Kávézaccról kávézaccra,

Mint akit nem fedeztek fel a Beach-en.

Csúnya, értelmetlen halálod lesz.

Belakott (berakott) valóság,

Amit aztán fénymázzal von be

Valami

Realitáson túli, túlvilágon inneni.

Fegyelmezett áruló, aki vagy,

S úgy csinálsz,

Mintha mások ezt

Nem tudnák rólad.

(De tudják.)

Nem csélcsap városi kalandor,

olyan maradós, lombosodó fajta.

Nem látom rajta, hogy kétség gyötörné,

bú nem feketíti, bánat nem falja,

teszi a dolgát, mintha csak történne vele,

a jelenre alig figyel, a jövő foglalkoztatja,

a hajtó, a növő, az érő, a termő –

gyökere annyi épp, mint a lombja.

Minden embernek van valamilyen fogyatékossága. Az enyém abban áll, hogy néha összetévesztek bizonyos dolgokat. Gyermekkoromban például mindig összecseréltem a filagóriát az allegóriával. Szerencsémre még idejekorán figyelmeztettek a tévedésemre. Azóta tudom, hogy a Föltámadott a tenger című Petőfi-vers olyan allegória, melyben a gálya a kormányt, az uralkodó elitet, a víz pedig a népet jelképezi, más szóval valami egészen mást, mint amiről éppen szó van. Ezek szerint, amennyiben fölül a gálya, és mégis a víz az úr jelentése sem lehet más, minthogy bármekkora a „víznek árja”, azért a gálya végig a hátán lovagol.

A régi rendszerben már a megszólításból lehetett tudni, kinek mi a rangja, pozíciója. A nagyságost nem lehetett felcserélni a kegyelmessel, továbbá voltak bárók, vitézek... Ma a munkanélkülitől a köztársasági elnökig mindenki úr, akarom mondani túr valahol. Némelyek a múltban, mások az üres államkasszában vagy a kukák mélyén, mint Kácska szomszéd, amikor egy reggel ráköszöntem

– Jó reggelt, Kácska úr! Dolgozunk, dolgozgatunk?

Áramelosztók és drótkötegek mindenütt,

és porzó sitthalom néhány utcasarkon.

A füst a ránk szakadó hőhullámmal elvegyült,

Szatmárnémetiben így szállt le az alkony,

földig hajolt, egy plakátfoszlányt felkapott –

mintha torz halottról rántana le fátylat,

s a szutykos képű, levitáló holdkorong

súgott így augusztusban valamit a fáknak.

Az ostor vége

Rendszerint úgy indítasz egy jól megválasztott

mondattal, hogy ne alakulhasson ki

párbeszéd. Példátlanul tehetséges vagy

ebben, joggal lehetsz büszke rá.

Arra meg még inkább, hogy mindezt

belső monológként ásítás nélkül tudod

folytatni, de hát végül is logikus, ha

kizárólag a saját válaszaid érdekelnek.

Vajon beléd hasít-e valaha,

hogy a magadénak gondolt kérdések

mind elhangzottak már másoktól, és megalkották

ezzel szövegeid közmagánbeszédét?

Szín: Park, nem működő szökőkúttal. A szökőkút kerek, medence falán körben ülnek a szereplők.

Tizenöt és harminc év közöttiek, egy szereplő kivételével, aki negyvenöt éves. Ő Kúlpapa.

Játéktér a szökőkút és medencéje, illetve a körülötte levő tér.

A szökőkút kőfalán jól láthatók a sárgásbarna vonalak és csíkok, a valamikori vízcsorgás nyomai.

Kezdőkép: pirkadat, majd oldalról bekúszó reggeli fény. Hátérképnek ajánlott a park ősszel.

A szereplők karaktere, entitása , szemlélete mondanivalójukból illetve cselekedeteikből derülhet ki.

Ha a rendezői koncepció úgy kívánja, a szöveg bővíthető a játék szellemében.

