Keresés a honlapon:

Turányi Tamás: Évnyitó

 

A fotelre egymásba gyűrve egy pár fehér zokni volt odakészítve az ünneplőhöz, de senki, érted, anyu? Senki nem húz már fehér zoknit, csak a tornaórán, meg a parasztgyerekek. Öltözni, valakiknek. Kit érdekel. Maskara, ami hülyét csinál belőlem, el kell takarnia, mint valami szégyellnivalót, de ettől a harsány takarástól, a keménygallérú ingtől és az örökölt, sötétkék, karcsúsított zakótól zavarba jönnek − s ha zavarba jönnek, támadni fognak, ez világos, mint a nap, mégsem tehetek már semmit.

Az új iskola a tízemeletes panelházak között terpeszkedett, mint egy összeszáradt, hatalmas, négyágú tengeri csillag. A színe se volt jobb, sápadt, avasodó margarin. Ordibáló formák, iparszagú, érdes vakolat, alatta hungarocell, lyukat lehetett bele rúgni. 

A város elitiskoláját költöztették ide, az ötévesterv-teljesítő lakótelepre, nagyon bonyolult, hogy miért. Szándéka szerint az eldózerolt cigánytelepet és a prérit vette volna birtokba, de persze az üresség maradt az úr, ideszórták a semmi másra nem jó földekre a tízemeletes házakat, és hiába voltak bizarrul színesek a házak. Mintha a nagyi titokban lakkozná a lábkörmét, kínos volt rájuk nézni. A házak között nem volt még minden lebetonozva, az összeszáradt sárban maradék szigetelőanyag ült, fóliafoszlányok fordultak egyik oldalukról a másikra, köztük még bogarakat se látni, és nem voltak macskák.

Lantos apuka le se állította a motort, amikor leparkolt a házunk előtt. Pontos volt, örültem, nem kellett a kapu előtt sokat ácsorogni ebben a szandálban. Szemben, a templomkert előtti sövényről felrepültek a verebek, jó hangosan, ahogy fékezett a Skoda, félrekaptam a fejem. Lantos Zoli hátul ült, persze kordbársony nadrágban és zakó nélkül. Beültem mellé, olyan arcot vágott, mint egy japán moziszínész, megint valami mókán jár az esze, néztem a haját, vizes fésűvel próbálták lesimítani, nem sikerült. A cipője ugyanaz volt, mint mindig, de kipucolva. Végignéztem magamon, fel kéne gyújtani a szandálomat vagy leönteni festékkel, gondoltam. „Mindenki megvan?” Lantos apuka akkora gázt adott, hogy előreestünk az ülésen, aztán meg erősen hátra. „Mindenki megvan?” kérdezte újra. Nem nevetett. Lincoln-szakállt viselt, bajusz nélkül. Mérnök.

Nem beszélgettünk, kevés volt az idő, folytatni kellett a régi játékot: kitalált madarak hangját utánoztuk artikulálatlan hangon üvöltve, fémmocsári pénzmadár, hátonnyúzott kolontér, bibircsókvarjú, cudarevő rémmoszáta, békénhagyó bőrkeselyű satöbbi. Kettő között meg azt kiabáltuk, hogy élethű! élethű! Lantos apuka már megszokta, talán örült, hogy nem kell mondani semmit. Mérnök. Inkább süketnek tettette magát.

A lányok csak rám néznek, gondoltam üvöltve, és tudni fogják, hogy már megint nem mertem szembeszállni anyámmal. Fehér zokni. De lesz, akit nálam is hülyébben öltöztettek. És majd elmondom a gyökértömésemet. Elhagytuk az óvárost, vagyis a rendes várost, a normális boltokat, amiket ismertem, kezdődött a lakótelep, megfeszült a lábam, ahogy kiértünk az új, négysávos útra. Elhallgattunk, muszáj volt. Zoli álmos tekintettel nézett kifelé, a közlekedési lámpák alatt poros levelek kavarogtak, egy nagyon öregnek látszó kutya cövekelt magában a járdán, mintha nem lenne kedve továbbmenni. Kisütött a nap, élesen, rondán.

A parkoló majdnem üres volt még, de Lantos apuka nem állt be. „Nincs ez messze, majd hazajöttök gyalog”, mondta a letekert ablakon át, ahogy kiszálltunk.

