, a fejem zsong. Egy ismerős dallam szólal meg. Felnézek, egy nyugdíjas férfi ücsörög velem szemben, és hangosan fütyörészik. Ráncos a bőre, viselt a tekintete, de a vonásaiban felismerem a harminc évvel korábbi arcot. Ennek meg mennyi az esélye?

  
  
 

Csengődi Péter (1983) szoftverfejlesztő, író, költő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat egyik alapítója.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.