A szereplők cselekedete abban merül ki, hogy mobiltelefonjaikkal vagy táblagépeikkel, foglalkoznak, szórakoznak, figyelmet sem vetve a „külvilágra.” Mai megfogalmazásban: elvannak kütyüjeikkel.

Szutymó a medence szélén ül, Dumás érkezik.

DUMÁS: Heló Szutymó!

SZUTYMÓ: Csá!

DUMÁS: Most jöttem!

SZUTYMÓ: Ja.

DUMÁS: Mikor jöttél?

SZUTYMÓ: El sem mentem!

DUMÁS: Jól aludtál?

SZUTYMÓ: Aha.

DUMÁS: Nem vittek be?

SZUTYMÓ: Nem jártak erre, amúgy meg a medencében nyújtóztam.

DUMÁS: Valami más?

SZUTYMÓ: Tökuncsi, a nyár is elhúzott.

DUMÁS: Mihez kezdesz?

SZUTYMÓ: Nem tom, na haggyá már!

Dumás leül Szutymó mellé és érintőképernyős mobiljával foglalkozik. Szutymó táblagépen dolgozik. Pár perc múlva Csömörke (lány) érkezik, okostelefonnal a kezében.

Fizetett. Mellépisált. Gatyájába fröccsent a fos.

(Megint egy hátborzongató esemény Magyarföldről.)

A fekélyes földrész negyedik monosandalosa,

az egysarus ember,

északról.

Trottyos clown tánclépésben. Mintha

önnön árnyékán bukfencezne keresztül.

A mondandó feszül, később nyúlik. Mocskos, nyálkás, takonyszerű.

Végül megszilárdul, s a töredezettsége formálja.

A háttérből egy jókedvű akasztott képe körvonalazódik,

bal bokáján feszül a hurok, így függ, fejjel lefelé,

nem óhajt már a földön embermód állni.

Jürgen Ziegenkopf, a német filozófus egy fél évszázadot lebegett a világok közti űrben. A pokoltól sikerült megmenekülnie, mikor elmagyarázta az ördögnek, hogy mikor azt mondta, a lelkét is eladná egy igazi osztrák-magyar gulasch-ért, az nem számít hivatalos szerződéskötésnek, még transzcendentális körökben sem. A mennyországba viszont nem juthatott be, mert nem volt még fertig, viszont nem akart újjászületni sem, mert nagyon szégyellte Németország szerepvállalását a világháborúkban.

Herr Ziegenkopf kiemelkedően intelligens volt, ami már kiskorában is feltűnt, éppen ezért viszont barátságokat nehezen kötött, hiszen a korabeli gyerekek nem szívesen játszottak vele „gondolkodósat”. A kis Jürgen kedvenc időtöltése volt hallgatag a világ értelmén agyalni, de a többiek azt mondták, épp eleget kell nekik csendben a sarokban ülniük, amikor a tanító néni büntetésbe küldi őket.

MINDENNAP ESZÜNKBE JUSSON

Mindennap eszünkbe jusson, hogy csak addig érünk valamit,

amíg a szülők élnek, amíg a küszöbök,

amelyeket úgy szerettek a hangyák,

de már csak visszagondolunk a házra, régebbi álmainkra,

az ablakok összeszegezett deszkáira és a résekre,

nehéz fejjel s még nehezebb szívvel az ól kukoricaszár falára,

a meghalt istenekre, akik friss vizet húztak reggelente,

szakálluk a vödörbe lógott, s pattogott ujjaik alatt a lánc,

vizes kefével simították a hajukat mise előtt,

mindennap eszünkbe jusson a patkányküldő öregember,

Megosztani, ami még megosztható

Kórház, belülről

Elfekvő. Kicsit jobb az előző államinál, de ezért borsos árat kell fizetni, hogy a minimum ellátást megkapják a betegek, és ne állatként kezeljék a haldoklókat. Közeli rokont látogatunk a családdal kétnaponta, sógornőmékkel felváltva, K. nénit. Stroke.  A karácsonyi ebéd közben kapta. Itt legalább nem nekünk kell tisztába tenni, fürdetni. Hónapokig vártunk, hogy legyen hely. És itt legalább nem lopják el a pelenkákat.