A sportpálya betonján volt a gyülekező. Rengetegen voltunk, csupa ismeretlen, Zoli eltűnt mellőlem, viszont megjelent Gyuszi bácsi, és egyenesen felém tartott. Az Igazgatóhelyettes. Mióta ebbe az iskolába járok. Hatodik éve. Azon kívül ő volt Az Edző, ez nem feltétlenül sporttevékenységekre vonatkozott, hanem mert így emlegettük; alvadtvér-színű melegítőben járt, síppal, és azt hittük, hogy amit velünk csinál, az sport. De most kitérdelt bricsesznadrág volt rajta és rövid ujjú, fehér nejloning, úgy nézett ki az apró fejével, mint egy felöltöztetett gibbon. Vagy inkább, mint valami nyeles takarítóeszköz. Nagyon magas volt, egyensúlyozott a beton fölött.

Fültekerés, hajhúzás, bokánrúgás. Valamelyikből biztos kapok, ha ő közeleg. Nem tudtuk, mi az, hogy pszichopata. „Cé! Mondom, cé!” üvöltötte közvetlenül a fülembe, a lapátkeze a vállam húsába vájt, arra néztem, amerre ő, de nem arra van az osztályom, hanem az orrom előtt, ezt most nem értem. Nem lehetett eldönteni, mikor viccel, bár a vicceire nem jó gondolni. Szerencsétlen idióta vagy, ezt mondta már eleve minden eltúlzott mozdulata, és nem lehetett kitérni, szabadulni addig, míg nem látta, hogy helyeselsz; mutatni kellett, hogy nem is vagy emberi lény: a teremtés szégyene vagy. A hangja meg olyan, mint mikor hungarocellt kaparok. Nagyon várhatta a tanévkezdést. Végre megtaszított, a hosszú karjával a levegőbe legyezett, hogy merre menjek. A cé osztály. Megijedtem. Nem ismerek senkit. 

Nem kellett köszönni, mert a hangszórókból már bömbölt a zene, ugyanaz, mint tavaly május elsején, meg előtte, hetekig, amikor Gyuszi bácsi fel-alá masíroztatott minket az összes szünetben, a zsebkendőnyi udvaron, a régi iskolában. Szerettem azt az udvart, a gesztenyefa alá tavasszal rengeteg cserebogár hullott, könnyű volt őket megfogni, beletenni a lányok hajába. Itt még ideiglenes drótkerítés vette körül a sportpályát, itt-ott kicsit megdőlt, festékfoltos vasoszlopokon, kihasasodva. Nem volt még kész igazán semmi, de ma nem dolgoztak az építőmunkások.

Most vettem észre, hogy Vilmos mellettem áll. Zavarban volt ő is, ezért nem szólított meg. Akkor hát Vilmos. Ő maradhatott velem a régi osztályomból. Mintha hormonkezelést kapott volna a nyáron; borzalmas, atlétikus izmokat növesztett, és rengeteg szőrt az alkarjára, biztos mindenütt ilyen, az izzadságszaga is tisztára felnőttes, az idétlenül nagy ádámcsutkája folyton liftezett a gallérja fölött, nem bírtam levenni róla a szemem, féltem, hogy átlyukasztja a bőrét. „Mi bajod van?” – kérdezte ismeretlen hangon. Semmi. Az én testem még gyerektest. A többiek mind lakótelepi gyerekek voltak, hangosak, vadak. Ők ismerték egymást, még nem törődtek velünk. Néztük őket, eltelt egy kis idő szótlanul. Nem volt értelme mondani semmit. Tudtuk már, hogy nincsen tévedés, ez lett az új osztályunk, a nevünk a névsor végén volt és minden osztályban huszonhatan kellett lenni. Az egyik, idősebbnek látszó fiú elsétált mellettünk a kerítés mellett álló betonkeverő mögé, a takarásba – ez hugyozni fog, gondoltam – épp akkor hallgatott el az induló, felsípolt a mikrofon, messze, elöl, a szabadba hurcolt hosszú asztalon, és nem lehet elmenni. Két sorral odébb, a tömegben észrevettem Zolit, vigyorgott, mutogatott, mi van. Nem intettem vissza, és ezen meg is lepődtem – ilyen bölccsé tett volna az elmúlt perc? Elfordultam. Idegen.