Jól kijön a szobatársakkal, sokat segítenek neki. Zs. néni 94 éves. A napi tennivalók lekötik, táplálkozás, anyagcsere-problémák, elpepecsel az ennivalóval, újságot nézeget, kissé beszűkült tudattal, de a tárgyakra fókuszál, a nap rutintevékenységre. Némi zsörtölődés, de azért nyitott, figyel mindenre, elfogadó, beletörődő. Kérdezi az ügyeletes orvost:

– Doktor úr, én miért vagyok bent? Mi a bajom?

– Az öregség – mondja az orvos. – Az öregség az oka.

INOPERÁBILIS

Nyugodj meg, súgom a

gondolatnak, még együtt

maradunk egy darabig,

nem tudom bűnösséged

bizonyítani, nem tudok

kiadatni ellened elfogató

parancsot, nem tudom

beadatni ellened a szérumot,

soha többé ne gyere elő,

ne újulj ki, mint egy fekély,

maradj subacut, rejtett,

maradj csak egy potenciális

lehetőség, melyből szándékosan

kimaradok.

– Cica! Cica! Cic-cic-cicc!
Kopognak az apró cipők, végig az udvaron. Goldmanné kinéz a félig nyitott ajtón. Két hosszú, fekete hajfonatot lát, a kislány ott áll háttal Goldmanné ajtajának és a hatalmas, félig már elhalt platánfa tövébe nőtt, elvadult bokor alját kémleli. Most leguggol és kezdi elölről: – Cica! Cic-cicc! Goldmanné kezében megáll a mosogató szivacs. Vizes kézfejével szétkeni homlokán az izzadságot, újra kiles, végül bezárja az ajtót. A szivacsot a mosogatóba dobja, kezet töröl, a konyhából a szobába megy, behajtja a nagy, háromszárnyas ablakot az utca felől védő, kopott spalettákat. Könnyező szemét bántja az erős fény.

Értéktartó

amikor azok, azok az ujjak
még nem érnek ódáig
még éppen annyira vannak
távol, hogy az pont közel

a nyitott szemnek láthatatlan
vonások meglágyítják a papírt
a rostok közé szivárogva keresik
az utat, a tiszta hátoldalig érsz

tisztelt

hölgyeim és

uraim a statisztikák

szerint ugyan

még minden

megvan de

már nincs

meg semmi

sem vagyis –

mondjuk ki

kereken – nyertünk sőt

mi több

vesztettünk merülve

emelkedünk

az egyre magasabb

mélységekbe

megint arról a fényképről álmodtam amit a februári nyaramban fotóztam apró kis hullámok lepték el a földet picik jeges havak megfagyott habcsókok és emögé bújt el a nap ami csodálatos látvány volt óararany meg fahéj és végül cinóber le kellett ülnöm a hárs gyökerére és néztem ezt a csodát a dzsekim persze kiszakadt de nem érdekelt hosszú útjaimon nem volt társam nem keresett senki nem hiányoztam senkinek szomjaztam a magányt amitől sosem féltem de kellett a ki a kifelé az el eszembe jutott az a nyár amikor vettem toniotól egy öntöttvas kádat és azon a nyáron abban feküdtem és nem szóltam senkihez én voltam a nyár a nap a víz és a föld nincsenek történetek cukorrépát kapáltam tonio viccei úgy futottak a kapa nyeléről a tarack felé afelé a ringyó föld felé mint egy kis fénypászma a töltés oldalán

Tartózkodó félelem

A hatalmas szerelemnek

Pofon osztó keze bánt.

Ki ad írt majd sebeidre,

Belilult kis tulipánt!