Tegnap reggel korán keltem, le kellett még menni a partra, Siófokon nem látszott, hogy vége a nyárnak, de én tudtam, a szagokból, a szorításból a mellemen. Nem is volt igaz az egész, jobb lett volna, ha nem igaz, mert eszembe jutott, hogy egy hete milyen volt a stég deszkái között lesni a vizet hason fekve, érezni a forró deszkát, hallani az álmosító zajt, ahogy cuppog a hullámzás odébb a nádasban, és ezzel nem kellett semmit se kezdeni, ez csak úgy volt, túl szomorú, mert vége lesz, kezdődjön már az iskola, és beszéljen mindenki egyszerre, de nem lehetett egyik napból a másikba átúszni, nyomtalanul eltűnt az egyik, nem maradt árnyéka, elsivatagosodott, áttetsző lett, időtlen, elhaltak a mesélhetetlen képei, mert nem a történés volt a lényeg, hanem amit nem lehetett mesélni, a zajok, a Nap, a főtt kukorica, tolta a cigányasszony a biciklijén; az ősmúlt, ami kiforgott a mezítlábam alól a fűből, ahogy mertem öregnek érezni magam, a kondenzcsíkok a Balaton fölött hanyatt és a deszka szálkái hason, a ház hűvöse, a rádió szomszéd kocsijából, az idióta szomszéd, aki nem tud csak úgy semmit sem csinálni, hát kocsit mos a kertben, a hirtelen halálos csend a strandon, csak egy pillanat, és nem tűnik föl senkinek, a következő pillanatban már hajlanak az ágak és fedezékbe futnak az emberek, de én megvárom az első esőcseppeket, és bemegyek a vízbe a törölköző után, amit belefújt a szél, aztán egyszer csak itt a másik, már nem ugyanaz a víz, hanem amiről tanultuk, hogy nincs is színe, se szaga, mert négykor indulunk haza Kaposvárra, és nem lehet úgy bemenni már a tóba, hogy idő van, összecsomagolva a holmi és menj be elköszönni a nagyitól, otthon még megörülni a tolltartónak meg az új, üres füzeteknek, amikben majd bármi lehet, de ez a bármi eltűnik, ahogy le kell írni beléjük az első sort és csúnya lett, minden eltűnik, ha álmos leszek az órán, akkor kinézhetek az ablakon, amíg rám nem szólnak, a fa felső ágait látni az ablakból, az utcát nem, még süt a nap, ez jó, és a napfénybe bugyolált zajok beszűrődnek, mert ott kint még nincs vége annak, aminek itt bent már vége van, és ezt nem lehet megérteni, a rettegés kioltja az emlékezetet itt bent, ha rájönnek, hogy egész nyáron nem csináltam semmit, nem fejlődtem, nem tanultam nyelvet és nem tanultam meg gördeszkázni és nem olvastam el a kőszívű ember fiait, mert feküdni kellett a víz mellett, felbomlani a testi egységből, és vágyni arra, ami most van, de nem lett olyan mégsem. 

Zoli is másfelé nézett már, nincs az a vérszerződés, közös titok, szent barátság, ami ilyenkor ne függesztődne fel, nem mástól, csupán attól, hogy egy másik sorba löknek, és szempillantás alatt szeded magadra, mint a kristály, az idegenséget, ez a nőkkel kapcsolatban később is megmarad, ott a másnap reggel dönt, itt csak a másfajta harci színek, de mindkettőnek az alján a rémült üresség, a pályáról letért földgolyó jeges borzalma, és ha ettől most nem kezdesz felnőni, akkor már soha.

Mögém állt két későn érkező fiú, a kancsaltól azonnal tartani kezdtem, pedig rám se hederített. Pusmogtak, valami volt a kezükben, szerintem cigaretta. Az új rend körém zárult. Vasárnap délelőtt persze átmegyek Zolihoz, de egyre több dolog lesz majd, amiről nem beszélünk. Ilyenkor vagy belekapaszkodik az ember a maradékba, vagy csak áll, lélegzik, babrál valamit a ruháján, nézi a körmeit.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-08-06 14:30:45

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.