Ükanyád sem, nagyanyád sem,

De anyád sem panaszolt.

Mit akarsz hát, csibefarhát,

Bevehetsz egy Panadolt.

Van távol tőlünk egy boldog hely, hol a nap kel,

ott, hol a végtelen ég tárja a nagy kapuját.

Nem fenyeget soha télen a fagy, soha nyáron a hőség,

Ám kikeletkor a Nap ott halad el szekerén.

Egy szép nagy fennsík a magasban messze kiterjed,

nem sarjad hegyhát, s völgy sem ereszkedik ott.

És ez a hely kétszer hat öllel messze feléri

fenségesnek vélt nagy hegyeink tetejét.

Itt van a Nap-berek és a liget fákkal tele sűrűn,

Lombos örökzöldek zöldje virítja be azt.

 (Pollágh Péternek és Vécsei Rita Andreának)

szóval, nem is olvastam. Nekem olvasták. Vagy csak nézegettem. Most már biztos, hogy rosszul meséltem, nem igaz, hogy hetekig nálam volt. Nyolc éves vagyok. A kaposvári könyvtárat valami olasz szabadságharcosról nevezték el – nem igaz, hogy valami, hát hogyne tudnám, Palmiro Togliatti Megyei Könyvtár. A szomjas föld hamar beissza a pocsolyákat.
A gyerekkönyvtár külön helyiségben, és elég ijesztő, hogy itt mindenki olyan halk szavú.  A furcsa arcú, színesceruza-magasságú, köpenyes, vagy kardigános nénik. Bízni kell bennük, nem azért, mert sosem emelik fel a hangjukat, hanem, mert van szemüvegtokjuk.

Kolozsvár

ülünk csendesen beszélgetünk 
majd nagyokat hallgatunk 
nézzük a jövő-menő embereket 
megfeszült póráz végén 
a mindent megszagolgató ebet

könyökünk az asztalon 
lábunk lazán az asztalkeretnek támasztva 
hullámosra összehajtogatott újság 
finoman remegő kezed alatt

galambok csipkedik 
az asztalok alatti morzsákat 
fény törik a kés pengéjén 
a langyos sör elveszti fényét a pohárban 
a nap fényesre törli a köveket 
a szél mint szerető anya 
gyengéden megsimogatja arcunkat 

A sípszó után

Drága Márta! Tegnap elhatároztam, hogy nem írok többet. Azt hiszem, kiégtem. Próbálkozom valami rendszert vinni az életembe, hogy legyen valami értelme is a mindennapoknak, de amikor leülök a gép elé, még azt is elfelejtem, hogy pár perccel ezelőtt mi jutott az eszembe, miről akartam írni. Ostoba helyzet. Legutóbb pogácsát akartam készíteni. Ott álltam a keverőtál felett, és fogalmam sem volt, beletettem-e a tojást, és mennyit? Aztán sajtot akartam reszelni, mert szoktam a tésztába azt is tenni. Olyan selymessé teszi a pogácsát, és amikor sütés közben elolvad. Mit is akartam mondani? Igen. Tudtam, de azt hiszem már mindegy.

Voltam orvosnál. Azt mondta, ne ijedjek meg, de sok kivizsgálás vár rám. Meg kell tudniuk, hogy a daganat milyen állapotban van, és hogy mennyire rosszindulatú. Nem ijedtem meg. Engem nem lehet megijeszteni. Nyitottam egy dossziét. Beletettem a papírokat, az összes beutalót, és a leleteket. A doki nagyon rendes. Egy cetlire felírta, mikor, hova kell mennem. Lelkemre kötötte, hogy ne hagyjak ki egyetlen vizsgálatot sem, mert akkor megint hónapokat kell várni, és nem tudjuk időben meg, mi is okozza az emlékezet kiesést. Mondtam neki, hogy nekem nincs emlékezetkiesésem, mert pontosan emlékszem mindenre. Mosolygott. Úgy látszik, sikerült jókedvre derítenem.